Az őrző

S monda az én uram: tovább, tovább, tovább..!

Meg ne állj, amíglen ércz kürtszavam zendül
Kövessed apáid elporlott lábnyomát
Akik oltalmamban néznek onnan fentrül

S monda az én uram: siess, siess, siess..!
Mert hamar megrontó tüzes nyelvek jőnek
Sátoromhoz térj, mely árnyat adó, kies
S csipkével szegem szélét álom-felhődnek

S monda az én uram: állj meg, állj meg, állj meg..!
Nyársra húzva sülnek meghajszolt remény’id
Fiaid kardélen, házad idegen vár lett
S az Őrző helyén csönd - kihunytak a fény’i

2006. 07.21.

Naplóbejegyzés 2.

Mentem az ég alatt fáradtan, egyedül

Vöröslő uszályán kísért a nyugvó nap
Útszéli bozótban tücsöknép hegedült
Csak elmém zörgette a rám hagyott szókat

Mentem, mert hajtott valami, mennem kellett
Érett kalászokon mesét sodort a szellő
S furulyaszó hallott távol, útszél mellett
Várva talán valakire, aki eljő

Mentem, nem figyelve tájat, barmot, tovább
Érintetlen hagyva marad úgy mögöttem
Talpamra csókolva a forró agyagporát
Áldás nélkül, feledve, hogy honnan jöttem

Hozzád kiáltok

Megint nem ment le egy falat sem

Hiába unszoltak könyörögve
Udvarias „köszönöm” és „nem”

Elfogysz, drága gyermekem,
Ahogy újholdra sarlóvá lesz,
S kis arcodra néma félelem feszül

Vagdalnak kurta, kemény szavaid
Nem szerettél, nem törődtél velem
Idegen lettél, távoli, halott

S megemészt valami titkos
Megnevezhetetlen gyilkos bánat,
Csontodba fészkelő, sápadt kór

Alig vagy itt, messziről rebbennek
Árnyékos, gyönyörű hosszú pilláid
S ha kérdik, már nem tiltakozol

Nem jő álom, s újhold nem telít
Sovánnyá asztak reménytelen napok
Reggelre kihűl csendes párnád

Könyv volt a kezedben, útikalauz
Félek, s nem tudom, melyik lesz a nap, mikor
Lelked végre tested fogságából kitör…



16 éves voltál és 41 kg, amikor e sorokat írtam,
és nem tudtam, hogy van-e visszaút a kórházi ágyról,
vagy elragad ez az értelmetlen csapda, melynek neve:
anorexia-nervosa

Ringató

Térdedre fekszem, s ráhajtom combodra lüktető fejem

Vigyázod simogatva, mint rianó vadakra terülő sötét
Dúdolj, távoli, ismeretlen dalban – csak dúdolj nekem
Nyugtasd az értelmem lázadó, vérbe borult ködét!

Elringok, lám öledben, csodád mosolycseppje von
Viasz-magzatmázas arcomra csók-pillangók szállnak
Ruhák selymévé változik az utca köve, s kemény beton
Most zsebkendőbe kötve tűnik el négy sarka a világnak

Vége a harcnak, gyermeki, pásztortűz-ajkú lett partod
Úgy duruzsol szerelmed, mint távozó kedves után hajló ág
Alszom biztosan már, hisz nem érzem, hogy tartod
Súlyát te viseled fejemnek, s csónakot old egy halász odaát

Beton-dzsungel vers

Most mondd, mivé lett?

Hol vannak a pillangók, egymást kergető
Gyermeki-szép, reményteli álmok,
Zászlót lobogózó megmászott hegytetők
S ti, kik egymásnak pirultan kiabáltok?

Sárgás, kiégett gyep szegélyezi a parkot
Magasra nőtt a dudva, s a csalán
A por viszket, s száraz felhőket alkot
Szemetet sodor sakkozók asztalán

Elhagyottan nyikorg’, a hinta rozsdáll
Gőzölög az aszfalt ráncos, öreg arca
Víz a csapból kifolyt, hiába mosd’ nál
Félbe hagyva gyógyul egy csatorna varja

S az utca ásít, házfalai egymásra dőlnek
Szabadon hömpölyög, megnyaldos a hőség
Az ember törmeléke borítja a földet
Betonba fojtva néz a gazdátlan felelősség

Ablakain sivár gaz virít, megül a magány
Haldokol, levegőért kap fuldokló rabja
Bizonyossággá rögzült az ifjonti talány
Dzsungelébe veszett régen, s már nem siratja

Most mondd, mivé lett!
Hol vannak a pillangók, egymást kergető
Gyermeki-szép, reményteli álmok,
Zászlót lobogózó megmászott hegytetők
S ti, kik egymásnak pirultan kiabáltok?

2006-06-26

A mélyből - a fájdalmaknak

A mély – csönd, kikutathatatlan fekete

A ’ nem’ járja át elveszett pitvarát
Hova nem juthat el ellenség, barát
S nem kérdezik, hogy: jönni lehet-e?

A mély – tó, hínáros, benőtt felszínű
Dúlt park őrzi kastéllyal, komoran
Mint a setét ég éjjelen, óh, olyan
Szerető, karddal átütött szívű

A mély – hűs, hűséges, árnyas temető
Holtak fölött élőknek dala rebben
S nem fázik alant sem hidegben
Kinek földből készült örök tető

2006-06-07

Térj vissza, hajnal!

Ősz szálakat fűz, jő a délután

Megáll, árnyékot von egy őz-sután

Koronákba kapva levelet reszket az esti szél

Álmokat kerget, holt vágyakat űz
Barna hullámba ősz szálakat fűz
Elmúlásba merül, de megvív a fáradt gondolat

Térj vissza, hajnal, s hűtlen nem leszek
Kelts megint dallal, s elébed megyek
Száz éjszakán át hogy vándorol a szív, ne lásd!

Töltsd bensőm buja erdőillattal
Csak mutasd magad, térj vissza, hajnal!
Megcirógatja arcom, s lehunyt szemeim a fény

Hozd május kincsét, jó lesz éreznem
Párával dúsult, hosszún lélegzem
Vadvirágok porára arany méhrajok gyűljenek!

Harmatcseppeket himbál a friss lég
Siess, óh tavasz, hozd május kincsét
Hadd zsibongjon az élet ismét gyönyörűséggel!

Köszönöm (...)

Köszönöm, hogy kezem, ha kutat keresve
Megtalálja helyét elfáradt arcodon,
Köszönöm, hogy vársz még reám minden este
Mikor nyűgöm, gondom, te hozzád meghozom.

Köszönöm, hogy reggel csókolva bocsátasz
Utamra, elkísér derűd, eljön velem,
Köszönöm, hogy kérdéseimre a választ
Kereshetem nálad, s mindenkor meglelem.

Köszönöm a hangod, csalogányos múzsám
Édes csicsergése ébreszt, ha álmodom
Köszönöm illatod, s ajkad finom rúzsát
Mikor vággyal ölelsz, ízedet kóstolom.

Köszönöm, hogy tupíros, rakoncátlan fürtöd
Zegében-zugában kedvemre túrhatok,
Köszönöm, hogy mosolyodban oly gyakran fürdök
S becéző roham’ im szépen tűrve hagyod.

Köszönöm, hogy kezed bízva nékem adtad
S bízom, hogy többet már el nem engedem,
Köszönöm, hogy türelmed hosszúra szabtad
Megmaradtál hűen kedvesemnek velem.

Két év emlékére

Hosszú volt a tél, a mély-magányba fagyva
Társtalanul takart éber-álomtalan
Tavaszt vágyott lelkünk még csírázó magva
Magadban reméltél, s reményt vártam alant

Aztán egy reggelen, ablakomból láttam
Kertem végén futott sírva el egy patak
Sáros partján elszórt ezüstöt találtam
S éles kövén buktak át a sebzett szavak

Kihordtam a követ, (bár másokat bevittem)
Áttetsző sodrásán már megcsillant a Nap
Reá néztem ismét, s remegve elhittem
Amiről elébb csak az ábránd volt szabad

Vigaszul lettünk így egymásért lámpásnak
Együtt vágtunk útnak újra, párom, ketten
S mit jelentesz nekem, amit senki másnak?
Füledbe súghatom, itt fekszel mellettem

Látod? langyos május csókolgatja arcunk
Lusta bárányfelhők időznek az égen
Nem bánthat a jövő, ha édesen alszunk
Simítva ölelő egymás két kezében

Itt vagyok, vigyázok szíved kapujában
És mondom, hogy soha-soha ne félj többet!
Óvón hajtom köréd nyugtot adó szárnyam
Szeretlek, higgy nekem, boldog napok jönnek

Tárlat

Ócska árnyékká retusál a pusztuló idő

Valami alaktalan félelem ődöng körül
Mint nem múló kontrasztos délelőttnek:
Fogatlan kántáló, rút cigányasszony örül

Egy óriás festmény előtt állok igézve
Mely durva ecsetvonásokkal próbál betölteni
Finom pókhálójú megszámlált végtelent
Értelme nincs, egészen zord, szinte emberi

Most képcsarnok, hol mozdulatlan feszülnek
Egymásnak húszméteres sebzett angyalok
De ne higgy neki, máskor másnak formál teret
Azt idézi, amit láttál, vagy ahogy látni akarod

Bizony, elszédülsz, sötét freskók omlanak rád
Fényszóró vakít egy elnagyolt arc szemében
Sodor, kinevet, tükröt tart a portrék sora
Habot ver ajkadon a tajték, s megéget a szégyen

Keresed, merre a kijárat, de tudod is botorkálva
Hiszen rólad, magamról szól e furcsa tárlat
Reccsenő, régi parkett, üres keret rémít elöl
S a csuhás alak elviszi a kivágott vásznat

Hajnalban tetőzött az ár

Hajnalban tetőzött az ár
Csendes volt, csupán a kis bokrok,
Zsenge füvek csodálkoztak rajta,
Nem láttak, s nem fognak látni talán
Ilyen zavart, furcsa világot már többet.
Uszadék fák ültek az elöntött padokra,
Elfekszenek hamar, elengedik őket
Ölelő sima, selymes fényű karok:
Visszahúzódnak örökkön mormoló
Gyöngyház falú kagylóhéjaikba


Hajnalban tetőzött az ár
Riadt, bundás gombszemű vadnyulak
Közelebb óvakodtak az ázott gáthoz
Üregeik mély víz alatt, elrejtve számuk
S nem tudják, miért és mit néznek már
Csak tétován visszaugrabugrálnak
Vaksi, rózsaszínű kicsinyeikhez.
Míg hancúroznak elfeledve váruk,
Sovány, meddő kertek végéből szimatolják
Morc parasztok éhezett, bősz kutyái őket


Hajnalban tetőzött az ár
Reggel elmúlt, dél felé jár, szikkad a part
Nem tolnak újabb talicska földet
Hazament már, ki maradni nem bírt, vagy akart
Egy városi néz, füzetbe ír, jelölget
Kölykök szaladnak a gátra, kurjantva nagyot
Kiáltanak egymás szavába vágva
Hirtelen egyikük a sárba térdel
És egy darab törött cseréppel
Megdob egy túlparti ivó őzbakot


Hajnalban tetőzött az ár
Elvitte mind a reményt gyűjtött pénzzel
S néhány féltett álom házzal romba dőlt
De meghozta pajzsos szegénységét
Vendég bajjal együtt, mely őrzi immár
Csillag-fohászát ártatlan, könnyes szemeknek
Kitöltve, mit nem kért, ősz asszonynak,
S arany hajszálú, szöszke-szép gyereknek
Kezébe adva kinek vándortarisznyáját
Kinek hajtva kupicáját, büszkén halni, tőrt


Hajnalban tetőzött az ár

Vadkacsákkal álmodom…

Vadkacsákkal álmodom
Kik a langy uszályú fodros vízszínről
Lusta csapásokkal lökik el maguk
Szép, ívelt nyakukat nyújtva simulnak
A hűvös reggel kék-tiszta ölébe

Óriás, vérszínű, narancs korong előtt
Láthatatlan cérnán húzva emelkednek
Fel, fel csapatban észak felé tartva
Április van, utolsó, örök április

Vadkacsákkal álmodom
Fehér tollaikról vízpermet válik el
Billió, ragyogó mozdulatlan könnycsepp
Valami egészen lassú-lassú széthullásban
Haldokló, elmúló, lágy ölelésben

És rubinvörös sugár talál utat köztük
Óvatosan nyitva, mint szivárvány-legyezőt
Fényben fürdetve karcsú, büszke testük
Túl árnyék-selyembe vonva, rejtve el

Vadkacsákkal álmodom
Szállok velük oly szabad-boldogan
Végtelen, örök-hűs, áprilisi szélben
Karom szárnyukká lesz, s gondolatuk enyém
Együtt vitorlázunk, e sohasem volt csapat

S egyszerre ezüstcsík hatol fel az égre
Tompa püffenésre vérkígyót permetez
Megriadva szédül egyikünk a mélybe
S ebek csaholnak érte, a nádasban, odalenn

Városligeti kép

Hevéről elfeledkezett, mosolyog a Nap

Még hűvös, áprilisba hajló e délután

Lila kosztüm a hölgyön, az úron kalap

Sétapálcáján kézfeje megpihen sután

A hölgy apróvirágos kardigánt visel

Pillantása tört, szép, középosztálybeli

Belékarol és teljesen urára figyel

S az úr gyöngéden tartja, magához engedi

A tó körül még párok, s néhány gyerek szalad

Aranyeső nyílik a fagylaltárus mögött

Szombat délután van, mikor a szív szabad

Földalatti ér be susogó fák között

Odébb fotográfus villantja fényporát

Magnézium füstje fehéren kilobban

Barnuló fényképen néznek immár tovább

S mosolyuk örökre megmarad titokban

Aztán szétszéled a népes, idilli család

A gyerekek masnis léggömbért ácsingóznak

Otthagyva a pezsgőt bontó boldog apát

A tavon kacsák, s nagyon messze még a holnap 

naplóbejegyzés

Megyek, siettetnek unos tennivalók
Ma sem tettem érted semmit, varázslat
Kenyeret, tejet venni, felhívni a szabót
Varrt-e hajtókát a régi, rossz kabátnak…?

Csöpögő vízcsapot megszerelni ismét

Vállalni, mit tettem, ma is felelősen

S hogyha ott elkészül, hívnak tüstént innét

Van még a listámon elintézni bőven

Egész nap zsibvásár, nincs egy csöndes szeglet

Hétvégén dolgoztam, óh, de minek, minek?

Holnap újra munka, s nyűgös értekezlet,

Szolgálatkész vigyor: tessél mindenkinek

S cseppenként pohárban bajok gyűlnek-gyűlnek

Mennyi fér a színig, ki tudja, óh, ne mondd!

Árnyékos oldal ez, mindnek, ki betűt vet

Terméketlen salak hegyén lett fekete pont

De napsütés is ért ma, mielőtt megrovol:

Nem tud ez panasznál egyebet ontani

Mert a kedves szava simogató mosoly

S nem lehet azokból eleget mondani

S gyermekeim vágyó, jössz-e, mikor jössz te?

Édesen, búsan sírt csodálatos hangja

Mondja mind, s a kicsi szavukba vág közte

Apa, úgy szeretlek, vigyél el holnapra!

Tizenhat lesz Eszter, Simon x-ébe lép

Kis Fannin ókulár, pillantása komoly

Megelőzte Lázárt anyáskodón eképp

Mert az öcskös alól most nő ki a motor 

Elnézem távolról, mint serdülnek jobban

Fájdalom a ködben: nem leszek részese

Megszakad naponként a szívem titokban

Ne vádold magadat, kérlek, kedves te sem!

Amik majd elmúlnak, névtelen e perc

Szintúgy halommá nőve csontjaim felett

Kívánnám, hogy legyen mindből szép nefelejcs

S díszítve őrizzék egyszer majd földemet

Találkozás

Elhanyatlott a Nap, erőtlenül néz csak

Gólyalábat rajzol egy bámész férfiúnak
Felhő-prémgallérja olyan, mint a vérpad
Szétfolyó színei szürkületbe nyúlnak

A levegő veszteg áll, ki tudja, mi lelte?
E furcsa némaságba becsirren egy madár
Hosszan fuvolázza, s elhal hangja benne
Egyszerre elreppen, s fa odvába száll

Megrezdül egy levél, messze moraj hallik
Hűvös fuvallattól libabőrös lesz a kar
A magas fák lombja most gyöngéden meghajlik
A férfi hátranéz, menne? Marad. Mit akar?

Pár esőcsepp csattan, s finom permet szitál
Kitárt karjaiba légörvények kapnak
Míg ő fejét hátraszegve csöndben zihál
Úgy, mint egy szoborrá kiégett alakzat

Sziklaszirten áll fönn, nem néz le a mélybe
Beissza az ívet, amit nem lelt sosem másban
- A szövetség jelét felfestve az égre
S kiszáradt szívében nem szűnő áradás van.

2006-03-30

  

Bérből és fizetésből élők dala

Most keserv küld habos zabot, ne figyelj!

Minek görnyed ingyen, kinek ideje drága?
Az élet mindig másnak oszt olcsó sikert
Ostoba gürcölés volt három év munkája

Ha tudom is, előbbre nem megyek tőle
Mondhatnák: becsüld a fillérnyi százalékot
De nem elég, belőle nem tel’ szemfedő se
Csak a szokásos: könny, szitok, izzadság, vér, s bot…

Bocsáss meg, te szem, fül ne halld hangom!
Hisz hálás vagyok, hogy hajnal nem a padon ér
S lehet, az is leszek… messze még az alkony
Minek siránkozni meg nem szerzett vagyonért?

Írni jól lehet így, köszönöm, hajt e szellem
Mosoly az ürömben: ebből nem lesz forradalom
Kihúzhatja magát, s fejlődhet a jellem
S ha szembe köpnek, büszkén akkor is vállalom.

2006-03-28

Ars poetica

Gyorsan, mint kinek félelme drága

S szorongatja egyre a régi rossz cipő
Csalogató-hívón, kedvesen becézve
Hajszolván unszolva, mert fogy-fogy az idő:

Én csak úgy írom egymás alá a sorokat,
Fennkölt, nemes cél nem vezet
Egymás alá gyűlnek hűlő vércseppjeim
Egyszerűen, s nincs rajt’ fölös ékezet

Szavam kihullott mind, árván belőlem
Kinccsé gyűlik-e majd, mint cseppnyi tó?
Nem tudhatom. Hitemre felelhet majd
Az égi úr, a Lelkeket Megnyitó

Tompán kong már, messziről, másé
Hogyha hamisan, hát legyen megbocsátás
Ha nem lett több szavaknál a vers
Ha néma maradt, hiába a kiáltás

Elvégezve függ fenn, ars e poetica
Az időn túl egyetlenné szűkül a félelem:
Elmondtam-e neked, miért jöttem ide?
Haszonra, vagy hiába éltem le életem?


2006-03-19

Bölcső-dal

Itália… itt ringott, mint gyöngy, bölcsőd

Itt ért először hajnal harmata
Itt bontott neked szivárványt a nap
És elnézett, mint csecsemőt, üvöltőt

Belőled nőttek szerelemnek gyötrő,
S édes virág’ i, jambus dallama
Óh, gyönyörű, erős-gyönge szava
Visszhangzotta mennyi tűnt emberöltő!

Most, ím, kicsit félve-féltve veszlek fel
Mily hangokat csal ki, még nem tudom
Hangszeredbe írott csacska ábécé

S bízom, hogy felvéve nem eresztesz el
Leszek csókká, leszek dal húrodon
S általad talán szívek emlékévé…

2006-03-08

Emlék-pillangók

Emlékek rajzanak, millió pillangók
Hangtalanul verdes kétmillió szárnyuk
Hatalmas, fényesek és egészen aprók
Négymillió együtt: velük rebben árnyuk

S ím, a tükör, bár homályos, tovább vetít:
Kísértet-világként kétszerezi őket
Nyolcmillió szárny van, és enyém mindegyik
Láthatatlan kötve, mint hű szeretőket

S újabb tükrök emelkednek, csalfák, csorbák
Tanácstalan fordul velük énem szembe
Mintha azt kérdezné: honnan jössztök, mondd hát?
Vagy: te ki vagy? Hogyan jutottál eszembe?

S elborítanak mind, milliárdnyi sóhaj
Ködbe szőtt hegyormok, patakvíz, csillámló
Elsodort kis hajó, magányos-szép tópart
Bolondos és komoly kiejtett száz szó

S elfárad figyelni már, a szív is csillapszik
Tarka homályba szédül a csalt képzelet
Egy csepp feszül arcomon virrasztván addig
Míg hajnal suttog fülembe új éneket

Egy és fél éve már...

Egy évhez a tegnap újabb felet toldott

Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke

De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el

Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad

Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!

Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanút
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül

Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!

Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…

Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull

2006-02-22

Picurka-versek VII.

Egy évhez a tegnap újabb felet toldott
Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke

De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el

Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad

Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!

Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanut
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül

Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!

Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…

Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull

Az óratorony

Ablakodban állok, városodra nézve

Számlapodon sötét sziluett az idő
Százéves magányban sose kérdték: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?

Padlásodra költött ezer galambnemzedék
Kirepültek régen, otthagyva hangjait
Turbékoló vágyban fogant lágy zenék
Emlékire mozdulnak repedt harangjaid

Jeges hideg újév átfúj az ablakon
Üvegcserepeket sodorva a mélybe
Törött szivárványég alatt ásít vakon
Rongyába búj egy nyomorult: hagyják végre!

Március illatát hordja már az utca
Ingujjban szalad az állók közt pár gyerek
Mintha élednének a fák, vagy ki tudja?
Valahogy mosolygósabbak az emberek

Oromzatok párkányira gubbasztva ül
Rázza tollait az áttelelt madárraj
De a morzsát szórót látva mind-mind arra gyűl
Nem törődve már a csókolózó párral

S a villamos oldalán a reklám örök
Mozgásba lendül a járó-kelők népe
Felvisít a kerék, s csörömpölve zörög
Lomhán fordul, döccen a kanyarhoz érve

S ahogy állok némán, városodra nézve
Számlapodra újra hajnalt lehel idő
Százéves magányban most se kérdik: félsz-e
Tart-e büszke falad, vagy egyszer csak kidől?

2006-02-16

Álompadlás

Kutattam régi lim-lomok,

Ócska érzések lyukas kacatja közt
Hátha meglelem, mi elveszett
Rendetlen álompadlásom mélyén
Felbolygatva sok lomha, kósza szöszt

De hiába léptem reccsenő
Poros deszkákra óvatosan járva
Felsírt benne fájón a kihúzott szög
S lepett galambpár rebbent hirtelen
Mintha vádlón reám kiabálna…

Miért is téblábol itt ez idegen?
Tétován, megfakult képeslapot
Miért emel csak félig, visszaejtve
… a múlt rejtelme beszédes csendhalom…
Melyet egy halott ajkán hagyott

Didergő téli este száncsilingje
Eltört korsók földbe ivott méze
Bronz talapzatra olvadt napkorong
S a folyó, melynek hullámait
Sokáig, elmerengve csak nézte-nézte…

Nem kerestem tovább, megálltam
Beszippantani a padlás-illatot
Csak hosszú révülésben vártam
S lemásztam végül a zajgó világba
Megrendülve, mint ki mindent itt hagyott

Szememmel mondom el…

Szememmel mondom el, mit szóval nem lehet
Olyan szép és emelkedett e pillanat
Féltelek, hogy elmúlsz, jön perc, mely eltemet
Sóvár vágy utánad, s csak emléked marad

Öröm libbentette, mint egy szellő, bensőm
Mikor pillantásom viszont sugárra lelt
Nem gyermeki, pajkos: nyugodt, mély és felnőtt
Te voltál – vagy – leszel, ki nékem megfelelsz

Kávézóban ülve írtam, míg vártalak
Süteményhez forró kakaóm kortyolva
Cirógatott lágyan a februári nap
Elidőztem mélán, s közben Rád gondoltam

Boldog vagyok veled: láthatlak és hiszlek
Lelked fénysugara öntözi lelkemet
És ha mégis egyszer olyan távol visznek
Szívemmel mondom el, mert másképp nem lehet


2006.02.05. Miskolc

Fullextrán hozzászólások:

Hozzászóló: lacoba
(Ideje: 02-06-2006 @ 11:37 am)
Comment: Köszönöm Zsoloo, hogy szívedből szóltál. Remek kis vers.

Hozzászóló: prayer
(Ideje: 02-06-2006 @ 12:27 pm)
Comment: Verseidben szeretsz elidőzni a pillanatok hangulatán. A mostani műved is egy nemes pillanat.

Hozzászóló: szerzs2
(Ideje: 02-06-2006 @ 08:33 pm)
Comment: De jó annak akinek ezek a mondatok szólnak!!!

Hozzászóló: Zsuka49
(Ideje: 02-07-2006 @ 03:45 pm)
Comment: Remek kis vers, tetszett.:)))) Zsuzsi


Hozzászóló: hori
(Ideje: 02-07-2006 @ 05:59 pm)
Comment: Nagyon szép!

Hozzászóló: zsezse
(Ideje: 02-07-2006 @ 11:05 pm)
Comment: Szia! Látom a helyszint a jelenetet, amit leírsz. Érzem a kakaó ízét. Csodálatos a mély összetartozás, amit valóban nem lehet szavakkal elmondani, csak sugározni szemmel, szívvel. Köszönöm, hogy megírtad. Örülök, hogy rátaláltam.

Szememmel mondom el…

Szememmel mondom el, mit szóval nem lehet

Olyan szép és emelkedett e pillanat
Féltelek, hogy elmúlsz, jön perc, mely eltemet
Sóvár vágy utánad, s csak emléked marad

Öröm libbentette, mint egy szellő, bensőm
Mikor pillantásom viszont sugárra lelt
Nem gyermeki, pajkos: nyugodt, mély és felnőtt
Te voltál – vagy – leszel, ki nékem megfelelsz

Kávézóban ülve írtam, míg vártalak
Süteményhez forró kakaóm kortyolva
Cirógatott lágyan a februári nap
Elidőztem mélán, s közben Rád gondoltam

Boldog vagyok veled: láthatlak és hiszlek
Lelked fénysugara öntözi lelkemet
És ha mégis egyszer olyan távol visznek
Szívemmel mondom el, mert másképp nem lehet


2006.02.05. Miskolc

Távolban szól

Egy kis bevezető tartozik ez elé az írás elé.
Nem ma volt, amikor először vetemedtem arra, hogy közösen egy lényegében ismeretlen emberrel verset írjak. Kétesélyes próbálkozás volt, hiszen kisülhetett volna valami abszurd, vagy egetverően nem összeillő sutaság belőle.
Ez azonban egész jó lett.
Ezen felbuzdulva kerestem más alkalmakat is együtt írásra (tudok róla, hogy mások is alkottak szebbnél szebbeket)
Most úgy érzem, jó volna meghonosítani ezt itt is, de legalább kipróbálni újra.
Ennek jegyében teszem fel:

EZENVAGYOK (Ariadne-Hanna) - zsoloo  TÁVOLBAN SZÓL c. közös versét

Távolban szól egy hangjaira bomlott zene
és nem tudom észreveszem-e...

Pedig lágy trillái sokat sejtetők
Megborzongnak tőle a mogorva háztetők
Cserepeik szíve dobbanva megreped
Kéményük odvából szivárvány integet

Zápor és napsütés csillogó elegye
Hétszínű híd a mennyből lefele
Fénye töretlen, csak oly távoli
vágyak érzések néma hangjai.

A hangok pedig szólnak csak nem tudni honnan
Hol távolról hallom, hol szívemben dobban
Álmodom talán, mint ezt a tarka rétet
Mire ráhajolnak a füstös kémények?

Nem álom, dallamos csendvarázs
Mit csak néma szívekben találsz
Violinkulcs a dobbanás kezdete
Ritmusa rezdülések üteme.

Csendes állóvize, mozdulatlan tó
Felszínén kis gyűrűk fodra látható
Mélyén apró tüzek fázva reszketnek
Fellobbanva szívem hangjaivá lesznek

Nekem csak hangok és csendek
Fényes üzenete a rendnek
Mi belül van csak láthatatlan
Harmónia mely nyughatatlan...

Örök lüktetésben, mint vér az erekben
Szán csilingje csendül csikorgó hidegben
Első nyugodt sóhaj az újszülött kis ajkán
Mikor megtalálta anyja mellét, fekve balján

Mint megszokott dallammal konduló harangok
Szólnak hozzánk egyre e titkos régi hangok
Elbeszélik ,amit örökségül hagytak
Halott, néma ajkak nekünk a fiaknak

Távolban most elhal a hangjaira bomlott zene
Hiányzik a csendből, vajon észreveszed-e?

2003-12-19

Hát jó napot, világ!

Ma lábakat láttam, zord pantallósakat
Kékszín égként jártak-keltek farmerruhák
Piros kabátos kislányt, ahogy elszalad
Rám néz csodálkozva, majd fut anyja után

Tízpercenként ömlött áradón a tömeg
Az a kerékpáros újsági’mra tiport…
Hogy az isten verjen alá szúrós szöget!
Ő nem emlékszik rám, de én tudom, ki volt

Miska bá’ a rongyán ó könyveket árul
Kutyának sem kell, hát éjjel tűzre dobja
Lajcsi fekszik, részeg a tegnapi piátúl
Ma még felkél, s holnap megfagy: nem lesz gondja

Bádog kanalakban, ki lakatban bízik
Régi kulcsokat szór hiába a földre
Kínálja életét sötét este tízig
Betegen krákog fel, váladékost köpve

Hát jó napot, világ! Vár az aluljáró
Megállhatsz okulni, s alkudozni persze
Vagy siess komoran, hogyha a szag bántó
Kiderül úgyis részvéted, s hogy szeretsz-e

De nézd itt e tábla: koldus lettem, vigyázz!
Pénzedért cserébe hálás jó szót adok
S óvó tanácsot, hogy legalább ne hibázz,
Mert kemények, s könnyesek reggelre a padok

Üres a fej, borgőzös, gyűrt, kilátástalan
Álomban telik a lét - s két zsemle elég -
Nem szidom a sorsot, nem áltatom magam:
Várom az április enyhet adó szelét...

2006-01-25
(módosítva!)

Te nem mehetsz be…

Te nem mehetsz be…
Szemeddel kémleld csak az édes gyönge határt
Hol kövér, zsíros föld gazdag lombot érlel
Szusszan, ellegelész, s nyugodni tér a barom
Benn-szülötte nem fél; Isten elé térdel
Csak lásd, így akarom

Furulyaszó ring a köddel vont völgy ölén
Kézi szőttesükkel bíbel’ nek asszonyok
Vágyón dúdolásznak, hazavárva kedvest
Kinek könnyű teher vállain a robot

Te nem mehetsz be…
Nézd őt, a szerelmest! Házában nem hal gyermek
Körülfutják, ha jön, a kíváncsi lábak
Vadvirágokból szedett csókillatú csokrom
Rejti barna háta, s elkerüli bánat:
Nem tudja ostorom

Mikor éj lep mindent, kijő, megáll, felnéz
Összeköti rajjá a sok pont-csillagot
Nyugodt jövőt gondol, múltra dőlve hallgat
Övé a mindenség, s arcán a Hold ragyog

Te nem mehetsz be…
Béklyód a csend, vigyáz, halál ölelget mohón
Csontjaidból rak tüzet az átutazó
Majd porrá lesz az is, széjjelszórja szél vakon
Hogy nem marad belőle semmi mutató
Hát lásd, így akarom

Őrizd a pusztát, mert másnak adtam azt ott
Üvölts fel farkasként jeges téli éjre
S hiába számold meg hontalan napjaid
Amíg elérsz utad vágyott legvégére

Hidak VI. - Lélektől lélekig

Mi a lélek?- mondd hát, nyughatatlan hangya,

Kinek útja mindég erőn felett vezet?
Valami parányi lángnak tüze hajtja,
Végtelen sorokra vakon tett ékezet?

Elhajított kőért nyúló aggódó kéz,
Lángoló világok, hunyó törpék között,
Vagy egész nap gyűjtött maroknyi csorgó méz,
Véletlen lett kert, mit angyalhad öntözött?

Mi a lélek? – mondd hát, világnak világa,
Talpalatnyi földre reásütő sugár,
Mit kezében tart, míg mosolyogva játssza
Az életben maradást, tétova-sután?

Göröngy egy színpadon, mire óriás lép
S felkapva a széllel céltalan vándorol?
Vagy dacol elemmel, nem teheti másképp
Mindég újra kérdez, és újra válaszol?

Mi a lélek? – mondd hát, gyönge sóhajtás csak,
Gyöngyvirág illata langyos, kósza légben?
Elrejtett kincs talán, hogy vigaszként lássad
Börtönöd kulcsait az Ő szemtükrében?

Csók a csalódásért, hogy kijöttél e Földre,
S óvva terelgető csodáló képzelet?
Tűznek ellenében árnyat adó völgy-e
Hol meggyújtod fúva ősi, szép éneked?

Mi a lélek? – mondd hát, s én majd hallgatok csak
Vigyázom a fényét, amíg Te is raksz rá
Szavakból köveket körül találsz, hozhatsz
S álmod dúdolom, ha mégis elfáradsz már

Lélektől lélekig nyíljanak az ajtók
A zárat fordítsd csak, elég, ha engeded
Pillangók röppennek, szivárvány-híd tartók
Jöjj, jöjj, eltévedned, innen már nem lehet


cím Tóth Árpád azonos című verse (1923) alapján

Kisruca

 Lapos part szegélyén, hol csendesül a tó

Csibéivel nádasba úsz’ a vadruca
Lusta hullámot ver egy távoli hajó
Szárnya alá fúrja magát egy kis suta

Együtt ringnak éjbe csillag-boltöv alatt:
Tücskök halk zenéje álomba elkísér
Csak lágy szellő simít, fodrozza a tavat
Néhány fűszál hajol, és előle kitér

Álomban a tó nagy békalencse-legelő
Mit tarkít az apró kéklevelű haraszt
Meleg nap dobban, ver: szív, szerető
"Követni a mamát mindig, vagy lemaradsz!"

Rándul a szárnyacska, verdes egy kicsit
Bóbiták remegnek a gyönge mozdulattól
De a képek sodra tovahajtja, viszi
S megnyugszik a csibe, mert ismerős hang szól

Mozdulatlan, békés, otthon-meleg a tó
Holnapra érlel törékeny életet
Távoli emlék a küzdelmes való
S a Hold az égen mind feljebb-feljebb lépeget

Selyemszálként áramlik a langy levegő
Tollába dugva fejét Ő is elpihen
Nyugtatja a kicsit, ki felpicsog belől
Aztán már a holdfény játszik csak a vízen