2007. június 9., szombat

Nyáresti vers

Mit hoz, mi lesz az este villanó ábrándja?
A galamb-ülte attika-párkányt kémlelem
Ne hidd, hogy kész van, csak remélem: hátha
Több a "nem tudom" benn, s az oktalan félelem

Én is tudom: ketten szőjük furcsa álmunk
S mi sóhajjal kél itt, talán szívedbe hatol
Fölösleges erőlködni, csak révedve várnunk
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

Olyan nyugodt, fülledt nyár-este van, tudod
Mozdulatlan állnak az akácok, s lombos tölgyek
Vidéken beülnek ilyenkor már az álmos tyúkok
S teraszokon át sorra italt töltenek a Hölgynek

Nyugágyak ölén halk társalgásba merülnek
Sötétben hosszú parázs ég cigarettavégeken
S egy Úr finoman bizonyos témát kerülget
Ügyelve a szóra, hogy bókja szép legyen

Amott, egy pár, hevüknek nem parancsol álljt
Sem természet, idő; csókkal simogató karok
Fedezik fel a lüktető, vad, ismeretlen csodát
Majd csillapodva megszámláltatnak a csillagok

Feszülten vibráló idegre hűs szellő hoz enyhet
Záporozó permet dúsít fűillatú oxigént
S hatalmas cseppekkel töltött virágkelyhek
Hajladoznak a súly alatt, nem tudva, miért

Mit hozott, hát Neked ez est, kedves idegen?
Nem kérdem, a sóhaj, mi kélt itt, szívedbe hatolt
Elragadt-e hév, vagy várva-várod idelenn?
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

2007. június 5., kedd

spinhajlás

 (nabsátídrofröküt) etenétröt kenésézektelek gáliv A


Tehát a világ egy felfordított vödör
Te mondtad, ne mondd, hogy nem mondtad, Te!
Láttad ezt a villanást?
No comment, nem tudsz semmiről…
Cigarettázol itt nekem sunyin
Mint amikor a szétpermetezettségben levő vizek belefröccsennek,
visszatérnek a vödörbe, soha nem is voltak kiöntve
Mindjárt mondok egy példát
Hülye kérdés!
A szennyvizek is?
Mint egy film, lassan, a kép sarkából elindul egy kis pötty
Nincs hulladék, az események lejátszódási iránya a teremtés pillanata felé mutat
A tér-idő kontinuum folyamatosságáról beszélsz
Görbülő tereket elnyelő gravitációs lyukakról
Ezt, amit mondani akarsz, lehet, hogy nem fogom elhinni
Lehet, hogy mondani akarsz valamit?
A természettudomány-órán hallottam valamit, érdekesnek tűnik,
megkérdezem a barátom…
És érzem, hogy egyre gyorsul…
Nagy, keretes szemüvege, elálló fülei vannak,
olyan érdekfeszítően tud a csillagászatról mesélni
Az új fiú? Nem dohányzik, hülye vagy? Az ilyennek sose lesz haverja!
Azt mondták, Laca helyett jön valaki…
És folytatódik, szinte szédítő a gyorsulás, közeledik a folt
Én nem akarok abba az iskolába menni!
Majd jövőre, pedig okos, intelligens gyerek
Tényleg, ez én vagyok? VAGYOK?
Sokat bajlódom vele, de majdcsak tiszta lesz, ez a sok pelenka…
Erős, éles fájdalom
Nyugalom, meleg
A feketeség beborítja teljesen, és megszűnik…

2007. június 4., hétfő

Édes várakozásban

Lásd, közönséges homokból lettem
Megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Költővé is úgy ég el az ember
Hogy hitványságát meglepi valami hevület

És más szájából elhamvadnak
Szavak félig szívott ócska cigarettái
Csak úgy, füstben eltapodva
Továbbmegy felejtve, mint ki siet várni

Bolond, mondom, ki felhőt kémlelni rest
Játszani cicakölyökkel nem szeret
Egész nap tétlen van szobában egyedül
Nem beszél senkivel, s nem ír levelet

Én az egyszerű nótát szeretem
Fészkén békén élő madár-csivitelést
Patakvíz csobolyán ábrándozni
S az órákig lomhán susogó fákra révedést

Mégis a tömeggel is szívesen vegyül
Belémivódik parttalan beszélgetésének zaja
Kávéházak júniusi, fedetlen teraszán
Otthon vagyok, ha nem is megyek haza

Lásd, édes várakozásban szemlélődöm
S leszek megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Hogyha hirtelen reám száll a lélek
S hitványságom meglepi valami hevület


2007-06-04

2007. május 30., szerda

Versfolyam - Forrás

Rábukkantam, ím itt, a mohos kő alatt
Épp csak megálltam két sövényvágás között
Egy erecskére, mely titokban haladt
Félénken, mint a vad, s oly tisztán gyöngyözött

Hogyan, s miért öntötték e kövér gazra?
Vergődő újszülöttként keresgélt medert
Ide küldte el őt karsztos kristály-anyja
Kérdeztem, csak nézett csillogva, s nem felelt

Hogy tétován ne tűnjön, hamar utat ástam
Megszórtam gömbölyded folyam-kaviccsal
Csobogón nevetett, s reá folyt hálásan
Játszott a napfényben, mint ezüstös kishal

Forrására lelve kővel körberaktam
Ne dúlják szét, ha megtalálják állatok
Csodáján függve még időztem, maradtam
Megnyitva kezemmel a szűk kijáratot

Vigyázom, ablakból kísérem fél szemmel
Olyan, hallod-e, mint az örök kisgyerek!
Beszél, panaszosan zuhog, s nem enged el
Pedig partja is lett, s oda gyűlnek inni verebek

S várom egyre, közeleg, beköszönt a nap
Papírhajók kelnek útra játék-vizen
Majd kiürül a ház, csak nagypapa marad
S akkor a forrás lesz vigaszom, azt hiszem...

2007-05-30



2007. május 28., hétfő

Temetőkert - Árnyak IV.

A temetőkert sivár, éjjel elhagyatott 
Hazatért nyugodni mécs-himbáló őre
Teleholdra bámul némán néhány halott
Élni próbál, s álmodni egy percet belőle

S a hideg Holdsugár, életük fakó mása
Repkénnyel befutott fejfákon átcsorog
Elvadult akácos lett végállomása
Test-börtönük az ég felé még rácsozott

Nem tudjátok, milyen, kevély felülvalók!
Nincs égi menedék, csak pusztulás-bűz, férgek
S feledés ellen dühödt árnyként kaparó
Sárgás csontba égett múlhatatlan érdek

Versengés a rokonért, hátha-hátha jön
Visszamenni véle könnycseppnyi kegyelem
Míg gazolva földem, rózsát plántál, önt
S emléke felfakad, mikor lezárta szemem

Van nekem is szöszke, cserfes angyalom
Szomszédéknak kedves Zsuzska lánya az
Szíve bánatában gyakran hallgatom
S mikor indul kövemre egy puszit tapaszt

Virágszála száradón is vigasztaló kincs
Édes-bús hangjáról el-elábrándozom
Ajtót nyit a mennyre: kezében a kilincs
S ajka melegét szinte érzi homlokom

Párizsban

(… Párizs, Szajna partja, miért éppen ott?)
Bonjoure, Madam, oui, Monsieur Coulot!
Szobájuk pompás, a Champs Elysées-re néz
Óhajtanak pezsgőt, vacsorához zenészt?

(A szobapincérnek harminc frankot adtam
Szóltam, hogy a kocsis készen várjon, kalapban
Aztán ebédeltünk a Taverne Royale teraszán
Fenséges volt: "en parfaitement!", igazán)

Tovább a Montmartre fasorán kéz-kézben
Ahogy álmodta egy szenvedélyes éjen
Arcképfestők előtt mentünk mosolyogva
Frakkban és selyemben, derűsen csacsogva

Mögöttünk az óváros utcáinak öble
Mind egy–egy történet, sikátoros, görbe
Falaikra az ősz mester pingált: Chronos
Saint Gilber-től tovább málló volt, kőporos

Késő délutánig andalogtam vele
Két gyémántként ragyogott a Madam szeme
Sétáltunk, s csókkal ingereltük utcanőit
Eljutottunk a zsibongó hajókikötőig

S vissza a hotelig a Szajnán hajózva
Hamar elröppent e néhány boldog óra
(Naplónk írom immár, fejét vállam tartja
Csodaszép a Madam így, önfeledten alva…)


2007. május 26., szombat

A középszer siráma

Hogy is kezdjem, tétovázom, leírjam-e, vagy mégsem?
Játszom félelmeimmel, játszom, mást nem tudok
Elém gügyögik gyermekded középszerűségem
Hogy két szónál előbbre nem látok, s jutok

Mi végre küzdöm a régies, furcsa szavakkal?
Erőltetem bárgyú, nevetséges ragrímeim
Festve giccses naplementét, bajlódom téllel, tavasszal
Üres-fehéren ásító lapnak rontva újra, megint

Hisz’ nem megy, (minek az aposztróf?) annyira látszik
Erőtlen szótengerbe ömlik az átgondolatlanság
Amatőrnek sem való, ki folyvást, s ennyit hibázik
Görbék, kuszák a sorok, s szótagolva kacskák!

Hiába mondják, s mondom magamnak, sőt másnak:
Írj, ne gondolj emez rút, gyöngítő lidércekkel
Ketrecbe terelnek, röhögnek, néma földbe ásva
Bedobják bűz-bombáik, s rám húzzák a vekkert

Ki büszke, s titokban nagyra vágy, csúcsot ostromolna
Tudd: az életben senki, tovább mások-vonva megy
Céltalan féregként csúsz-mász a féregirtó porba
Elvétett mondatai felett a tolla sír, megremeg

S mégis ír, játsz’ holtáig bamba félelmekkel
Legyűri néha az álomból épített idegen való
Álmodja, hogy valami hasznos’ t is letesz egyszer
S félelmek nélkül akkor tudja írni: hogy írni csudajó!

2007-05-26




2007. május 25., péntek

Hidak VIII. - Összekötő híd

Mellettem, a hűvösben gubbasztott pár madár
A déli összekötő híd töltésén ültem, gyéren sütött
Lágymányos felé még a Petőfi-hídon jártak át
Szerdát írt a letűnt naptár, vagy lehet, csütörtököt

Emlékszem, Ferencváros felől szerelvényt toltak
S mögöttem a kocsik ütközője össze-összecsattant
Elrebbenő csapatuk után nem maradt más, tollak
Lenn, a téren egy hölgy illatszert árult, vagy szappant…

Onnan látszott – március volt – mily magas a Duna
Elnézegettem a vízen hömpölygő fehér-szürke ködöt
Mint a város létének egy eltévedt, tétlen tanúja
Talán párja a szobornak, mely a tér sarkán őrködött

A Fehérvári úton szembe két 47-es villamos csörtetett
Át, fázós, zsúfolt utasok álmatag reggel-tengerén
S a nyirkos, tejfehér köd engem is körbevett
Beborított, magába fogadva hatalmas cseppjeként

Továbbutaztam hát, a tömeg sodort, velük
Hisz a töltésre ülni is csak lélek-szeszély ragadt
Folytatva szabályos hétköznap-reggelük
      S a híd töltéssel,
           köddel és árussal,
               szobron galambokkal
a tér sarkán ottmaradt

2007. május 24., csütörtök

Végtelen történet

Már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy-egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt. Úgy távolodtak el szeméről a képzelt sziromrózsák, mint ahogy a kert fodros-selymes illatos bokor-lombozata közül előlépve levelenként feltárul annak párában és délutáni narancsfényben fürdő fái és gondozott gyepszőnyege közé ékszerként illesztett kincsesládája: a ház. Mint valami csodálatos, elfeledett repkényes tó, melyhez oldalazva enyhe lejtőn ereszkedik a bámész idegen, s amely befogadja békében picinyke valóját, erről a találkozásról akart mindig írni. És ahogy fókuszálódott felidézésének nagy, lapos opálos lencséje, a hullámzó, elmosódott partvonal egyszerre kontúros lett, az eső vagy könnyezés áztatta bizonytalan, kivehetetlen formák és színpaletták egyszerre határozott, bár nem harsogó, gyengéd, végtelenbe elnyúló napnyugta előtti bronzarany körvonalat öltöttek és a partot övező keskeny sétány finoman kövezett lapjain állva észrevette a lányt.

A jelzőáradatot, mely igyekezett ajkára tolulni, lebilincselte a látvány ereje, egyszerűen képtelen volt megszólalni. A lány mozdulatlanul, kecses, mélázó tartással állt félig-meddig oldalvást őneki, s bár nem láthatta, biztos volt, hogy szemeivel bűvöli a szellőben fodrozódó vizet, s az áttetsző mély felé és vissza felúszó kishalakat. Ajkán sejtelmes mosoly játszott, valami gyönyörű vallomásfélét megelőző, formálódó szavak előtti meg-megringó édes mosoly. Szalmakalapjának alsó karimáján tisztán ki tudta venni a vízfelszín folyton ide-oda, egymásba átváltozó hullámzás apró mozgásait. Pasztellfehér blúza mellett leengedett bal kezében könyvet és egy szál sárga rózsát tartott. Másik kezét, melyen a kézitáska volt szemöldökéhez illesztve (nyilván a visszaverődő sugarak miatt)  egy távoli pontot fürkészett.
Bár nem mozdult, a lány lényén át- meg átvibrált valami finom feszültség, egy be nem teljesített kívánság sóvár vágya, az örök májusok elszédítő, bódító varázslata, a kimondhatatlan, a virágait pazarul bontó dúsgazdag tavasz pompája, valami ártatlan, nyiladozó szerelem…
Akkor, mint egy érzékeny gazella, megérintve megjelenésétől, váratlanul felé fordult, és ráemelte meleg, csodálkozó szempárját. Hosszan, bátorítóan nézett, tarkóig bizsergetően.
Mint aki Napba tekintett, egyszerre úgy érezte, kiégett az összes áramköre, felperzselte a jelenség. És nem emlékezett, hogyan, kihúzta valaki a puha gyepszőnyeget alóla, egy végtelen lassú mozdulatban összecsuklott, az elsötétülő égbolt tekercsként összehajtogatódott, mikor még szólni akart, elmondani, hogy…, hogy… s nem tudta elmondani, mert falevél hullott arcára, s a megálló idő szívébe írta a jelent...
...már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy- egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt…

2007. 05. 24.

2007. május 23., szerda

A szó-vadak pásztoraiért

Okosan terelném a szó-vadat, mint jó pásztor,
De elért a vég, utózöngének tanulságul a pont:
Nem írni dacból holdvilág-lélek áradáskor
Vagy írni unalmat százszor, egyformán bolond

Hogy hasznodra hízzon, göndörödjön gyapja
Szétszalad, látod, nem mindég kell, s lehet
Konok vadszamárként ritkán hallgat akaratra
Mily szép, ha inkább szabadon szárnyal szellemed!

Tanultam én is formát, időmértékes jambust, daktilust
Verslábaikra állva szépen futottak nyelvemen
Mint e keresztrímeket pókként csacskán szövő típust
S hittem, elég a szótagszám, hogy jó vers legyen

Dőre voltam, amit nyughatatlan lélek diktál
Tehetség, s lepkeháló nélkül megfogni nehéz
Hunyt szemmel az író jegyzésre készen: így áll
S alkalmas percben villámmal vakulva szembenéz

Írj addig barátom, s játssz, hegyezgesd a ceruzabelet
Mert írogatni hasznos, ha kuszát is, gyöngébbeket
Betűvető magján lesz csak érett termés, ékezet
Tedd dolgod, tereld a szót, s csillag hullik neked!


2007-05-23

2007. május 22., kedd

fejlődővers

 0 (hsz)

Rosszkedvű vagyok, de nem kell kommentálni
Cipőmmel csak az asztal sarkát rugdosom
Ne is írkáljatok hozzám, felbosszant ma bármi
A népszerűtlenséget de nehezen szokom!

Egyébként irkáljatok, amit csak tetszik…
Hát nem, engem nem kell olvasni!
Vannak kukámban kikotorni fecnik
Olyat tudok háttal én is, nem nagy faxni

Imígy zsörtölődöm magamba’, lássátok
De megnézzétek ám, mert különben detto
Mint bánya falán hiába pattanó csákányok
Egyedül küszködni e haraggal nem jó

Hol a hátatok, hogy felállhatnék rájuk?
Szikraesőmet csillapító nyugodt mély tó?
Mindjárt széttörök valamit, ti bárgyúk
Azt’ megtudjátok, mi van, és ami van, mért jó!

Hülye szövegekből ki nem fogyok soha
Csak folyton topon lenni, célom ennyi
A népszerűség=köztudat, tudja minden ostoba
S ha szóvá teszik, tüstént másra kenni

Szóval haragszom, amiért nincs elég hsz-em
Még érdekesebbet akartok? Lazát? Drámait?
Érdeklődéshiányotokat látszólag unottan zsebre teszem
A kisablakból mégis árgusan szemlélem számait

1 (hsz)

De lám-lám megtörik a jég, észrevesz valaki
Figyelmem nyájas, szelíd formát ölt
Már nem mindegy, hogy Jóska, Péter, Laci
Már vár, vár (a sóvár), hogy véleményed közöld

2 (hsz)

És megvan, versemre, mely igaz, kacska-torz
Újabb szempár: emberi lény tekint
(Azt hiszed, érdekel? mindegy, mit papolsz)
Szóljatok bátran, vérmérséklet szerint


közjáték a 2. és 3. (hsz) között

Felserken így, on-line-ba vált a buzgalom
De csüggedten mereszt fáradt szemkocsányt
Mert újabb pöttyenés nincs, (tán mégis untatom?)
Emlékszik még gaztetteimre, meg nem bocsájt

A közvélemény bár elfogult, mérlegel
Azért kivár, hogy mit szól hozzá a más
Nem szivárgott még teljesen mérge el
Csak gyűlik-gyűlik (hiszem) a sok olvasás

3 (hsz)

Jaj, Istenem, most mit tegyek? megjelent a NŐ!
Udvarias privátra - félresiklóra - adva ok
Szemében gerinctelenségem mily nagyra nő
Meg ne tudja, hogy családos ember vagyok..


közjáték a 3. és 4. (hsz) között

Lerágott csont: "grat! szép kis szösszenet!"
El nem szenvedhetem a kritikusok e raját
Borsódzik hátam, mikor jönnek a közhelyek
A mindig-ugyanúgy-írt: "cuki kis vers, nahát!"

Azért megbocsájtok, gyakorlom e kegyet
Az őszinte sóhajnál nincs csodálatos'b
Hisz tolják ők is előre a dics-szekeret
(Csak szívom fogam, vajon elérem a hatost?)

még egy közjáték előléptetésem alkalmából

Hahh, utolért a végzet, a tiltott támogatva
Lázadó kezébe kormánypálcát adnak
De nem tudni lezárult-minden régi akta
S csak mint bohócon felülről mulatnak

Rosszkedvemnek lőttek, marad csúnya ármány
Kutakszik a májam, kinek, s miért kellek
Orvoshoz jött méregfogat húzni Dr. Sárkány
Füstös robogója kívül letámasztva berreg

4 (hsz)

Így illett, most rajtam állt a tovább: szöget
Vernek karjaimba, hogy kereszt-dísznek
Áldozzam zsenge lelkem, vagy köszönet
Hagyja hálás ajkam a köznek, mely így tisztel


5-…sok. (hsz)

Igazolódni látszik hát a feltevés
Villámfényben púpos menyecske is kapós
Kicsorbul rajtatok a nyelvem fente kés
De kajáljátok, mint cvekedlit, laktatóst

S míg figyeltek, érteleméért kutakodva bújtok
E pár szót, mért jöttem, végre elmondhatom
Salaktömeg-szöveg miattuk nemhiába hullott
Ne higyjétek: mi csillog, gyakran ócska lom

Tengermélyre bukni gyöngyhalász se rest
Ámbár visszaútja sosincs biztosítva
Hogyha vágya űzi, hajtja egyre: keresd
Jutalma megmarad tenyerébe írva

S ti mint, szókkal játszó vidám rím-halászok
Hálótokba bizton sok tenger kincs akad
El ne feledjétek, mikor szókkal játsz’tok
Hullám’tok nyomában majd hullámok hajtanak…


(Kedves szemlélődők! Ebihalam elérte törzsfejlődésének csúcsát, ezért kiúszik a kismedencéből, kérjük, gyermekeiket ne hagyják őrizetlenül a nyílt tengerparton! üdvözlettel: Cápa Dani)


2007. május 20., vasárnap

Aranylemezkék

Ábrándos lehelettel hintett füst-vékony, óarany lemezek
Eltünedeznek, s felvillámlanak a reátok gondolt szavak
Emlékezetem réges-rég learatott sárga kalász-táblái
Melyről elröppentek a hajdani, széptollú énekesmadarak

Elúszom velük, átadva magam tiszta egem kék hajnalán
Átadva, s beléfeledkezve szerelmes mámorok csók-ízeibe
Kóstolgatva megrogyott mélypincék koros bor zamatát
Hozzáértőn, vajh a párlat vad csikó, avagy selymes szelíd-e?

És beljebb-beljebb vonz, húz, megszédít, egyre részegül tőlük
Maguk alá temetik a nyelvem alá sikló tüzes kortyok lelkem
Mígnem a pohár gyertya visszfényére álom borít nehéz takarót
S a telt keblű fürtökön időző szememre időtlenség rebben

Akkor vissza-visszatérnek lassú, édes-mustos áradásban
A muzsika hajlította, fénnyé ivódott, lágy arany-ó lemezek
Árnyékpillangókként reárajzva minden tűnt madárének trillám
Kalásztáblái éveknek, s ábrándos lehelettel hintett emlékezetem


2007-05-20

2007. május 14., hétfő

Lépéseink

Csak próbáld meg újra, az ég nem felejt
Csak lépj, s a lépésből okulva felelj:
Hányszor is tapogattál körös-körbe így
Kétségbe jutva hányszor volt válasz, szelíd?

Újra és újra, míg menni nem roskad a láb
Ha mély fölött vezet is pallód, ne add alább
Mikor tenyered borzad, semmibe tapint
Gyöngyöző homlokodra hűs szellő szava hint

Csak menj tovább, az útnak fogyni kell
Érezd a bársonyos érintését, mint lehell
E valami eléd terít göröngyre szőnyeget
S suttogja tisztán: csak hidd, meglehet

Hát menj, ha néha, csetlőn is, tétován
Gondold, hogy ismerős, régi kisszobán
Látnod nem lehet, mit sors rendelte úgy
Csak próbáld meg újra, s utad égbe fut!

Ajtók

 A sikoly elhalt. Az előbb sápadt villanyvilágításban fuldokló szobába betört a fény. Tavaszi virágok és a friss levegőhuzat üde illata egyszerre elöntötte, kiseprűzte a homályt, a kóros, áporodott betegségszagot. Mintha egy véglegesen leeresztett, már megereszkedett, szennyel és molyírtóval átitatott, súlyos függönyt húztak volna szét

-Hát ez így történik? – hátraugrott, látni lehetett, ahogy a fiatal nő fakó arcára kiül az élő döbbenet
-Így, így! Nem tudtad?- a néni maga idősebb volt már, szinte küszködött a feltörni akaró szavak árjával, vissza-visszafojtva akaratlan kuncogását. Mindeközben húsos karjait kitárva már-már illetlenül hadonászott a nádvakolatos mennyezet felé- Hogy lehet..hogy lehet?-mintha valami természetes, evidens tény kerülte volna el a fiatal nő figyelmét- Még nem mondták el neked?
A fiatal nő torkában emelkedni kezdett egy hideg gombóc és amint emelkedett úgy lett egyre melegebb, végül tűzforró. Amikor kibírhatatlanul égette már, szinte fuldokolva köpködte ki a szavakat:
-Mit..ki kinek kellett volna..? Miért nem…?-megérezte, hogy olyan titkok közelébe került, mely kimondhatalan, réges-régi babonasággal összefüggő, szájról szájra járó ereklye, olyasféle, mint a templomos lovagok szent grálja, mely tudójának védelmet ad, s melyet szigorú rendtartás szerint őrizni kell.
Az idősebb nő anyai szeretettel tekintett le, szemében lobbanó parázs látványától egyszerre felajzott és kiéhezett kíváncsiság tört rá, ott állt az ismeretlen kapujában és érzékelte a belülről sütő tudás erejének keskeny fénykévéjét és tudta, hogy csak messziről látta, csak érintőleg, csak ízelítőt kapott… és elindult felé
Leányom…-kezdte, hangja sokkal lassabb, mélyebb volt, olyan hatást tett a lányra, mintha egy mély kútba ereszkedtek volna le- el kell mondanom neked valamit…-hatásszünetet tartva végsőkig feszítette a türelem húrjait – amit most hallani fogsz, azt idővel rá kell bíznod arra az egy személyre, aki tehozzád a legközelebb áll. Nem tudhatják sokan, mert akkor szemétdombra vetik, megtagadják, és erőtlenné lesz...
-Mit... néném? ...én készen állok, hogy..- suttogta alig érthetően, kiszáradt szájpadlásán át hörgött a levegő.
-Figyelj rám, csillagom, életek múlnak ezen...a mi életünk is kapu a világmindenség felé...ki-be-átjárnak rajtunk olyan erők, melyekről mit sem tudunk...legfeljebb egyet tehetünk: őrt állunk és amikor érezzük közeledését, kinyitjuk az ajtót – kinyitjuk, vagy bezárva tartjuk. Tudnunk kell felismerni, ki akar bejönni, mert erre az érzékszervünkre - mint kezünkre - egy kilincset szabtak...-a néne folyamatosan simogatta unokahúga fejét, arcát, pillantása azonban messzi pontra révedt, szavai szinte varázserővel duruzsoltak
-Nem érzem...még...-elakadt a hang a másik hang súlya alatt, ellazult, mintegy tompa, de kellemes álomban
-Megtanulod idővel használni az ajtót, dörömbölni is fognak, más szelíd szóval kér áthaladást, de ne hallgass a hang szépségére, kellemessége se igézze meg füled, egyedül arra figyelj, mit mond és tudd meg, honnan származik a hang tulajdonosa.
A lány ellenállás nélkül, hipnotizálva nézett vissza, érzelem nem tükröződött viaszmerev arcán, minden hang, mintegy fonográf lágy hengerére rögzült lelkében kitörölhetetlenül.
-Most láttad, hogy mi történt, egyik oldalról a halott lelkének sírrablóit, akik láncot vetettek rá, betörve a test élő maradványába, hogy magukkal vigyék és láttad az erőt, mely széttörte a láncot, emezeket pedig kidobta a sötétbe. És bár láttad, hallottad, nem értetted: hangom volt az ajtó, mely idejében nyílt meg utat adva a szabadításra. Középen álltam, a kötélhúzók erőfeszítéséből mit sem érzékelve, amikor elsöpört lábaimről a győzelem.
Fokozatosan ébresztgette a lány tudatát, simogatta láthatatlan, kedves gondolatokkal, míg a fény újra visszatért a szemébe.
-Mi történt, néném? -kérdezte kábultan, valami bizsergő jó érzéssel
-Semmi rossz, lányom, menjünk át újra, nézzük meg apádat, látod, mélyen alszik, olyan, mint egy elveszett, de megtalált bárányka, vigyázz rá nagyon!
A leány visszaszaladt az elfüggönyözött kisszobába, sírva, nevetve csókolgatta a szuszogó embert, könnyfolyama elöntötte az ünnepi, halottas inget - De hát hogyan vigyázhatnék rá, néném? Ott voltam mellette, akkor is, úgy...- elcsuklott a hangja
-Nos, azt hiszem, találtunk egy gyönyörű, új ajtót, aminek nem nyikorognak a pántjai és zárja is ép még...bátran használd ezt az ajtót, íme adok hozzá kulcsot. Ezt egyenlőre zárd be, ellenben nyisd meg elméd és szíved érzékeny „füleit”, hogy amikor alkalom adódik, készen állj!
-Még nem értem ezt egészen....én hogyan…?-tétovázott a lány
-Nem baj, csak emlékezz ezekre, hidd, hogy amit gondolsz, meglehet. Őrizd az ajtót, s ne félj, lesznek segítők is. Csak emlékezz és várj, ugye megjegyezted?
-Igen,...de..-túl sok kérdés volt benne, viaskodtak belül a tapasztalt, a hallott és a meggyőződésbeli dolgok. Nénje hagyta, hogy ismét elmerüljön jótékony állapotában.
„..hát bizony ez így történik! És nincs szebb, amikor megtörténik…elkezdődött tehát...”
Köntösét szorosabbra húzva belebújt mamuszába és bögre hideg kávéjával, nem szűnő mosollyal, hangtalanul elcsoszogott.

2007-05-14

2007. május 13., vasárnap

Eszter-szakadás

Legyen áldott emléked, mert jövőnk már halott
Azt mondtad, így legyen, s sírtak az angyalok
Megtagadtad apád, kitetted szűrömet
Szánalmad nem kell, hogyha gyűjtögetsz
Idővel gyámodé legyen, kiben bíztál
De becsületem nem adom, bármit irkál
Ha üt'tem is, soha téged nem bántottalak
Az igaz szót megőrzik a néma falak

Menj hát, menj, és Isten legyen veled
Mily tanácsot adhatnék ezentúl neked?
Perrel vetted ím el a szülői jogot
S mélyen vág, kegyetlen sebez ostorod
Nem tudom felfogni miért, miért tetted
Hogy nem volt elég, hogy ott álltam melletted?
Szabad vagy, védtelen, győzött az akarat
Nem tudod, nem, kinek adtad magad!

Hirtelen írok, ha tudsz, majd megbocsájtasz
Miért van, s lesz néhány kurta válasz
Tizenhét gyertyáért törő füstös indulat
Vénasszony kezében játék, ki így mulat
Beteg fejében torz árnykép csak a család
Nézte ő is piros szőnyegen vert anyád
Tündérhegyen töltött idő sajnos oly kevés
Nem használt a számtalan ideg-kezelés

Haragszom, s szeretlek, mondd hát, mit csináljak?
Nem tudtam köréd épít’ ni biztos várat
Megsebzett, elorzott előlem az élet
Hogy vártalak haza éveken át téged!
Tanítani, játsz’ni lányos-apukásat
Felemelni, büszkén mutogatni másnak
S azt mondtad így legyen, sírnak az angyalok
Legyen áldott emléked, mert jövőnk már halott

Óda a Szellemhez

Jöjj hát Szellem, írj lángokat szemembe!
Mert mit ér a szó, mely magvat nem terem?
Semmi vagyok, ha nem vagy velem te
Szégyen éget foltot hitvány lelkemen

Vágylak, hívlak gyarlón veled egyesülni
Csodát író tentádba hagyd mártanom kezem
Elevenedjenek a holt írás betűi
Hogy átjárjon ízed, érezzem: létezem

Itass, részegüljek, borod ó zamat
Csapra ütve folyjon- folyjon keresztül
Pitymallatig heverjek hordód alatt
Vers-mézem legyen, mit ajkam neked szül

Hogy is mondjalak el, madárdalom, kincsem
Erődben nyugszom el, mely gyöngéden emel
Sodró folyó vagy, hasonló hozzád nincsen
Ha elmúlok, álmom őrzője te leszel

2007. május 6., vasárnap

Eszterlánc - láncok nélkül

Ígértem, írok ismét róla,
Merre tart az útja,
Hogy van kincsem,
Eszter gyöngyszemem
Reményben ért az Istennek csókja
Elmondhatom újra:
Talán visszatér az útra
Elveszettnek gondolt gyermekem

Kórházba látogat még
Hetente három-négyszer
Hétvégére lehull a bilincs
Szabadság-szél itatja fázós testét
Fogadja a szót, mit adnék
S szeme - ez a legszebb ékszer -
Mosolyog: ajtóra rajzolt kilincs,
De már nélküle telnek el az esték

Kiröppen tehát a felnőtt világba
Kiröppensz, te első, fészekalj
Hamar követnek majd téged
Szétszórva plántált testvéreid
Hátha nem mondod, hogy hiába
Hogy semminek lettél, senki nem akart
Még nincs vége, most úgy féltlek
Most te dönthetsz ismét, a jó út melyik

Most azt látom: felül az akarat
Rabszolgaként a betegség visít
Visszacsalogatják súlyod az angyalok
Őrhálót font köréd a dicső kegyelem
S látni ekként alig találok szavakat
Bár a félsz ott lapul kétséggel kicsinyt
Randevúzni hívnak - téged is - új dalok
S rád talál az élet, a szabadság, s szerelem

2007. május 2., szerda

Álom elé…

Megritkuló, zönge hangok közén lassan
Fáradtan rovom sorom ez esti dalban
Hova ér, ha vége, mily szóvarázst terem
Lehetetlen mentén, mint karikát terelem

Ábrándos játék ez, mély álomba való
Tenger vizén megringatott kicsiny hajó
Minek egyszem árbócára madárka száll
Hogyha lába soká szárazat nem talál

Végtelenből eredt naggyá kitelt folyó
Végtelenbe tartó ponttá tűnő futó
Milyen furcsa páros, szó szövet, szerkezet
Még-még, megalkotna végenincs terveket

Álom elé hever, mint házőrző kutya
Kisfiára révedő mesélő apuka
Kinek a végszó már nem jut az eszébe
Csillag alatt lombok azt susogják: béke

S déli széllel támadó éji-nyugalom
Erejét érezni, de hiába kutatom
Kiszökken a fejből, utána kapni kár
Még egy sor szék alól szemtelen kandikál

Strófa lesz, úgy nézem, visszamosolyog
Lényében valamilyen fényesség mozog
Küszködve mégiscsak elvesztem fonalát
Betemet magába a súlyos-puha ágy


2007 05.02. (hajnal)

2007. április 26., csütörtök

magzatom

Küszködöm megszülnöm, vajúdom hasztalan
Nem mozdul lebegő, elvetélt magzatom
Kimről tudom, nem sír fel, selyemszín arca van
Elcsitult szívhangját soha nem hallhatom

Fekete vizenyő, alvadt vérrel vastag
Élettelen petyhüdt, gyilkos köldökzsinór!
S az a súlyos némaság, mikor kezembe adnak
Fakó bőröd képe maga alá tipor

Küszködöm véremmel, könnyem elpatakzott
Ellenséget kíván a sötét gyűlölet
(Az én kezem az, mely dühöngve csapkod,
S szájamból zuhognak számolatlan kövek?)

Egy kispap érkezik könyvvel és kereszttel
Nővér tétovázik, néz rám, ahogy ott áll
Vigyék-vigyék! … babám, kérlek, ne eressz el!
De hát halott hús csak… édes dedem voltál!

Szerelmes-gyönyörű ujjszopó magzatom!
Végre zokogás ráz, felrepedt a burok
Ez lesz tehozzád az egyetlen dalom
Álomtalan hideg álomba indulok…

2007. április 25., szerda

Pipacs-tengeren

Pásztortarisznyámban irka, kenyér, kövek
Az utat, hol járok, magamnak gondolom
Szél kószál előttem, levelet söpröget
S eltűnik hirtelen közeli dombokon

Pillangót lát szemem pipacs-tengeren
Hol a varjak hada, tépni való vetés?
Puszta a kemény rög, meddő hant, nem terem
Kövér füvet képzelnem reá: tévedés

Szomjában hördül, úgy fekszik el az állat
Megmarja testét, váratlan lepi hideg
Távol könnyben úszó csillagködök várnak
S a jó szó, a biztató nem hangzik senkinek

Nagy csöndesség telepszik az éji világra
És szívemből égig érő tüzek gyúlnak
Föl-fölkúsznak a lelkükért vigyázva
Hajnalra elillan, füstölgő hamut hagy

Fölszedem a poros pásztortarisznyámat
Toronyiránt vivő utat keres szemem
Még nem tudom, mi ér, boldogság-e, bánat
De elindulok ma is a pipacs-tengeren

2007. április 17., kedd

Mesefonál

Szép álmokat, tente, késő este már
A mesefonál szála lágyan elszakad
Kinyílott szájacskád csöpp rózsaablaka
S arcodon a hintett boldog mosoly ott maradt

Szép álmokat, tente, késő este már
A mesefonál szála lágyan elszakadt
Kinyílott szájacskád csöpp rózsaablaka
S arcodon a hintett boldog mosoly ott maradt

Belefeledkezve ringsz ég és föld között
Angyalok vigyázzák e gyermeki békét
Behajtom a könyvet, s takaród szegélyét
Közelebb húzva az őrző mackód székét

A szobában, mint vendég, csönd vert tanyát
Elnézelődik autós poszterek előtt
Kezén át csordogál a kövér Holdsugár
Amíg lustán körülfonja a heverőt

Ma egyedül ért – máskor zajosabban zajlik
(Mindig kértek inni, vagy falat kenyeret)
Ma téged, csak téged fektettelek, kisfiam
S neked jutott az egész, az összes szeretet

Kipirult szép arcod, ujjadat is szopod
Fürtjeid közt csillan egy csepp izzadás
Meg-megrándul másik kézfejed kezemben
S nézem, hogy szelídül álommá az akarás

Már becsuktuk régen azt a könyvet
A mesefonál szála lágyan elszakadt
De kinyílott szájacskád csöpp rózsaablakán
Az a boldog mosoly talán ott maradt…


fiaimnak

 

2007. április 16., hétfő

A falu bolondja

És mégis: reggel felkel újra a bolond
Meghasogatott, színes ruháira lép
Vakulásig nézi a forró veres korong’ t
Fel is mutat kérdve: miért kék az ég?

Beütött szeme árulkodó, dagadt
Nem e világra kellett volna jönni
Rossz volt a perc, mikor dalra fakadt
Könnye lett arcán illat helyett kölni

Papírrózsák csak elhullott gondolatai
Miken az okos mily örömmel tapos,
Nem tudva, mi küzdés, hogy legyen valaki
Hogy megmaradjon kicsiny szava most

Áradva dúló szitok-nevetség hevében
S ok nélkül fenyítik kanálisba dobva
Ha annyit felel csupán: nem értem, nem értem!
Fára mászva elbújtatja vadszömörce lombja

S estébe fordulva ujjával megint mutogat
Föl-föl teliholdas, csillagpárnás égre
Hajszolja kurjogva az elülő tyúkokat
Míg egy kazal alján nyugtot talál végre

2007. április 11., szerda

Elképzelt naplóbejegyzés

Ha mondanám, se tudnád, milyen napok voltak;
Nem jutott a tejből sem sok, sem kevés.
Újság volt abroszunk, s folyton súroltak
Kezeink nem járta szappan, csak kövér verés

Mocskosan éltem az utcán csavarogva
De a Mama tiszta illatától bódult a ház
Kezem helyett repedt mosóteknőt fogta
S megvarrta éjjel ruhámon a szakadást

Az ég vizein mos, felold’ ta kékítője
Múltam délibábján gyakran elmereng
S nagyon fáj, hogy el sem búcsúzhattam tőle
Gondolatom most kitölti harc és szerelem

Tiszta szívvel írok, bár nem lettem Szegeden
Sem tanár, csak töltőtoll-koptató legény
Csak azt a magyar, ízes Szép Szót szeretem
Én, világ bolondja, a gazdagon is szegény






Fullextra:

Hozzászóló: Julianna
(Ideje: 04-11-2007 @ 01:13 pm)
Comment: Te "világ bolondja, a gazdagon is szegény", nem hiába koptatod a tölőtollad. Érdekes a naplóbejegyzésed. Régi emlékeket idézett fel bennem a vers. Meg is hatódtam.

Hozzászóló: veva
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:05 pm)
Comment: Igazán jól sikerült ez a JA köszöntő! :)) Grat!

Hozzászóló: Netelka
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:06 pm)
Comment: Alkalomhoz illő vers. Gratulálok!

Hozzászóló: wanderer75
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:16 pm)
Comment: Igen, nagyon jó, J.A. naplója!:)

Hozzászóló: Tupir
(Ideje: 04-11-2007 @ 08:59 pm)
Comment: Méltó megemlékezés. Soraid olvasása nyomán életre kel a költő.

Hozzászóló: Eroica
(Ideje: 04-11-2007 @ 09:07 pm)
Comment: Hú, de nagyon tetszik! Gratulálok!

Hozzászóló: Móka
(Ideje: 04-11-2007 @ 10:25 pm)
Comment: Olvaslak és olvastalak.Mint mindig.Gratula

Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 04-12-2007 @ 10:39 pm)
Comment: Érdekes volt, tetszett...:))))

Hozzászóló: blue
(Ideje: 04-13-2007 @ 11:02 am)
Comment: Teszett.

2007. március 27., kedd

Hazajöttem

Hazajöttem, futni nem akarok tovább.
Megkóborolt évszázadok vannak
Összegyűrt, elrothadt szókkal zsebemben,
Vért köpve görnyedek ellen a tavasznak.

Hazajöttem, aludni. Elszakadt a film,
Sarokba vetve szunnyad az élet vágta seb,
Szívemen csönd, "máma már nem hasad tovább"
A jó cukor, s a villamos közt szendereg.

Hazajöttem, tudni, itthon vagyok, elég
Lepelt borít rám a vigyázó éjjel
S inaimban csitul, szűnik a rugdalás,
Belül nem béke, csak fáradság árad széjjel.

Hazajöttem, csukni, csak becsukni szemem,
Elringatózni vágyom egy időtlen tengeren,
Csodákkal színes rajzolt képregényben
S csak hallgatni, lebegni a vízben csendesen…

2007. március 19., hétfő

Picurka-versek VIII. - Szöszkének

Már messziről kondulnak a harangok érted
Magas füvet hajlít suhogtatva a határ
Márciusi hantok felett vidámabban ébred
Kósza gondolat, egy emlék mégis rád talál

Rég volt, mikor elmentél új hazát keresni
Föld-ország helyett meghívott kacsintva a Menny
Feledtetve meleg méhet, halált megszeretni
S itt hagytál minket hátra nélküled idelenn

Évek jönnek; múltak, örök gyermekünk leszel
Ahogy a padba ülve új leckét tanulnak
Látlak az udvaron velük; egy fáról szedrezel
A lurkók vezérnek választanak maguknak

Okos szemedben hamarosan féltés keres hely’ t
A jó szülő magja bont csírát a végeken
És mindent megértesz, mert elméd bölcs, nem felejt
És így lett volna igaz, nem, nemcsak képzelem…



A felnőtt-iskolában most minket vár szemeszter
Egy újabb, s ki tudja, tán csak éppen átmegyünk
Remény éltet, hogy a sors nem bajjal keresztel
Kívánhatom-e, ha te nem, hát Isten legyen velünk?

2007. március 16., péntek

Most és mindörökké

Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel
Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett
Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor
Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért

Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod,
Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid
Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl
Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is

Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd
Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik
Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem
Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten

Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő
Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség
A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség
S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás

De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz!
S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült
Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász
Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!

2007-03-15


Most és mindörökké

Látod, most te állsz fölöttem valami részvéttel
Türelmetlen vagy, de nyugtalan, s feszélyezett
Haszontalan, jelképes szavak a szádban, s virágcsokor
Elhozott a kötelesség, eljöttél, magad sem tudod, miért

Időm kevés, mikor fuldokolni fogsz, megtudod,
Mire vittek-űztek megemésztő, féktelen vágyaid
Csak egy perccel tovább élni: kínban küszködöl
Feltépnéd értéktelenné lett drága ruháidat is

Ablak nyitásáért hörögsz, de már nincs erőd
Körül állnak, s maradék levegőd is elveszik
Zihálva keres segítséget majd a hunyó értelem
Groteszk, ősi hangod gurgulázik kétségbeesetten

Belőled táplálkozik immáron a görcsbe merevedő
Szederjes illatú koporsófedélre zuhogó tehetetlenség
A sírásba fáradt rokonság, a némán álló végtisztesség
S belőled hajt, árnyas emléklombot érlel az elmúlás

De most még itt állsz fölöttem, eszmélj fel, éledezz!
S rohanj rettenve, mint villámsújtott fa alól a megmenekült
Mert a pap más nevét kántálja, más üdvéért szól fohász
Most kezdődött életed, s a holnapok reád várnak!

2007-03-15




2007. március 15., csütörtök

Hazavárlak

Még hűvös a reggel, felhúzva a paplan
Itt vagy velem ma is féltő gondolatban
Csak járom utam, míg ott vesztegelsz
Ágyra kényszerítve álom nélkül heversz

Tavaszt fon az est lágy fénykoszorúja
Nem érdekel, hogy tested szép vagy csúnya;
Miért lett az úgy úgy, mióta fojt bánat
S hogy csontjaid, mint kések szurkálnak
Mily nagyon hazavárlak!

Apáddá lehettem, engedte az ég
Jól szeretnem téged tanulnom épp elég
Mert elhagytam kis lelked nem öntözve
S a fölösleges miért oly sok volt közbe

Míg a cserfes csitri lányból érő kamasz
Magát büntető beteget faragott a gaz
Egymásra hányódó vadóc napok sodra
Ha tagadnám is, a hang belül ezt mondja
Mégis, mily nagyon hazavárlak!

Szeretlek, s reményem, hogy sírodhoz nem kell
Nem nekem kell csokrot vinnem egyszer
Rémisztő az odaát, gondolata hideg
Legyél inkább nekem messzi, lakatlan sziget

De legyél inkább - mint rég – fénylő csillag
Boldog álmom delén úszó kedves illat
Göndör fürtjeidről fessem meg a fákat
Kéz a kézben veled sétálgatni járjak
Eszter nagyon-nagyon hazavárlak!


2007-03-15

2007. március 8., csütörtök

Gyermekkor álmai - ébredés előtt

Tollpihe csiklandoz, vagy mi, nem tudhatom
Valami mocorog, tündérkertembe lép
Anyu-meleg mosoly játszadoz arcomon
Függönyrojtba kapaszkodva mászik fel eképp

Ha oldalra billentve fejemet kinéznék
A "két kicsiny mandula mocsárszín ablakon"
Láthatnám a világ búzakék mezőit
S a kecskegidát, amint ugorja paplanom

Mert hímzett lábai folyton ugranának
Káposztalevelet falna öklelődzve
Csak nem fér át a vasalt, illatos gomblyukon
Különben is autó gurul őelőtte

Az autó száma titkos, kincset bír tudója
Rőt cérna varrta fel motorháztetőre
Örök fellegek közt, örök száguldásban
S érkezik a hajnal, nem jó; bár ne jőne

Ott van a játékos is, kezében az ütő
Ha akarom, a szén-koronggal betalál
A "legendás sztárcsapat irányító tagja"
Olyan ügyes, erős, mint az édesapám

Most robajjal leszáll a jól ismert űrhajó
Fedélzetén csücsül "JóReggelt Kapitány"
Tér-idő fázisból masíroz vidáman
Megpödri bajuszát, és fél hetet kiált

Álmommal elszalad a szafaládés kutya
Azonban súlyával a paplan még fogva tart
A cirógató érzés ráismer anyura
S hullámokba tűnik a csodás első part

2007. március 1., csütörtök

Hétköznapi boldogság

 Hogyha hazaérve ajtót nyit szeretet

Kandallón fa roppan, s parázzsal csendben ég
Kancsómban jó bor van, s ettem kenyeret
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

Ha otthonom zeg-zugos erdő-rengeteg
Gondjaim kinn maradtak elfeledve rég
S fotelek párnáin nyüzsög a sok gyerek
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

Ha olyan azt est, hogy hull, leszáll a béke
Helyére gördül minden, mint álomkerék
Párommal őrködöm az éjt hajnalig féltve
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

S mikor pille álom megszánva, betakar
Egymáshoz simulunk, ahogyan két veréb
Kezeiden érzem, még szorítana, akar
Ha elmondhatom: ez jó, nékem épp elég

2007-03-01