Elküldtél hát

Elküldesz hát..,

nem hibáztatlak érte.

Nem kellek már neked.

Marad a csend, egyedül,

nem felelhetek.

Hosszú volt az út,

mely végül erre kanyarult.

Gyűlt a fájdalom,

a hordhatatlan teher,

aztán kipattant, bután, balul

Nem így kellett volna lenni,

most szenvedjük

mindketten tehetetlenül,

ahogy elmerül világunk,

s az évek zokognak belül

Mondtam szépen

mondtam, dühödten,

hiába kérleltelek,

sokszor szóval ütöttem,

de mindig megvédtelek.

Rám untál végül;

ostoba játékaim

addig-addig űztem,

nem vitt rá lélek, hogy leküzdjem,

nem voltam fain.

Aztán nem mondtam többé,

csak sírtam belül.

Már tudtam, hogy elveszett,

javíthatatlan e játék,

hajított kőként repül.

S nem, mint madár égen

kecsesen, szárny terjesztve,

önállóan, szépen,

hanem megkötözve,

sebesült-halálra ítélten.

Elküldtél hát..,

nem hibáztatlak érte.

Nem kellettem neked.

Marad a csend, egyedül,

nem felelhetek.

2020. 03. 02.

Néma lobogó

„Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház…”


A mesének vége, mert ki mondta azt,
elment ma pihenni, s itt hagyott tavaszt,
hő nyarat, kalandot, horgászni valót,
Süsüt, a sárkányt Sün Balázzsal,
hánykolódni velünk folyón papírhajót

A mesének vége, elhallgatott hangja,
lehunyta a szemét egy örök pillanatra,
huncut mosolya a harcsabajusz mögül
most nem nevet ránk, gyermekekre,
ki lesz, ki vigasztalva majd nekünk örül?

A mesének vége, ha akarsz, itt maradsz,
mit mondhatnánk, már Ő elmondta azt,
Ki tudja a mi egy lépés, mi a hosszú út,
s hogy lesz győztes öröm a bánatból..
Fonjunk emlékére verses koszorút!

2020.02.24.

In memoriam Csukás István

 

Csukás Istvánról

Sün Balázs mese

A Nagy Ho-Ho-Ho Horgász főcímdal

... és egy vers tőle: Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Ő is
...lehunyta a szemét egy örök pillanatra,

Hosszú telek helyett

Szó a terror helyett.
Befogni a pörös
szájakat nem lehet!

Léleknek világa
szélfútta virágon
szabad szirmok tánca:

mint fiam, úgy ölel,
kezében holnap van,
rég várt mosoly, jövel!


Emelt fő, szolgasors
helyett, hogy ki bérért
remeg, s földig hajol,

felálljon ma küzdve,
s ősi ellenségét
Földhatárig űzze!

Szegénnyé tett ember
lassan tán halni mer,
miért eddig nem mert.


Remény a nincs helyett,
szőlő is jut talán,
meg óvó szeretet.

Reppen a madárka
„kalitja kinyitva”,
boldog dala szálla.

Hajnal háztetők felett,
március, ébredés
hosszú telek helyett.

Végleg vadon

Elkóborolt egy lélek, s a test követte őt,

észrevétlen illant a meleg szobából,

utcára ragad’va állt meg egy panel előtt.

Tél reszketett a csontban és kék szájszögleten

holmi múltba révedő nyárért cserébe

Napként gyulladt a látomás, s új verset terem’t.

Azt a nyarat elfeledték már, kikért dalolva lett,

s kiknek őszülő fejére tán nem is jött többé

langy szellővel játszó bolondos kikelet.

Mégis: ki mondaná, hogy kár volt érte?

Ha gazdátlan ebként is szűköl az az emlék,

Érted kényszerít le most a hóba, ide, térdre.

Az ablakból nézel tán, szentelt függöny mögül,

de csak hóesést látsz, s a teret lámpafénnyel,

s kiskutyát, ki ennek hempergőzve örül.

A rideg jövő rég kiszámolt, s elnyelt jeltelen,

csak kápráztat, de sosem biztat jóval,

megküzdeni hív e folyvást szürkének látszó jelent.

Emlék maradtam. Mivégre? Utcán, egy ház előtt..

észrevétlen illanva meleg szobából -

elkóborolt egy lélek, s a test követte őt.

2020. 01. 16.

Bolondnak lenni ismét

Bolondnak lenni ismét, csak írni, írni, rí’ni,
míglen ősz fejem a tél egyszer partra inti:

a remény mindennap eképp hevül,

s csendesedve csitul el a lélek legbelül

Elmúlt a feslett nyár, a szó teher lett, teher

Elhallgatva néz csak, s tudja: menni, menni kell!

Bolondnak lenni ismét, csak írni, írni, rí’ni,

míglen ősz fejem a tél egyszer partra inti:

már lassabban lépünk az úton, mi vén diákok,

már messze fújta tőlünk a szél a régi átkot,

de azért egy arany hatosra még futja;

öreg testben ébred a tegnap még kisfiúcska.

Bolondnak lenni ismét, csak írni, írni, rí’ni,

míglen ősz fejem a tél egyszer partra inti;

kétségek közt is a gondolat rendületlenül

felkél és szárnyal, míglen ismét ketrecébe ül.

Szemléli csak a rácsára szálló pillangó szemét,

s szétszáll a múlt, millió darabra szerte szét  

2019. 11.20.

Történt valami

Szavakba szőtt álomszép ködök,
selyemszín fátylak, s lenge kék
folyamként lágyan hömpölyög

Mi néked őszbe játszó sejtelem
szabad ég alatt lepkék szerte-szét
fagyra váró idő haldokló-nekem

Még kerteket jár, bujdokol a Nap
még nyarat játszik bohón feledve,
hogy egyszer ereje végleg télbe fagy

De télnek ím, ha zordan is, jőni kell
viharral, vagy jéggel mindent eltemetve
gyönyörűbb tavaszba életet lehell

Mindez -mondád- míly pompás valami
selyemszín fátylak, s lenge kék a lét,
míly igaz:…."szavakkal vétek mondani"

2019 10.24

Elnézést, hogy mint már oly sokszor - ruhaként használok, felveszek egy szép verset, ezúttal Kankalinét, és a ruhaujjakba belebújva kinyújtózom benne. Olyan, mintha az én ruhám lenne, de tudom, tudnotok kell, hogy pusztán jól érzem magam benne, és a ruha szabása, íve, selyme annak az érdeme, akitől kölcsönvettem. Így könnyű, de azért felvenni is igényel pár jóleső mozdulatot. Talán ez az öltözködés látható most itt. És tudjátok: ócska göncöt nem szívesen vennék fel :) A "Történt valami" és a Valami történt" tehát nem "ikertestvérek", és nem is tükör, ahogy a cím adná, hanem csupán egy kis beleérzés a részemről, és nincs tovább...

És azon is túl

- Az igazán érdekes az maga a semmi - mondta a Szóló

Mindketten elméláztak. Nem először, nem is utoljára. A két esszencia, mely nagyon is különbözött egymástól, most hasonló, immateriális, mélyszürke árnyalatú planetáris füstködökben pompázott, minden variációban megjelentek már egymásnak és minden másnak.

-Hogy? Mit mondtál? - kapta fel a fejét a Vezérlő.

Szóló és Vezérlő. Nevezzük őket így, a közöttük levő túlságosan bonyolult kapcsolat ellenére, mint legközérthetőbb címen.

Elmúlt a kvantum. Egy darabig csend volt. Érezni lehetett a minden határon túl tágult tér lágy megfeszülését, mely, mint parittya a kéz akaratának, finoman ellenállva jelezte, hogy nem. Ennyi és nem tovább. A végtelen statisztikailag meghatározott egyensúlyi pontján kiegyenlítődött az erő és az energia, a szerteszóródott anyagi atomok között millió fényévek távolságából ható láthatatlan, gravitációs pókháló szálai megfeszültek.

Mondhatnám, hogy három és fél kvadrillió a négyzeten-szer ezer évszázadig, de ez számunkra nem jelent sokat, számotokra pedig teljességgel felfoghatatlan.

A vég véget ért és a kezdet még nem kezdődött el, marad néhány nosztalgikus év a fordulópont körül, ami teljesen megengedhető ilyen esetben. A kör érintője előtt is kör a kör és utána is az marad, aki érti ezt, az nem csodálkozik a szingularitáson.

Különben is, miért csodálkozna? Nem volt olyan, ami meg ne történt volna.

-   Öregszel?

-   He? Már megint mi bajod van? Számolok, nem látod? A majdani epicentrum a végtelen mínusz zenit az ennediken tartományban várható. A mikor még nem realizálható, a kvantum időhosszát még nem tudom.

-   Gondolom, visszafelé is ugyanannyi. Ugyan már, lazíts! Totál sötét van. És mint mondtam, totál semmi.

-   Hát nem- vonta határozottabbá a saját kondenz elegyét a Vezérlő - nem azt mondtad, hogy sötét van, ami bár jogos és igaz- hanem azt, hogy érdekes. De ugyan mi?

-   Ez itt. Az, hogy bár megnyilvánulunk, még sincs semmi közvetítő anyag, pólustalan és üres, az utolsó energiakilövellésen túl, a határtalan semmi közepén arról filozofálgatunk, hogy minek van vége és mi lesz ezután. Az, hogy egyáltalán itt lehetünk.

-   hát szerintem inkább szükségszerű -próbálta lezárni Vezérlő a sekélyesnek értékelt eszmefuttatást

-   Nem, nem-védte álláspontját a Szóló- most dől el, milyen lesz a következő ciklus, a kezdeti feltételek, emlékszel? Olyanok lehetünk, akár a teremtő! Egy Isten.

-   Már megint ez az ostobaság! Hányszor mondjam el, hogy minden meghatározott, meglöksz egy golyót, az eltalál egy másikat, hatás, kölcsönhatás, gravitáció, tér-idő görbék…

-   Talán nem. Nem csak. Talán ezúttal más lesz.

-   Ez egészen kizárt, tekintve, hogy mi írjuk a forgatókönyvet. Egyébként is, hogy jut eszedbe ez a micsoda is? Isten? Különben is, mi a definíciója egyáltalán? Hogy fog a többi anyagi komponenssel együtt funkcionálni?

-   Még nem tudom, csak érzem, hogy jó lesz, és kell.

-   Már bánom, hogy beavattalak ebbe a buliba.

-   Csak hadd gondolkozzam el kicsit, adj egy trillió évet!

-   Sok! A negatív spirál pályagörbéknek be kell indulniuk százmilliárd év múlva, addig ezt az izét is be kell integrálnom a kezdeti feltételek közé…

-   Dehogy kell, épp ez az, tőlük függetlenül fog létezni..sőt, ha jobban belegondolok, tőlünk is.

-   Hát ez botrányos- hüledezett a Vezérlő – hogyan rendelhetnénk alá egy létező anyagkonglomerátumot egy független vezérlőnek?

-   Na ez a jó kérdés, de úgy érzem, meg tudom csinálni. Különben is majdnem időtlen idők óta ezen agyalok..

-   Százmilliárd év, utána beszélünk.

-   Oké.

Aztán eltelt ez is.

-Szóval?- kérdezte a Vezérlő

-Mehet!-mondta a Szóló

A holtpont elmúlt, a végtelen számú galaktika most már mérhető, negatív gravitálásba kezdett. Sőt Vezérlő adott egy apró, általános lökést is hozzá – ami tekintetbe véve az esszenciájukat, azért nem is volt annyira apró.

-        Kapcsold be! – mondta Szóló Vezérlőnek.

-        Rendben! – Kacsintott Vezérlő

Feldübörgött a mélység mögül egy hang, melytől őket is kirázta a hideg. De nem volt ellenséges, sőt ellenkezőleg, biztató és reményt keltő érzés kerítette hatalmukba őket is a hallatán.

-Legyen világosság!

-Hmm..nem rossz- reflektált Vezérlő

-Ezzel eljátszunk egy újabb kvantumig -mondta a Szóló

2009-09-12

Picurka versek XIX. – túl mindenen

Túl az időn, ott várlak, kincsem,
túl az időn, hol már semmi sincsen,
hol árokparton aranyhaj fest
égszín kék mennyboltot,
s angyalszárny többé el nem ereszt.

Túl az időn, hol már semmi sincsen,
túl az időn, ott várlak, kincsem,
hol mégis szól egy vékonyka dal,
hátára fekszik jó Atyám,
s mellette te vagy, ki fűben fekve hasal

Túl az időn, ott várlak, kincsem,
túl az időn, hol már semmi sincsen,
hova előbb értél, s lassan én is megjövök,
nem takarják többé el
kis kezedet sötétlő emlékködök.

Túl az időn, hol már semmi sincsen,
túl az időn, ott várlak, kincsem,
szívdobbanásaid felett madárka száll
augusztusi csillagéjben
lassan, csöndben érik a halál.

Túl az időn, ott várlak, kincsem,
túl az időn, hol már semmi sincsen,
s mégis van egy hajszál, piciny remény,
hogy megtalállak egyszer,
s együtt leszünk: anyácska, Te meg én

2019. 08. 25.  (-15-)