Január hava

Hófödte, néma házfedél fölött párba’
Didergő verébszárny, ha gyorsan rebben,
Semmi sem mozdul a fagyott, téli tájba,
Csak füst kígyózik fel az égre e hidegben.

Levéltelen merednek, mind tetszhalottan,
Nem érzik még a Nap bágyadt melegét.
Karjaikat varjak ülik meg rajokban.
Csontig vetkőztek a vén fák, üszkös-feketék.

Bajtársaik alább dőlt halomban várják,
Hogy dalolva tisztító tűzre menjenek,
Sisegve lehelve majd a bennük rekedt párát,
Míg a háznép rongyain békén szendereg.

Benn gyermek pisszen, s figyel ablakrésen,
El nem űzi az abrakra éhezőket,
Kik kinn kémlelnek át tákolt kerítésen:
Szép szemű, fiatal, szelíd, barna őzek

A fejsze tönkbe állva, bak mellett udvaron
Kacskán bólint csizma tapodt lábnyomára,
S szanaszét forgácsok a szikrázó-szűz havon.
Macska telepedett a billent fáskosárba.

A kuvasz is pihen – vagy éppen csatangol?
(Érezné a közel merészkedő őzet!)
Semmit sem árul el róla a sötét, saras ól
Talán csak a deszkához dörzsölt véres szőrzet

Január szalagja száll, kanyarog az időn
Kinek tiszta reményt, kinek füstöt hozva
Álmodozni jövő mélyébe szédítőn,
Vagy elhullni örökre, mindenétől fosztva

A jel

Mi bánt, mi éltet: kardra büszke pánt,

Forró vérbe ütve léket, hűlve elcsitul…
Szerelmet ajz az, őrülten lány hajába túr,
Mint mézre méhecskék szüntelen rajz’ nak,
Álmodni, álmodni egyre gyöngy holnapot,
Csodát gyűjteni e veszendő világról,
Zümmögve, míg virágpor száll szerte,
Hogy legyen mit ennetek, méla, bámész utca népe,
Ha felnézvén a sötét égre, nem láttok jelet.

Tűztollal karcolok szívetekbe lángot akkor,
A néma papírról is felétek kiáltok:
Szabad legyen a szó, mi bánt, mi éltet,
Keserű szenvedéllyel is hírét vigyétek,
Súgjátok két csók közt önfeledten:
Nem feledtem, mire tanítottál, kedves!
Már álomtól, bortól, részegült, szerelmes
Világnak bolondjául állok itt előtted,
Szivárvány-ég a ruhám, beleszőtted jeled.

Torony iránt, a világnak végére elmegyek,
De csak veled, reggelente álmos párom,
Ha tudnád, hogy várom veres ébredésed!
Vajba puhán hatoló kések, belém metsz szavad,
Úgy marad megírva bennem elkezdett dalod.
És rója-vési viaszhengeremre egyre,
Míg elfárad becézni, öledbe hull a fej,
De álmában is téged gondol, s nem felejt:
Mélyre vackolja a megszerzett kincs-jelet.

2009-01-28

Kamrák, pitvarok

Vannak eltéve, elvétve, véletlen suttogott,

Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyeket az emlékezés magának megfogott,
Míg a komor idő ballagván továbbhaladt.

Olyanok, mint kamra polcán álló szilvalekvár:
Celofán alatt dunszttal őrzött romlatlan múlt,
Nem kérdez oktalan, dolgára nem siet, megvár,
De előbukkan kínálni egyszer csak hívatlanul,

S édes íze, szerelem-méz lesz újra a szájban,
Mikor hűvös télelőre reszketnek a csontok:
Elhiteti még egyszer, hogy ugyanaz a nyár van,
Amikor egymásnak daloltunk, mi, bolondok.

Dadog és beszélni kezd gyorsan valami másról,
Késő visszabújni már magány-félhomályba,
Csendes mérge szívre cseppen, s elvarázsol,
Szivárványfénnyel nyílik ki a pillangós láda.

Eloldódó szálon - akár sárkány - égre röppen,
Szabadon szárnyal, az hiszi, bár szél viszi előre,
S nézik-nézik, alágyűlve egyre többen,
Míg ismét csupán távoli pont marad belőle…

Lásd, vannak eltéve, elvétve, véletlen súgott,
Könnycsepp-gyémántként ragyogó szavak,
Melyek testvérre lelnek hívva bátyát, húgot,
Megállva, míg az idő mellettünk elhalad.

2008-10-21

Kézen fogva

Régen virág is volt a fakult zakózsebben,
Gazdájával együtt jobb napokat láttak,
Ősz szakállából most veréb húz szálat,
Vidd!- mormolja, hangja alig hallhatón rebben.

Bárcsak - úgy szeretné – ha ma lenne vége!
Kérges kezével kinyúl, ahogy szokott.
Zsíros kalapjában kevés aprót fogott,
Rongyaira rogyva, lekényszerül térdre.

Kenyérre, borra, dalra, sosem jutott elég
Kódisoknak járdakőről szavalva
Szép, új világot festeni égboltot tartva
Mint áhítattal csukott szemű szentekét:

Barátom, ne légy társam ezt érteni!
Annyi fölös, jó munkát találsz feledned,
Hagyd, e sírt magunknak ássam szebben,
Elalszik majd, s meglátod, elképzeli,

Hogy lehajtja fejét vánkos-bélelt ágyra,
Gőzölő teából még egy hosszút kortyol,
Jóllakik, s holnapig öntudatlan horkol,
S nem ismeri azt a szót, hogy árva.

Legalább önnön férge békén nyugosz;
A sáros hólé-musttól csak lelke édesül.
Mikor felébredve kérni újra térre ül,
A reggel majd úgyis mindent kilúgoz.

Mellette álltam, kezét szorítva mondtam,
Már csak nyöszörgött érthetetlenül:
Pajtás, hidd, a te kincsed is megkerül,
Hol kenyércipód vár, az is ott van!

Elment. A hajnal őszi ködbe szőtt egy álmot -
Az eresz alól galambok lestek arra,
Némán gubbasztottak, repülni nem akarva -
És nem szólt senki sem, nem is kiáltott.

Még mielőtt…- Árnyak VI.

Félni is szoktam. Ne higgy ostobának,
Ki szentnek áll, utóbb kőszobor marad.
Csak úgy megtalál sírni holmi bánat,
Mint a részegítve biztató félszavak.

Ez itt már nem fáj, csupán csúnya seb,
Mosolyod támaszom, óh, bár értenéd!
Angyalod jelent meg akkor veled,
Tán ezért nem utca kövén ért a vég.

Gyere már közelebb, előtted vagyok!
Orcámra száradt könnyem megérintheted.
Megérzem azt is, ha sóhajtasz nagyot,
Betölti párád kigombolt, fehér ingemet.

A takarón csönd ül – nézd csak: nem harap,
Illatos nárciszt hoztak feledtetni,
Hogy az idő most már gyorsan szalad,
S az összehordott lomból nem marad semmi!

Kis kezed elvonod, pedig még élőt tapint,
Vak szememnek finom sima ujjbegyed,
S az ajtóból súgják: Zsuzska! Édesanya int,
Tétovázva siklik, megfognál – nem lehet.

Árnyként úszol el sötétülő homályba,
Torkomban felkúszik a valódi félelem:
Kiáltanom sincs kinek, ajkam bezárva,
Várnak odaát, s magam tovább nem kéretem.

Temetetlen holtak

Vajúdásban elvetélt, csontkemény napjaim
Temetetlen sorakoznak, kéken, kiterítve:
Átléptem mindet; némák, halottak velem,
Holdas hajnalra vár a kés, lehem hideg.

Felemelt karomban reménytelenség,
S sötétség van tűnő villanás gyanánt.
Kicsim rettenve néz, ujjat szopni felejt.
Nehéz csönd kúszik fölöttünk, lassan.

Te is, miért is lettél fájdalomra nekem…?
Hogy hiánytól jajgatva üvölts álomig?
Egy idegen világra születve, egyedül,
Hol csöcsöt keresnél, s újabb éhet találsz!

Megszánlak, s felvéve megringatom fejed,
Olyan vagy, akárcsak tegnap-testvéreid!
Zsíros tejfolyamra bukó telt ajkkal reggel
Ott rugództál álmokkal színes ágyamon.

Annyi mindent akartam mondani neked:
Hogy gyönyörű a kelő korong pírja,
S színeivel a holnapot felhőszélre írja,
Apró harmat lep be fűszálat, s levelet.

Nem érdekelt. Elfordítottad rívó arcod.
Enni akartál belőlem bőséggel, mohón.
Nem értetted: anyád helyett nem lehetek
Én óvó dadádnak, perceid pajkos-csókolón.

S jött a délután, játékkal dühödve vertél,
Pedig mosolyod hogy kellett volna nekem!
Drága negyedóráimat adtam elődbe, hogy
Megállj pillanatra, gyönyörködnöm benned.

Elszaladt véled az Idő, betelnem nem engedett,
Sebtében kötött batyujából árván néztél vissza,
Eltűntél előlem, kit enyémnek hittelek már,
Mintha megraboltak volna orvul, hirtelen.

S utánad vetettem magam, látni fogyó arcod,
Az enyém vagy, óráid el nem engedem!
S véled éj-sűrűbe úszott keresve túlsó partot,
Hátra vigyorodván kacsintott szemtelen.

Azután tőrbe csaltam, kiáltva ’holnap’ ot,
Ölembe ejtett rideg, nyíló vasmarkából, futva.
Még akkor is vigyorgott, mintha mondaná, hogy tudta,
Láthatatlan oldott el egy égszínkék csónakot.

Itt maradtál, hát nem szűnő fájdalomra,
Hogy lásd, jelképes késem magamra emelem,
Mert egy nappal rövidebb lesz az élet,
S hajnal árnyai közt az Idő ismét rám köröz.

Szeretlek, kicsiny, örök éjjelcsöndű perc!
Még neved hosszán elringatlak egyszer.
Hogy fáj látni, amint testvérid mellé heversz,
S nem tudom, a holnap mivel keresztel.

Irrezolúció

Itthon vagyok újra, köszönt e táj:
Sóhajokból omló ködhegyek
Tenger fövenyébe hullámzó
Bozontosan buja-barna föld-röge,

Mely időtlen pereg ég zsákjából,
Ősi Isten tenyeréből mi ránk.
Por voltál, ím, s megint porrá leszel.
Mozgat tudása, ledönt, s fölemel.

Megállok, hogy elszemlélődve
Rácsodálkozzam néma partjain
Föl-fölverdeső számtalan miértre,
Mennyiben halott ügyünk, vagy él-e?

S kutatva, egyre jobban nem tudom,
Mely, mi kincset ér Őérte biztosan,
Mert kiáltják ítéletét hangos-sokan.
Félek, nem marad, csak ócska lom…

Hiába: a küzdőtér, hol legyőznek,
Öröktől fogva belől vesz szállást,
Beretvált arc, vagy loncsos majomszőrzet,
Mit számít, ha értelmetlen a kiáltás!

S árván hangzik föl a gyermek-kérdés,
Visszaveti a mindenség csöndje:
Én legyek-e mértéke a mindennek,
Vagy a hatalmas Isten ereje, mi renget?

Itthon vagyok, ha másutt nem, a félszeg
Bizonytalanság égszínkék tengerén,
Hol hánykolódva vetnek vihar-szelek,
S a kérdés csak, mi megmarad enyém.

Félelmeimből építlek tovább ködhitekkel,
S a hűlő Földhöz szorítom vonyító szájam,
Ártó ábrándoktól hemzsegő fejem,
Rettegve várom, hogy elfúdd Isten, váram

Lager

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok
Ártó gyomtól elválasztani jó-növény magot,
Hogyha szavakkal bajlódva előre nem jutok,
S színeim mind fakón festenek holnapot,
Istenem, miért vagyok?

Hisz a látni vágyó lelke rétillattal tel’ be
A vak is napfényre fordul, amikor mosolyog
Oly könnyű lesz társsal a magánynak terhe
Mint némaságból énekkel szabaduló torok
Rügyet bonthatnának dalok!

De nézd kezem: reszket, tesz-vesz bizonytalanul
Ablak üvegén simít szaladó gyermekfejet
Ki most siet pozsgásan iskolába; élni tanul,
S párába ír alig felismerhető kereszt-jelet;
Lesz-e, ki őrizve eltemet?

Úgy élek, mint halál foglyának odavetett rab,
Véget várva, míg más szőlőt szüretelni megy,
Könyvbe zárt, olvasatlan, málló papírdarab.
Szólni, hogyha nem tudok valaki-akárkinek,
Mondd, mégis, hogy minek?

Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
Könnyem belécsordul, amíg emlékezve írom:
Sorsának nem ura az ember, azt az Isten adja,
Sötétre menjen, akár szabadra

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok,
Nem tudok semminek örülni, amit kapok,
Szavakkal-magammal vívódva sehova nem jutok,
S színeim fakón festenek le mát, tegnap-holnapot,
Istenem, miért vagyok?


2008.09.19.


dőlt betűvel idézett sorok Radnóti Miklós hetedik eclogájából valók

Picurka-versek XII. - Halálon túl is…

Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!

Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz

A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!

És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.

Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.

Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…

Kérsz-e még…?

Porcukorral hintett, fahéjillatú volt, tudod,

És belül hízlalt mazsolával dús a sütemény.
Villára szúrt falatját kérdő mosolyoddal kísérve
Még forrón, fújva ízlelgettem, ölelve téged

Ropogós-barnára pirult fényes hulláma,
Mint incselkedve arcomba hulló hajzatod
Szájamban olvadt el selymes, kívánatos mézzé
Hogy melleidre szédüljek gyermekedként

Aztán a konyha padlója reszketve felborult
Véle sok edény zuhant, s csörömpölt a merőkanál
Csokoládéval és eper-ízzel öntve le a falat
Tejszínhabos csók közt kérdve: kérsz-e még?

Kérsz-e még a tegnap kitöltött ó-borából,
Mely torkodat részeg, tüzes dallal töltötte meg
Szín-milliók lobbanását tükrözve bogárszemedbe,
Mikor öröknek hitted azt a múló pillanatot?

Mert megvannak az edények, s a sütőformák,
Konyhában felszítani való lángocska hunyorog.
Kérsz-e porcukorral hintett fahéjas tortát:
Olyan mazsolával dúsan rakott finomat, tudod?

2008.08.30.

Köszöntő

Az ember ön, ki nékem látnom fényt adott:
Íze ronggyá rágott, ázott cigarettavég,
Kire talán a krónikákból egy tekercset hagyott,
Hogy a masinériáját repülni lássam még,
Mielőtt összekuszálódnának a Föld-napok.

Fél évszázad távolából köszönti a gyermek,
Ki kaleidoszkópjába bámulva fedezte fel,
Hogy a Mars miként éget el földlakó-szerelmet.
Kit az ábránd, s varázslat felnővén sem ereszte el,
Csillagok útjára tereltek vigyázó türelmek.

Ön, ki régmúltba gázolt száradt medreken,
Illionis poros egére rajzolt hullócsillagot,
Tűzőre szalamandrával gyújtott bűntelen,
De pásztortűznél lelt magának békét, s dallamot:
Könyvéből szövődve nyílt ki az életem.

Erőt kívánok, s a tetovált asszony testére még helyet,
Hogy ne feküdjenek el végtelenbe nyolcasok,
Míg a vér kering és képes mozdítani ép kezet,
A szavai szárnyaljanak, mint büszke sasok,
Emlékezetén megmaradjon a romlatlan ékezet!


Ray D. Bradbury közelgő 88. születésnapjára (aug.22)

Sirokkó

Az elmulasztott tercek törékeny dallamán

Billegnek szórakozottan, tétlen ujjaim;
Monszun nyomta várás, hogy jöjjön a sirokkó.

Olyan párásan feszült e révedt nyugalom,
Fáradt a játékhoz, s dolgok végét kikutatni,
Még nem kínoz mélyig, gyöngéden gyötör.

Keletig nyújtózik tehetetlen, lusta árnya,
Benne van a teher, ólommadár-szárnyra lapul,
Redőkbe hajtva halmozódik a forró sivatag.

Mennyi kötött út, másként nem tehető muszáj!
Lehunyt szemekre tompán hulló villanás,
Lehetetlent megkísérteni sem vágyó kudarc.

Mennyi élni restség, s hazugságba bújva
Ott virít éktelen a szégyen-gazként kinőtt
Gyalázatos, bárgyú, rózsás hús-növény!

Napkemence olvaszt, hevével melenget,
Nem takarnak langyos szellő-szalagok.
A test kövér gyöngycseppeket izzad, áll a lég.

Békés e part, szó ellen a csönd árnyékot ad,
Délibábos, képzelt tengerre száll a gondolat,
Érzelem mos partra egy-egy bomló hulla-tagot.

Kívánom a szelet, hogy jöjjön a sirokkó!
Rőt homokszemcsék feléledő tánca
Arcomba vágjon keményen, zuhogjon tegnapot!

Idézze eszembe a tőlem ellökött keserűt,
S lábamhoz csendesülve halkan dúdolja ismét
Az elmulasztott tercek törékeny dallamát!

Feltámadó szél

Belém nőtt a napok egyhangú gazossága:

Ődöngve járok, mint halott lélek sírhelyen,
Az útfélen pedig érett, arany búzatábla,
Nekem vadcsipke bokromon szúrósság terem.

Nem írtam régen, elfelejtkezett a számból
Kibukni a gyöngyös esésű patak-zuhatag,
Száradt törzs lettem, akár öklöző, kire számol
Egykedvű bíró, s ki fekvén padlón marad.

Ó, pedig borok tüzes illata, s kalácsé hívogat,
Érezni való vágyak rohama a kapukon
Dörömböl, nekieresztve párát fújtató lovat,
S látod, nem tört át még, csak elmémben tudom.

Messzi emlék a parttalan, tomboló áradás,
A felhőben még ott pihen az első szerelem,
Hogy cseppjéből csorduló gyönyörét, s bánatát
Viharával rám szakadón majd magamra vegyem.

Villáma eget, s szívet még el nem hasít,
De borzol már valami támadó szellőféle,
Kinyújtózik léptem, s feszültté tesz, amíg
Elered, záporoz, elmos sodró folyóm végre!

2008.08.01.

Eszmélet

Megittasulva, mikor kinyúlnak az ég felé,

Mely rideg, embert nem tűrő, idegen,
Bolond és reszketeg, nyúzott ujjú kezek
Kitárulkozva mutatják, milyen idebenn,
S a jövőről addig megfeledkezem.

Némán szemlél, könnybe úsztat csillagködöt,
A kézgörcs oldódik, s a kötél engedi,
Szűnik a vakon kapáló, rángó rugdalás.
Egy arcot látok, mely egészen emberi,
Amit érezni bírok, nem tudhatja más.

Együtt indultunk el, hogy a szelíd és a vad
Meglelje hazáját, mielőtt a vég eltemet,
Mielőtt puszta anyaggá porladna a szív,
Eggyé lesz az emlék, időtlen idő, veled,
S öntudatlan csókkal a mélységbe taszít.

Itt várok rád, büszke sorsom, lét peremén,
Szemembe halott csillagködök néznek.
Megittasulva tör rám a szédítő eszmélet:
Hogy én vagyok! S értelme, célja mind e fénynek,
Ma még megérthetlek, bennem él az élet!


2008.07.10.

Első lépések

Kis, kék szemében már ott csillog
A tapasztalni született, kíváncsi vágy
Billen, megáll nézni, fogódz’ itt-ott
Hogy milyen a körül tornyosodó világ

Riadt arcodra nevet, hogy hogy félsz
Kezecskéje pedig semmibe tapint
És várod elzuhanni, mondva: hopp, kész
Elképzeled, amint karba kapva ring

Otthagy visongva, falon csüngő bohócért
Biztonsággal lépked játéka között
Hol megbotlanál utána… mi mindent szórt szét!
S megáll visszapillantani, ő győzött

Az első lépések, milyen csudák voltak!
Mint pillangót röppent fel égre vágy
Mikor szerelmes ajkak először csókolnak
S felhangzik az életre hívó szerenád

Szűzföld

Míg friss a hév, nyerítsen
Rugdaljon fel vad csikó
Patát dobbantva szirten
Fújtasson, mint tűz-csiholó

Zászlót tűz ki a lovag
És a múlton elmereng
Miként gyűrt le ág-bogat
Hogy küzdeni mit jelent

Elöl az ismeretlen völgy
Ködbe vont távolba vész
Talán kastély, s benne hölgy
Dinasztiát alapít a vitéz

Rajta hát! Ugratni fűcsomón
Imhol, új földre vágtat
Patakként kezdődő folyón
Szemlél békén úszó libákat

Nemesedjék a szűz erő,
Győzve elmúlandó koron
Mely gyomot, s homályt tűzzel öl
Csókkal oltson ó-borom!

Versfolyam - Képzeletjáték

Hiszen minden úgy van, mint képzelem

De át nem léphetem létezésem okát
Festett hölgyemre rajzolt legszebb ékszerem
Díszíti a finom gyolccsal elfedett bokát

S nem láthatom ívét, milyen is valóban
Márvány zöld fodrok omlanak reája
Elcsöndesülve egy tükörsima tóban
Ajkának mozdulatlan szegletéből várja

Várja a láthatatlan, igéző, pendülő szót
A kimondhatatlan, ébresztő varázsütést
Színezem a képen, hadd higgye, hogy ő szólt
Valója a valóba sosem lesz valódi áttűnés

Beleszerettem egészen: látomásom üldöz
Sosem látott arc kalappal takartan hajol
Óh, nem így akartam festeni, közel fűhöz
S nem úgy, hogy ne halljam, mikor szava szól

Álmodtam hófehér csöndet, szenvedélyes lilát
Festmény lett csupán, igaz színes tegnap
S hiába fonták át haját sárga pántlikák
S hiába volt minden, mert a színek belehaltak

2008.06.01.

Versfolyam - Az emlékezés hajói

Nem egy nap, sokak sora van előttem, s mögül,
S szélesre nyílik minden élt pillanat,
Hogyha olyanra tér, sóhajt, s könnyet dörgöl, törül:
Vetítőmből a film egyre gyakrabban kiszalad.

Toporgok tehetetlenül, mikor szembe talál
Fakult, vagy színpompás képek áramló raja
Körülvesz, rám teleped, mint kopasz ágra száll,
Hangos madárseregnek lesz álmodó pitvara

Mert az emlék mind csalóka, ismerős varázslat
Megvackolja helyét nálad, s előbúj hívatlanul
Mézet ígér ajka, s mikor nem várod, reád támad
Sajgó éhet hagy utána, s elfekszik ismét alul

Tudod, olyan nékem a szó, omló, illatos kalács
Ha mocorgat a lélek, betelnem vele alig bírok
Ízéből kínálnék, s még kívánok újabb harapást
Telhetetlen folyó, melyet egy csepp víz indított

Mely ríva patakzik el, hol dagadva hömpölyög
Emlékezés hajóit hátán hordva árad
Szárnyra kel billió molekulája a vízesés fölött
S lezuhanva ámulattal nyit meg sok-sok szájat

Aztán visszatér homlokráncos felhők közé
Holtig újraéledő, ingerlő talánynak
S a száraz, őszülő üstököt kacagva öntözé
Holnap ajándékot csókol szívébe a lánynak

2008-06-03

Versfolyam - Á, nem...

Á, nem, a jámbor nem-voltat nem tudna idézni
Bár fáradt vándort az ég délibábbal áltat
Vízért kutatva nem áll meg soka, ki nézi
Keres, ha találhat lehúzni vedres kútágat

S belepillant a reszkető, kimert víztükörbe
Mégis. Habár tudja, a mélyen számadás van
Bohócarcáról cseppenő tintatócsák úsznak körbe
Színét vesztő, egyre halványabb sápadásban

Arcában harcolt régi arcok elevenednek
Föléhajlón kutat a tekintet, óh, ismeri mindet!
Elébe sorolja, hogy történt vele, meg velem meg
Amikor emlékeinek végleg búcsút intett

Mai napba torzul a világ. Hideg valóságosan.
Lásd: farkas van ott, hol egykor juhászt hittek
Lemetszett angyalszárnyak hullnak alá párosan
Ketten együtt indultak, s halni kellett egyiknek

Borzad a kéz, kerülne csillámló, tükrös vizet
Inni kell, ez törvény, nem lehet szomjan élni
Ám patakzó szenvedélyeiért rendre megfizetni
S tengerbe vesző szavait senki sem érti.

Múltidéző

Nem, a jámbor nem-voltat nem tud idézni
Bár fáradt vándort az ég délibábbal áltat
Vízért kutatva nem áll meg soká, ki nézi
Keres, ha találhat lehúzni vedres kútágat

S belepillant a reszkető, kimert víztükörbe
Mégis. Habár tudja, a mélyén számadás van
Bohócarcáról cseppenő tintatócsák úsznak körbe
Színét vesztő, egyre halványabb sápadásban

Arcában harcolt régi arcok elevenednek
Föléhajlón kutat a tekintet, óh, ismeri mindet!
Elébe sorolja, hogy történt vele, meg velem meg
Amikor emlékeinek végleg búcsút intett

Mai napba torzul a világ. Hideg valóságosan.
Lásd: farkas van ott, hol egykor juhászt hittek
Lemetszett angyalszárnyak hullnak alá párosan
Ketten együtt indultak, s halni kellett egyiknek

Borzad a kéz, kerülne csillámló, tükrös vizet
Inni kell, ez törvény, nem lehet szomjan élni
Ám patakzó szenvedélyeiért rendre megfizet
S tengerbe vesző szavait senki sem érti

Nem lettem

Nem lettem híressé, mint oly sokan mások

Csak gurítottam lépni bíbor palástot
Kutyába sem néző, legyintő királynak
Ki tapsolt, ha mókázni kellettem, hármat

Nem lettem udvaronc, ingyen tál ételért
Hajlongva törpe hadban, mely bokáig felért
Hogy hűséget hazudhatott volna, mikor
Képére torzult az alázatos vigyor

Nem lettem, igaz, közkedvelt katona sem
Vagy szépen helyére hulló gabonaszem
Mely kincstárba téve aranyat ér másnak
Kedvére felvehet ékszernek, vagy eláshat

Nem lettem építész - tervezhetnék házat
Elbuktam, tanulni kevés volt az alázat
Öröm az ürömben: lehetek bajmoló
Más ötlet-szikráját papírra rajzoló

Nem lettem, pedig, mi minden lehettem volna!
Kár a fölös könnyért, eszem ezt gondolja
S közben szövésénél meghasad a szívem
Sírnivaló kedv dúl, de csönd van a felszínen

Nem lettem talán azért mégsem hiába
Lenni kell valamivé, belülről kiáltja
E gyújtott gyertyaszál velem itt a padon
Elfúhatná könnyen egy játszi szél, tudom

Talán költő lettem, szavakat koptató
Igával szájában ökörként nyomtató
Budapest kék egére révedő tekintet
Hogy vízében ringó álmom megírjam mindet

2008-05-24

Versfolyam - Mit ér?

Mit ér sokasága

Ha, mint szavak záporoznak
Rám az esőcseppek
De csak egy korty kell
Szomjam oltanom
S az mindent feledtet?

Mit ér, miből egy van
Bár gyémántja szénnél
Különb mívű alak
Ha nem az az ember-lélek
Kinél nyugalmam meglelem
S elfut tőlem, mint patak?

Mit ér a minden
Ha megérteni senki sincsen
A semmibe omló sóhajok
Zöngén kilehelt hangjai
Csak az űrnek zengnek
S páromnak párja nem én vagyok?

Versfolyam - Jogos a kérdés

Ne keresd a véget,
Örök vándorlás van,
Kezdet küldött téged;
Éledsz újra másban.

Mikor? Vajh, ki tudja?
Vízcseppnek is vezet
Szabott rejtekútja
Földön, alant, s felett.

Mindennek célja van:
Kérdés hoz kérdezőt
Halott, mi céltalan,
Mi eztán lesz, volt előbb.

Ám hiszek magamban
Hogy egyedi lélek
Van sablon anyagban,
S bűnt követ ítélet.

A vég hamar jön el,
Alig rúgkapáltál
Lehe mégis közel,
S pap már nevet kántál.

Kezdetnek életet Újra fiadban adsz,
Fogsz majd csöpp két kezet,
S zálognak itt maradsz.

Versfolyam - A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként Pattanva
szálljon vissza
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem tudom, mi volt e kép-jel,
De nem, nem értem, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehet beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem...

2008-05-21

A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként
Pattanva szálljon
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél, hogy visszatérjen
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem értem, mi volt e kép-jel,
De nem, nem számít, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehetek beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem…

Jövő-múzeum

Látod, csak a tárgyak maradnak utánunk,
S pár papírra hűlő barnás hevület
Hasznavehetetlenné lesz szerzett tudásunk
Száradt kalamáris mellett halcsont szemüveg

Az asztal, székkel, mely ó tölgyfából leend
Egyszer kordont vonnak köré kötélből
S nem tudják, hogy lázzal élni mit jelent
A támlán kifakul, s törik hajdan sötét bőr

Körbe minden úgy lesz: korhű szobabelső
Padló nyikor’g, ha lépik, s reccsen ízesen
Csak az üveg száján illant el a pezsgő
S ólomkristályon irányfény játszik el színesen

Szelence nyugszik, rajt’ gyolcs selyem kézelővel
A poháron ajakzsír, s kulcsolt ujjak nyoma
Csonkig folyt gyertyák közt képkeretben nő-fej
S leírt mondatrész, mely nem ért véget soha

Túl almárium roskad, poros, antik könyvvel
Bölcső most nékem, vágyott menedékhely
Forgatva lapjaik, oly bizsergő csönd lel
Végtelenné terjed a békés öblű éjjel…

Versfolyam - A folyó...

A folyó, ím, zabolátlan, szabad
S új életet ad rügyfakasztón
Merre csak fektében elhalad
Táplálva árad szerte szét
Bólint ismerős kakasszón
Csalitos, vadon rétekbe gázlón
Bejárja azok finom szövetét

Mint a ló, felhorkan gát előtt
Prüszköl és nyihogva tapodja
Nekifeszül félelmetes sodra
Ami gyengébb őnálánál
Bizony, állva nem marad
De megőrzi álmainál jobban
Az ivadékból kifejlett halat

Alant aztán hidak várják újra
Cseréptetős falvak, városok
S bár a kövekkel kirakott
Rakpartokon túlra nem tekint
Érzi mérgük, s űzi számos ok
Szeretné - s nem bírja – letenni
Bűzös mocsadékuk, s a habot

Estére párás ködök hevernek reája
Kisértetként benne fennakadt fa mozog
Egy kifordult tönk gyökerére mászva
Mégis továbbúszott véle a halott
Oszló, püffedt arca kajánul vigyorog
A partot kémleli segítségért, hátha
Szegedig kifogja egy varsa, vagy horog

Szótlan temetni, csak tenni, mi a dolga
Forró nyárban megjönni éltetőn
Egyedül meredni a sápadt Holdra
S marhacsordát itatni szomjas délelőtt
Így volt ez, s lesz minden holnapon
Míg kútágas áll fényes delelőn
A folyó folyjék mindig, úgy legyen dalom!

Egy esőcsepp élete II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet 

Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön 

Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet 

S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm 

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták: 

Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog 

S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át 

Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog! 

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg 

Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében 

Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek 

Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem 

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit 

Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól 

Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik 

Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból 

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder! 

Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab 

Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver! 

És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,… hát,… ott marad 

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek 

Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök 

De mára patakká duzzadt erőm, hmm…! - összesúgnak fenyvesek 

Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök 

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem 

Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat 

Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen 

Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad 

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek 

Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok 

Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek 

Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok 

2008.05.17.

Versfolyam - Egy esőcsepp élete -II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet
Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön
Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet
S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták:
Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog
S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át
Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog!

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg
Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében
Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek
Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit
Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól
Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik
Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder!
Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab
Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver!
És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,... hát,... ott marad

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek
Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök
De mára patakká duzzadt erőm, hmm..! - összesúgnak fenyvesek
Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem
Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat
Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen
Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek
Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok
Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok

2008-05-17

Útra való

Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…

Olyan hitványul szédülnek halálba emberek
Azért, mint börtön falát tapogatva menjetek

Nyirkos-mohos köveit hálásan csókolva

Feljajduljatok bátran, mikor véresre csíp bolha

Köszönjétek őt, mert még élni valóért mozog.

Taposni jók csak a földre elhullott tobozok

Vagy szobadísznek, elaggott szülők fényképéhez

Nekem ne mondd, hogy az emlék szebbé tesz

Ódon illatú ámítás, újabb zár börtönrácsodra

Hisz vakon születsz, s halsz, viszed-e kevésre vagy sokra

Azt is fölötted, újságot olvasva döntik el

S léted babja mosni, főzni tartott ölben kikel

De hamar letűnik az az édes kicsi csillag

Magolni görnyedhet, leckét sötét estig írhat

Az asztal fölött csöndboholynál egyéb nem terem

Visszanyelt szótüskék bizsergnek lázas tenyeren

Azt hiszi, kész, csak lázad, próbál szerelmet

Melyek csak ismét csöndes fogságba terelnek

Bolond módjára reménykedsz még mindig

Hogy szép lesz, ha véget ér, szemedbe hintik

Ezek az ócska, kiszolgált, hazug hétköznapok

Sebeidre hamis varázsgyógyszert kuruzsló papok

Mégis túléled valahogy, jámbor és hiszékeny vagy

Óh, nagyon. A lángsugarú nyár is egyszer megfagy

Szertelen csatangolásaid heve szokásba nyugosz

Egyre többet jársz temetőbe, szikkadt koszorúhoz

Ti is, mellettem versenyt futó múlandó árnyak

Hátaitokról az emésztő, farkas-kor letöri a szárnyat

De nem mondom, hogy megálljatok, menjetek

Feszüljetek rácsaitoknak hiába, s roskadva reszketeg

Várjátok a véretekből, büntetésből szívogató bolhát

Mert lenni nem mertetek igazán, csak, mint szolgák

Hajlongva jajveszékeltetek mindvégig az úton

Süket füleitekhez közel, hogy meghalljátok, ordítva súgom:

Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…

2008.05.16.