A sikoly elhalt. Az előbb sápadt villanyvilágításban fuldokló szobába betört a fény. Tavaszi virágok és a friss levegőhuzat üde illata egyszerre elöntötte, kiseprűzte a homályt, a kóros, áporodott betegségszagot. Mintha egy véglegesen leeresztett, már megereszkedett, szennyel és molyírtóval átitatott, súlyos függönyt húztak volna szét
-Hát ez így történik? – hátraugrott, látni lehetett, ahogy a fiatal nő fakó arcára kiül az élő döbbenet-Így, így! Nem tudtad?- a néni maga idősebb volt már, szinte küszködött a feltörni akaró szavak árjával, vissza-visszafojtva akaratlan kuncogását. Mindeközben húsos karjait kitárva már-már illetlenül hadonászott a nádvakolatos mennyezet felé- Hogy lehet..hogy lehet?-mintha valami természetes, evidens tény kerülte volna el a fiatal nő figyelmét- Még nem mondták el neked?
A fiatal nő torkában emelkedni kezdett egy hideg gombóc és amint emelkedett úgy lett egyre melegebb, végül tűzforró. Amikor kibírhatatlanul égette már, szinte fuldokolva köpködte ki a szavakat:
-Mit..ki kinek kellett volna..? Miért nem…?-megérezte, hogy olyan titkok közelébe került, mely kimondhatalan, réges-régi babonasággal összefüggő, szájról szájra járó ereklye, olyasféle, mint a templomos lovagok szent grálja, mely tudójának védelmet ad, s melyet szigorú rendtartás szerint őrizni kell.
Az idősebb nő anyai szeretettel tekintett le, szemében lobbanó parázs látványától egyszerre felajzott és kiéhezett kíváncsiság tört rá, ott állt az ismeretlen kapujában és érzékelte a belülről sütő tudás erejének keskeny fénykévéjét és tudta, hogy csak messziről látta, csak érintőleg, csak ízelítőt kapott… és elindult felé
Leányom…-kezdte, hangja sokkal lassabb, mélyebb volt, olyan hatást tett a lányra, mintha egy mély kútba ereszkedtek volna le- el kell mondanom neked valamit…-hatásszünetet tartva végsőkig feszítette a türelem húrjait – amit most hallani fogsz, azt idővel rá kell bíznod arra az egy személyre, aki tehozzád a legközelebb áll. Nem tudhatják sokan, mert akkor szemétdombra vetik, megtagadják, és erőtlenné lesz...
-Mit... néném? ...én készen állok, hogy..- suttogta alig érthetően, kiszáradt szájpadlásán át hörgött a levegő.
-Figyelj rám, csillagom, életek múlnak ezen...a mi életünk is kapu a világmindenség felé...ki-be-átjárnak rajtunk olyan erők, melyekről mit sem tudunk...legfeljebb egyet tehetünk: őrt állunk és amikor érezzük közeledését, kinyitjuk az ajtót – kinyitjuk, vagy bezárva tartjuk. Tudnunk kell felismerni, ki akar bejönni, mert erre az érzékszervünkre - mint kezünkre - egy kilincset szabtak...-a néne folyamatosan simogatta unokahúga fejét, arcát, pillantása azonban messzi pontra révedt, szavai szinte varázserővel duruzsoltak
-Nem érzem...még...-elakadt a hang a másik hang súlya alatt, ellazult, mintegy tompa, de kellemes álomban
-Megtanulod idővel használni az ajtót, dörömbölni is fognak, más szelíd szóval kér áthaladást, de ne hallgass a hang szépségére, kellemessége se igézze meg füled, egyedül arra figyelj, mit mond és tudd meg, honnan származik a hang tulajdonosa.
A lány ellenállás nélkül, hipnotizálva nézett vissza, érzelem nem tükröződött viaszmerev arcán, minden hang, mintegy fonográf lágy hengerére rögzült lelkében kitörölhetetlenül.
-Most láttad, hogy mi történt, egyik oldalról a halott lelkének sírrablóit, akik láncot vetettek rá, betörve a test élő maradványába, hogy magukkal vigyék és láttad az erőt, mely széttörte a láncot, emezeket pedig kidobta a sötétbe. És bár láttad, hallottad, nem értetted: hangom volt az ajtó, mely idejében nyílt meg utat adva a szabadításra. Középen álltam, a kötélhúzók erőfeszítéséből mit sem érzékelve, amikor elsöpört lábaimről a győzelem.
Fokozatosan ébresztgette a lány tudatát, simogatta láthatatlan, kedves gondolatokkal, míg a fény újra visszatért a szemébe.
-Mi történt, néném? -kérdezte kábultan, valami bizsergő jó érzéssel
-Semmi rossz, lányom, menjünk át újra, nézzük meg apádat, látod, mélyen alszik, olyan, mint egy elveszett, de megtalált bárányka, vigyázz rá nagyon!
A leány visszaszaladt az elfüggönyözött kisszobába, sírva, nevetve csókolgatta a szuszogó embert, könnyfolyama elöntötte az ünnepi, halottas inget - De hát hogyan vigyázhatnék rá, néném? Ott voltam mellette, akkor is, úgy...- elcsuklott a hangja
-Nos, azt hiszem, találtunk egy gyönyörű, új ajtót, aminek nem nyikorognak a pántjai és zárja is ép még...bátran használd ezt az ajtót, íme adok hozzá kulcsot. Ezt egyenlőre zárd be, ellenben nyisd meg elméd és szíved érzékeny „füleit”, hogy amikor alkalom adódik, készen állj!
-Még nem értem ezt egészen....én hogyan…?-tétovázott a lány
-Nem baj, csak emlékezz ezekre, hidd, hogy amit gondolsz, meglehet. Őrizd az ajtót, s ne félj, lesznek segítők is. Csak emlékezz és várj, ugye megjegyezted?
-Igen,...de..-túl sok kérdés volt benne, viaskodtak belül a tapasztalt, a hallott és a meggyőződésbeli dolgok. Nénje hagyta, hogy ismét elmerüljön jótékony állapotában.
„..hát bizony ez így történik! És nincs szebb, amikor megtörténik…elkezdődött tehát...”
Köntösét szorosabbra húzva belebújt mamuszába és bögre hideg kávéjával, nem szűnő mosollyal, hangtalanul elcsoszogott.
2007-05-14
