2008. szeptember 29., hétfő

Irrezolúció

Itthon vagyok újra, köszönt e táj:
Sóhajokból omló ködhegyek
Tenger fövenyébe hullámzó
Bozontosan buja-barna föld-röge,

Mely időtlen pereg ég zsákjából,
Ősi Isten tenyeréből mi ránk.
Por voltál, ím, s megint porrá leszel.
Mozgat tudása, ledönt, s fölemel.

Megállok, hogy elszemlélődve
Rácsodálkozzam néma partjain
Föl-fölverdeső számtalan miértre,
Mennyiben halott ügyünk, vagy él-e?

S kutatva, egyre jobban nem tudom,
Mely, mi kincset ér Őérte biztosan,
Mert kiáltják ítéletét hangos-sokan.
Félek, nem marad, csak ócska lom…

Hiába: a küzdőtér, hol legyőznek,
Öröktől fogva belől vesz szállást,
Beretvált arc, vagy loncsos majomszőrzet,
Mit számít, ha értelmetlen a kiáltás!

S árván hangzik föl a gyermek-kérdés,
Visszaveti a mindenség csöndje:
Én legyek-e mértéke a mindennek,
Vagy a hatalmas Isten ereje, mi renget?

Itthon vagyok, ha másutt nem, a félszeg
Bizonytalanság égszínkék tengerén,
Hol hánykolódva vetnek vihar-szelek,
S a kérdés csak, mi megmarad enyém.

Félelmeimből építlek tovább ködhitekkel,
S a hűlő Földhöz szorítom vonyító szájam,
Ártó ábrándoktól hemzsegő fejem,
Rettegve várom, hogy elfúdd Isten, váram

2008. szeptember 19., péntek

Lager

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok
Ártó gyomtól elválasztani jó-növény magot,
Hogyha szavakkal bajlódva előre nem jutok,
S színeim mind fakón festenek holnapot,
Istenem, miért vagyok?

Hisz a látni vágyó lelke rétillattal tel’ be
A vak is napfényre fordul, amikor mosolyog
Oly könnyű lesz társsal a magánynak terhe
Mint némaságból énekkel szabaduló torok
Rügyet bonthatnának dalok!

De nézd kezem: reszket, tesz-vesz bizonytalanul
Ablak üvegén simít szaladó gyermekfejet
Ki most siet pozsgásan iskolába; élni tanul,
S párába ír alig felismerhető kereszt-jelet;
Lesz-e, ki őrizve eltemet?

Úgy élek, mint halál foglyának odavetett rab,
Véget várva, míg más szőlőt szüretelni megy,
Könyvbe zárt, olvasatlan, málló papírdarab.
Szólni, hogyha nem tudok valaki-akárkinek,
Mondd, mégis, hogy minek?

Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

Könnyem belécsordul, amíg emlékezve írom:
Sorsának nem ura az ember, azt az Isten adja,
Sötétre menjen, akár szabadra

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok,
Nem tudok semminek örülni, amit kapok,
Szavakkal-magammal vívódva sehova nem jutok,
S színeim fakón festenek le mát, tegnap-holnapot,
Istenem, miért vagyok?


2008.09.19.


dőlt betűvel idézett sorok Radnóti Miklós hetedik eclogájából valók

2008. szeptember 2., kedd

Picurka-versek XII. - Halálon túl is…

Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!

Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz

A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!

És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.

Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.

Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…

2008. augusztus 30., szombat

Kérsz-e még…?

Porcukorral hintett, fahéjillatú volt, tudod,
És belül hízlalt mazsolával dús a sütemény.
Villára szúrt falatját kérdő mosolyoddal kísérve
Még forrón, fújva ízlelgettem, ölelve téged

Ropogós-barnára pirult fényes hulláma,
Mint incselkedve arcomba hulló hajzatod
Szájamban olvadt el selymes, kívánatos mézzé
Hogy melleidre szédüljek gyermekedként

Aztán a konyha padlója reszketve felborult
Véle sok edény zuhant, s csörömpölt a merőkanál
Csokoládéval és eper-ízzel öntve le a falat
Tejszínhabos csók közt kérdve: kérsz-e még?

Kérsz-e még a tegnap kitöltött ó-borából,
Mely torkodat részeg, tüzes dallal töltötte meg
Szín-milliók lobbanását tükrözve bogárszemedbe,
Mikor öröknek hitted azt a múló pillanatot?

Mert megvannak az edények, s a sütőformák,
Konyhában felszítani való lángocska hunyorog.
Kérsz-e porcukorral hintett fahéjas tortát:
Olyan mazsolával dúsan rakott finomat, tudod?

2008.08.30.

2008. augusztus 8., péntek

Köszöntő

Az ember ön, ki nékem látnom fényt adott:
Íze ronggyá rágott, ázott cigarettavég,
Kire talán a krónikákból egy tekercset hagyott,
Hogy a masinériáját repülni lássam még,
Mielőtt összekuszálódnának a Föld-napok.

Fél évszázad távolából köszönti a gyermek,
Ki kaleidoszkópjába bámulva fedezte fel,
Hogy a Mars miként éget el földlakó-szerelmet.
Kit az ábránd, s varázslat felnővén sem ereszte el,
Csillagok útjára tereltek vigyázó türelmek.

Ön, ki régmúltba gázolt száradt medreken,
Illionis poros egére rajzolt hullócsillagot,
Tűzőre szalamandrával gyújtott bűntelen,
De pásztortűznél lelt magának békét, s dallamot:
Könyvéből szövődve nyílt ki az életem.

Erőt kívánok, s a tetovált asszony testére még helyet,
Hogy ne feküdjenek el végtelenbe nyolcasok,
Míg a vér kering és képes mozdítani ép kezet,
A szavai szárnyaljanak, mint büszke sasok,
Emlékezetén megmaradjon a romlatlan ékezet!


Ray D. Bradbury közelgő 88. születésnapjára (aug.22)

2008. augusztus 7., csütörtök

Sirokkó

Az elmulasztott tercek törékeny dallamán
Billegnek szórakozottan, tétlen ujjaim;
Monszun nyomta várás, hogy jöjjön a sirokkó.

Olyan párásan feszült e révedt nyugalom,
Fáradt a játékhoz, s dolgok végét kikutatni,
Még nem kínoz mélyig, gyöngéden gyötör.

Keletig nyújtózik tehetetlen, lusta árnya,
Benne van a teher, ólommadár-szárnyra lapul,
Redőkbe hajtva halmozódik a forró sivatag.

Mennyi kötött út, másként nem tehető muszáj!
Lehunyt szemekre tompán hulló villanás,
Lehetetlent megkísérteni sem vágyó kudarc.

Mennyi élni restség, s hazugságba bújva
Ott virít éktelen a szégyen-gazként kinőtt
Gyalázatos, bárgyú, rózsás hús-növény!

Napkemence olvaszt, hevével melenget,
Nem takarnak langyos szellő-szalagok.
A test kövér gyöngycseppeket izzad, áll a lég.

Békés e part, szó ellen a csönd árnyékot ad,
Délibábos, képzelt tengerre száll a gondolat,
Érzelem mos partra egy-egy bomló hulla-tagot.

Kívánom a szelet, hogy jöjjön a sirokkó!
Rőt homokszemcsék feléledő tánca
Arcomba vágjon keményen, zuhogjon tegnapot!

Idézze eszembe a tőlem ellökött keserűt,
S lábamhoz csendesülve halkan dúdolja ismét
Az elmulasztott tercek törékeny dallamát!

2008. augusztus 1., péntek

Feltámadó szél

Belém nőtt a napok egyhangú gazossága:
Ődöngve járok, mint halott lélek sírhelyen,
Az útfélen pedig érett, arany búzatábla,
Nekem vadcsipke bokromon szúrósság terem.

Nem írtam régen, elfelejtkezett a számból
Kibukni a gyöngyös esésű patak-zuhatag,
Száradt törzs lettem, akár öklöző, kire számol
Egykedvű bíró, s ki fekvén padlón marad.

Ó, pedig borok tüzes illata, s kalácsé hívogat,
Érezni való vágyak rohama a kapukon
Dörömböl, nekieresztve párát fújtató lovat,
S látod, nem tört át még, csak elmémben tudom.

Messzi emlék a parttalan, tomboló áradás,
A felhőben még ott pihen az első szerelem,
Hogy cseppjéből csorduló gyönyörét, s bánatát
Viharával rám szakadón majd magamra vegyem.

Villáma eget, s szívet még el nem hasít,
De borzol már valami támadó szellőféle,
Kinyújtózik léptem, s feszültté tesz, amíg
Elered, záporoz, elmos sodró folyóm végre!


2008.08.01.

2008. július 10., csütörtök

Eszmélet

Megittasulva, mikor kinyúlnak az ég felé,
Mely rideg, embert nem tűrő, idegen,
Bolond és reszketeg, nyúzott ujjú kezek
Kitárulkozva mutatják, milyen idebenn,
S a jövőről addig megfeledkezem.

Némán szemlél, könnybe úsztat csillagködöt,
A kézgörcs oldódik, s a kötél engedi,
Szűnik a vakon kapáló, rángó rugdalás.
Egy arcot látok, mely egészen emberi,
Amit érezni bírok, nem tudhatja más.

Együtt indultunk el, hogy a szelíd és a vad
Meglelje hazáját, mielőtt a vég eltemet,
Mielőtt puszta anyaggá porladna a szív,
Eggyé lesz az emlék, időtlen idő, veled,
S öntudatlan csókkal a mélységbe taszít.

Itt várok rád, büszke sorsom, lét peremén,
Szemembe halott csillagködök néznek.
Megittasulva tör rám a szédítő eszmélet:
Hogy én vagyok! S értelme, célja mind e fénynek,
Ma még megérthetlek, bennem él az élet!


2008.07.10.

2008. június 19., csütörtök

Első lépések

Kis, kék szemében már ott csillog
A tapasztalni született, kíváncsi vágy
Billen, megáll nézni, fogódz’ itt-ott
Hogy milyen a körül tornyosodó világ

Riadt arcodra nevet, hogy hogy félsz
Kezecskéje pedig semmibe tapint
És várod elzuhanni, mondva: hopp, kész
Elképzeled, amint karba kapva ring

Otthagy visongva, falon csüngő bohócért
Biztonsággal lépked játéka között
Hol megbotlanál utána… mi mindent szórt szét!
S megáll visszapillantani, ő győzött

Az első lépések, milyen csudák voltak!
Mint pillangót röppent fel égre vágy
Mikor szerelmes ajkak először csókolnak
S felhangzik az életre hívó szerenád

2008. június 16., hétfő

Szűzföld

Míg friss a hév, nyerítsen
Rugdaljon fel vad csikó
Patát dobbantva szirten
Fújtasson, mint tűz-csiholó

Zászlót tűz ki a lovag
És a múlton elmereng
Miként gyűrt le ág-bogat
Hogy küzdeni mit jelent

Elöl az ismeretlen völgy
Ködbe vont távolba vész
Talán kastély, s benne hölgy
Dinasztiát alapít a vitéz

Rajta hát! Ugratni fűcsomón
Imhol, új földre vágtat
Patakként kezdődő folyón
Szemlél békén úszó libákat

Nemesedjék a szűz erő,
Győzve elmúlandó koron
Mely gyomot, s homályt tűzzel öl
Csókkal oltson ó-borom!

2008. június 4., szerda

Versfolyam - Képzeletjáték

Hiszen minden úgy van, mint képzelem
De át nem léphetem létezésem okát
Festett hölgyemre rajzolt legszebb ékszerem
Díszíti a finom gyolccsal elfedett bokát

S nem láthatom ívét, milyen is valóban
Márvány zöld fodrok omlanak reája
Elcsöndesülve egy tükörsima tóban
Ajkának mozdulatlan szegletéből várja

Várja a láthatatlan, igéző, pendülő szót
A kimondhatatlan, ébresztő varázsütést
Színezem a képen, hadd higgye, hogy ő szólt
Valója a valóba sosem lesz valódi áttűnés

Beleszerettem egészen: látomásom üldöz
Sosem látott arc kalappal takartan hajol
Óh, nem így akartam festeni, közel fűhöz
S nem úgy, hogy ne halljam, mikor szava szól

Álmodtam hófehér csöndet, szenvedélyes lilát
Festmény lett csupán, igaz színes tegnap
S hiába fonták át haját sárga pántlikák
S hiába volt minden, mert a színek belehaltak

2008.06.01.

2008. június 3., kedd

Versfolyam - Az emlékezés hajói

Nem egy nap, sokak sora van előttem, s mögül,
S szélesre nyílik minden élt pillanat,
Hogyha olyanra tér, sóhajt, s könnyet dörgöl, törül:
Vetítőmből a film egyre gyakrabban kiszalad.

Toporgok tehetetlenül, mikor szembe talál
Fakult, vagy színpompás képek áramló raja
Körülvesz, rám teleped, mint kopasz ágra száll,
Hangos madárseregnek lesz álmodó pitvara

Mert az emlék mind csalóka, ismerős varázslat
Megvackolja helyét nálad, s előbúj hívatlanul
Mézet ígér ajka, s mikor nem várod, reád támad
Sajgó éhet hagy utána, s elfekszik ismét alul

Tudod, olyan nékem a szó, omló, illatos kalács
Ha mocorgat a lélek, betelnem vele alig bírok
Ízéből kínálnék, s még kívánok újabb harapást
Telhetetlen folyó, melyet egy csepp víz indított

Mely ríva patakzik el, hol dagadva hömpölyög
Emlékezés hajóit hátán hordva árad
Szárnyra kel billió molekulája a vízesés fölött
S lezuhanva ámulattal nyit meg sok-sok szájat

Aztán visszatér homlokráncos felhők közé
Holtig újraéledő, ingerlő talánynak
S a száraz, őszülő üstököt kacagva öntözé
Holnap ajándékot csókol szívébe a lánynak

2008-06-03

2008. június 2., hétfő

Versfolyam - Á, nem...

Á, nem, a jámbor nem-voltat nem tudna idézni
Bár fáradt vándort az ég délibábbal áltat
Vízért kutatva nem áll meg soka, ki nézi
Keres, ha találhat lehúzni vedres kútágat

S belepillant a reszkető, kimert víztükörbe
Mégis. Habár tudja, a mélyen számadás van
Bohócarcáról cseppenő tintatócsák úsznak körbe
Színét vesztő, egyre halványabb sápadásban

Arcában harcolt régi arcok elevenednek
Föléhajlón kutat a tekintet, óh, ismeri mindet!
Elébe sorolja, hogy történt vele, meg velem meg
Amikor emlékeinek végleg búcsút intett

Mai napba torzul a világ. Hideg valóságosan.
Lásd: farkas van ott, hol egykor juhászt hittek
Lemetszett angyalszárnyak hullnak alá párosan
Ketten együtt indultak, s halni kellett egyiknek

Borzad a kéz, kerülne csillámló, tükrös vizet
Inni kell, ez törvény, nem lehet szomjan élni
Ám patakzó szenvedélyeiért rendre megfizetni
S tengerbe vesző szavait senki sem érti.

2008. június 1., vasárnap

Múltidéző

Nem, a jámbor nem-voltat nem tud idézni
Bár fáradt vándort az ég délibábbal áltat
Vízért kutatva nem áll meg soká, ki nézi
Keres, ha találhat lehúzni vedres kútágat

S belepillant a reszkető, kimert víztükörbe
Mégis. Habár tudja, a mélyén számadás van
Bohócarcáról cseppenő tintatócsák úsznak körbe
Színét vesztő, egyre halványabb sápadásban

Arcában harcolt régi arcok elevenednek
Föléhajlón kutat a tekintet, óh, ismeri mindet!
Elébe sorolja, hogy történt vele, meg velem meg
Amikor emlékeinek végleg búcsút intett

Mai napba torzul a világ. Hideg valóságosan.
Lásd: farkas van ott, hol egykor juhászt hittek
Lemetszett angyalszárnyak hullnak alá párosan
Ketten együtt indultak, s halni kellett egyiknek

Borzad a kéz, kerülne csillámló, tükrös vizet
Inni kell, ez törvény, nem lehet szomjan élni
Ám patakzó szenvedélyeiért rendre megfizet
S tengerbe vesző szavait senki sem érti



2008. május 26., hétfő

Nem lettem

Nem lettem híressé, mint oly sokan mások
Csak gurítottam lépni bíbor palástot
Kutyába sem néző, legyintő királynak
Ki tapsolt, ha mókázni kellettem, hármat

Nem lettem udvaronc, ingyen tál ételért
Hajlongva törpe hadban, mely bokáig felért
Hogy hűséget hazudhatott volna, mikor
Képére torzult az alázatos vigyor

Nem lettem, igaz, közkedvelt katona sem
Vagy szépen helyére hulló gabonaszem
Mely kincstárba téve aranyat ér másnak
Kedvére felvehet ékszernek, vagy eláshat

Nem lettem építész - tervezhetnék házat
Elbuktam, tanulni kevés volt az alázat
Öröm az ürömben: lehetek bajmoló
Más ötlet-szikráját papírra rajzoló

Nem lettem, pedig, mi minden lehettem volna!
Kár a fölös könnyért, eszem ezt gondolja
S közben szövésénél meghasad a szívem
Sírnivaló kedv dúl, de csönd van a felszínen

Nem lettem talán azért mégsem hiába
Lenni kell valamivé, belülről kiáltja
E gyújtott gyertyaszál velem itt a padon
Elfúhatná könnyen egy játszi szél, tudom

Talán költő lettem, szavakat koptató
Igával szájában ökörként nyomtató
Budapest kék egére révedő tekintet
Hogy vízében ringó álmom megírjam mindet

2008-05-24

2008. május 25., vasárnap

Versfolyam - Mit ér?

Mit ér sokasága
Ha, mint szavak záporoznak
Rám az esőcseppek
De csak egy korty kell
Szomjam oltanom
S az mindent feledtet?

Mit ér, miből egy van
Bár gyémántja szénnél
Különb mívű alak
Ha nem az az ember-lélek
Kinél nyugalmam meglelem
S elfut tőlem, mint patak?

Mit ér a minden
Ha megérteni senki sincsen
A semmibe omló sóhajok
Zöngén kilehelt hangjai
Csak az űrnek zengnek
S páromnak párja nem én vagyok?

2008. május 24., szombat

Versfolyam - Jogos a kérdés

Ne keresd a véget,
Örök vándorlás van,
Kezdet küldött téged;
Éledsz újra másban.

Mikor? Vajh, ki tudja?
Vízcseppnek is vezet
Szabott rejtekútja
Földön, alant, s felett.

Mindennek célja van:
Kérdés hoz kérdezőt
Halott, mi céltalan,
Mi eztán lesz, volt előbb.

Ám hiszek magamban
Hogy egyedi lélek
Van sablon anyagban,
S bűnt követ ítélet.

A vég hamar jön el,
Alig rúgkapáltál
Lehe mégis közel,
S pap már nevet kántál.

Kezdetnek életet Újra fiadban adsz,
Fogsz majd csöpp két kezet,
S zálognak itt maradsz.

2008. május 22., csütörtök

Versfolyam - A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként Pattanva
szálljon vissza
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem tudom, mi volt e kép-jel,
De nem, nem értem, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehet beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem...

2008-05-21

2008. május 21., szerda

A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként
Pattanva szálljon
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél, hogy visszatérjen
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem értem, mi volt e kép-jel,
De nem, nem számít, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehetek beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem…


2008. május 19., hétfő

Jövő-múzeum

Látod, csak a tárgyak maradnak utánunk,
S pár papírra hűlő barnás hevület
Hasznavehetetlenné lesz szerzett tudásunk
Száradt kalamáris mellett halcsont szemüveg

Az asztal, székkel, mely ó tölgyfából leend
Egyszer kordont vonnak köré kötélből
S nem tudják, hogy lázzal élni mit jelent
A támlán kifakul, s törik hajdan sötét bőr

Körbe minden úgy lesz: korhű szobabelső
Padló nyikor’g, ha lépik, s reccsen ízesen
Csak az üveg száján illant el a pezsgő
S ólomkristályon irányfény játszik el színesen

Szelence nyugszik, rajt’ gyolcs selyem kézelővel
A poháron ajakzsír, s kulcsolt ujjak nyoma
Csonkig folyt gyertyák közt képkeretben nő-fej
S leírt mondatrész, mely nem ért véget soha

Túl almárium roskad, poros, antik könyvvel
Bölcső most nékem, vágyott menedékhely
Forgatva lapjaik, oly bizsergő csönd lel
Végtelenné terjed a békés öblű éjjel…

2008. május 18., vasárnap

Versfolyam - A folyó...

A folyó, ím, zabolátlan, szabad
S új életet ad rügyfakasztón
Merre csak fektében elhalad
Táplálva árad szerte szét
Bólint ismerős kakasszón
Csalitos, vadon rétekbe gázlón
Bejárja azok finom szövetét

Mint a ló, felhorkan gát előtt
Prüszköl és nyihogva tapodja
Nekifeszül félelmetes sodra
Ami gyengébb őnálánál
Bizony, állva nem marad
De megőrzi álmainál jobban
Az ivadékból kifejlett halat

Alant aztán hidak várják újra
Cseréptetős falvak, városok
S bár a kövekkel kirakott
Rakpartokon túlra nem tekint
Érzi mérgük, s űzi számos ok
Szeretné - s nem bírja – letenni
Bűzös mocsadékuk, s a habot

Estére párás ködök hevernek reája
Kisértetként benne fennakadt fa mozog
Egy kifordult tönk gyökerére mászva
Mégis továbbúszott véle a halott
Oszló, püffedt arca kajánul vigyorog
A partot kémleli segítségért, hátha
Szegedig kifogja egy varsa, vagy horog

Szótlan temetni, csak tenni, mi a dolga
Forró nyárban megjönni éltetőn
Egyedül meredni a sápadt Holdra
S marhacsordát itatni szomjas délelőtt
Így volt ez, s lesz minden holnapon
Míg kútágas áll fényes delelőn
A folyó folyjék mindig, úgy legyen dalom!

Egy esőcsepp élete II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet 
Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön 
Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet 
S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm 

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták: 
Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog 
S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át 
Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog! 

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg 
Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében 
Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek 
Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem 

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit 
Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól 
Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik 
Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból 

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder! 
Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab 
Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver! 
És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,… hát,… ott marad 

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek 
Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök 
De mára patakká duzzadt erőm, hmm…! - összesúgnak fenyvesek 
Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök 

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem 
Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat 
Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen 
Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad 

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek 
Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok 
Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek 
Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok 

2008.05.17.

2008. május 17., szombat

Versfolyam - Egy esőcsepp élete -II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet
Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön
Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet
S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták:
Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog
S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át
Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog!

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg
Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében
Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek
Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit
Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól
Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik
Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder!
Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab
Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver!
És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,... hát,... ott marad

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek
Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök
De mára patakká duzzadt erőm, hmm..! - összesúgnak fenyvesek
Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem
Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat
Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen
Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek
Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok
Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok

2008-05-17

2008. május 16., péntek

Útra való

Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…
Olyan hitványul szédülnek halálba emberek
Azért, mint börtön falát tapogatva menjetek
Nyirkos-mohos köveit hálásan csókolva
Feljajduljatok bátran, mikor véresre csíp bolha
Köszönjétek őt, mert még élni valóért mozog.
Taposni jók csak a földre elhullott tobozok
Vagy szobadísznek, elaggott szülők fényképéhez
Nekem ne mondd, hogy az emlék szebbé tesz
Ódon illatú ámítás, újabb zár börtönrácsodra
Hisz vakon születsz, s halsz, viszed-e kevésre vagy sokra
Azt is fölötted, újságot olvasva döntik el
S léted babja mosni, főzni tartott ölben kikel
De hamar letűnik az az édes kicsi csillag
Magolni görnyedhet, leckét sötét estig írhat
Az asztal fölött csöndboholynál egyéb nem terem
Visszanyelt szótüskék bizsergnek lázas tenyeren
Azt hiszi, kész, csak lázad, próbál szerelmet
Melyek csak ismét csöndes fogságba terelnek
Bolond módjára reménykedsz még mindig
Hogy szép lesz, ha véget ér, szemedbe hintik
Ezek az ócska, kiszolgált, hazug hétköznapok
Sebeidre hamis varázsgyógyszert kuruzsló papok
Mégis túléled valahogy, jámbor és hiszékeny vagy
Óh, nagyon. A lángsugarú nyár is egyszer megfagy
Szertelen csatangolásaid heve szokásba nyugosz
Egyre többet jársz temetőbe, szikkadt koszorúhoz
Ti is, mellettem versenyt futó múlandó árnyak
Hátaitokról az emésztő, farkas-kor letöri a szárnyat
De nem mondom, hogy megálljatok, menjetek
Feszüljetek rácsaitoknak hiába, s roskadva reszketeg
Várjátok a véretekből, büntetésből szívogató bolhát
Mert lenni nem mertetek igazán, csak, mint szolgák
Hajlongva jajveszékeltetek mindvégig az úton
Süket füleitekhez közel, hogy meghalljátok, ordítva súgom:
Hogy lesz-e kegyelem, ha véget ér? Nem tudom…


2008.05.16.

2008. május 14., szerda

Akarlak

Akarlak. Most. Nem mondhatsz már nemet
Lágyan finom bőrödet tépni körömmel
Mígnem sikolyod serked, hajzuhatagod ára
Izzadt, izzó vörös párával eltemet.

Ajkam ajkad puháját szomjazón harapva
Kényeztető bilincs kúszik föl derekadra
S gyűrűző indaként ölelget, csókba fojtogatja
Megkínzott, részeg, belőlem-hiányodat

Gyönyöröm kútja, beléd hulljanak kócos éveim
Pillantásod gyöngéd délutánjában rabul ejtve
Eltévedtem, s meglenni nem akarok
Hangjaid szívembe mártott édes-szép dalok

Öröktől fogva vágyott, s míg élek, vége-nincs-
Szerelmes álmodásban zuhanunk az éjbe
Körös-körbe, időtlen, szédült keringéssel, hol
Melledre ájult hű magzatod elnyugodhat végre

Engedd, hadd simogasson e folyton bűnre kész
Verítékünk gyöngyén óvakodva sikló
Reszketést tapintó kígyó-ujjbegyem, mögötte
Combhúsodba markoló két férfikéz emészt

Halljalak hát, hogy zihál az erőtlen mellkas
S lássam, dobolva, hogy lüktet egy felajzott ér
Könnybe, kéjbe mártózó arcod kis szegletén
Süvöltök, mint zsákmánya fölé szálló szent sas

Mohón marcangollak, mint éhező tébolyult
Vágyódásom csak szerelmeddel csillapíthatom
Körülveszlek, s mint felborult hajóba halrajok
Úsznak, áthatolok rajtad, tengermély csillagom

2008-05-14

2008. május 12., hétfő

Otthonom

Valami ábrándos reményben járok még, fák öveznek fölül
S cipőm alá hűséggel simul a rendezetlen göröngy
Magas lombok rejtekében hosszan énekelget körös-körül
Párjának a fülemüle, s ismerősként figyel, köszönt

Az erdőre vágyik nyugodni mind, ki fáradt, balga lélek
Városi csatornabűzként feltörő bajokat felejteni
Ahol a holnap, mint tegnap volt, és lakói nem félnek
Sűrű kalászokban hullámzik vadkender, s a tengeri

Ez az én földem, hol mindig nyárfa pihés termése száll
Elhagyott, símatükrű tavon a nádasban kócsag bólogat
Egy nagyon rég voltat idéz, törékeny inda, mese-szál
Merre álmomban kalandozván csatangoltam sokat

S idehoz a ma is, ha csak kedvem támad, vagy bántanak
Komorsággal eltöltő balsejtelmes emlékezések
Ha nyomorult férgem fölé tornyosulnak rettentő házfalak
S átjárnak egészen félelmeim, mint hideg penge-kések

Csönd gyógyít. Pók fon körbe hálót egy tölgyág hóna alatt
Az idő is lefekszik mellém ide, megáll mérni most, pihen
Félhomályba vonja árnya az omladékos kastélyt, tavat
Tömlöcbe zárva néz a valóság, s a lehetetlen azt mondja: igen

Itthon vagyok. Szabad. Vigasztal a láncfű, virág, patak, lomb
Estebédre mézek, s lusta, kövér bárányfelhők várnak
Elringok a szavak fonta bársony-mohos képzelet-csónakon
S a béke az egy, minek megadom magam, ha reám támad 

2008-05-12


2008. május 5., hétfő

Örök várakozásban - Árnyak V.

Voltam egykor. Kevély. Földön kiéltem dühöm
Átgázolni se resten emberen, vízen, tűzön
Ütöttem hirtelen szóval, s mi számba akadt
Sok gyenge lélek tépve, miattam szétszakadt

Végül, mint gyűlölt végeztem, falnak veretve
Süllyedő koporsóm fájához szegezte
A Feledésre Bocsátó vértelen tagjaim
S göröngy hullott elég eltemetni arra mind’

Elhallgatott a kántáló pap, a szertartás zaja
Oltárfedélként borul rám szikkadt, örök éjszaka
Már elnyugod’ t, nem bánt gyilkos hajsza, megölt
Csak halvány gyertya fényét lobbantja fel elől

Új halottra készül a néma ravatal
S a testbe bezárt lélek még balgán küzd, kapar
Süket szentek előtt sírva kér, könyörög
Hangját elnyomja, az őt sirató zene zörög

Reggelre kisimul, koszorús lesz a hant
Biztosan őrizve csöndes rabját alant
A valóság ím, ez marad, mintegy jelül
Csak árnyak küzdenek még hiába felül

Rohantam egykor. Most várok. Epedve.
Talán fejfámra ismét odaszáll a lepke
S eljő hozzám kincsem, szép Zsuzska angyalom
Bárcsak élhetnék még! Várom, várom nagyon!


2008-05-05

2008. május 4., vasárnap

Angyali visszaszámlálás

Tisztelettel Zs. K. megindító blogjára

Hívlak, hol vagy ismét, védő-őrangyalom?
Lelkem ostromolják fekete lidércek
Hogy alig hat fel belőlem rémült dalom
Ég feléig se ér fel, körül komor bércek

S katlanuknak mélyén fejemre visszahull
Ordít, visít, verve éles szárnycsapással
Köztünk lélektelen feszül, s én ott alul
Fekszem halálra szántként, kiről felül tárgyal

Engem sosem látott, vakbuzgó hivatal
Minek csak múltjából kinőtt akadály vagyok
Nem akarva tudni rólam, pőrére kitakar
Ostobán játssza, mit játszanak sokan, nagyok

De hívlak, ismét, védő-őrangyalom!
Lelkükre omoljanak fekete bércek
Ami az enyém, soha oda nem adom
Füstté lesztek ti lelketlen lidércek!

2008-05-04

2008. május 3., szombat

Azt hiszem, tavasz van

Azt hiszem, tavasz van,
Odúmba cúgos szél helyett langyos lég simogat
Odakünn leánykar, s madárdal csivitel
Kinyújtóztatja magát a tespedt gondolat

Azt hiszem, tavasz van,
Május termékeny ölén új szerelmek nyílnak
S száll, száll mindenfelé a virágporral kevert
Tüdőt borzongató kövér esőillat

Azt hiszem, tavasz van,
Hunyorogva néz börtönök megszokott lakója
Rácsa felé int egy kedves kis liliom
Mily’ szörnyű nehezen múlik most az óra!

Azt hiszem, tavasz van,
Kedvetlen-nehézzé lett az iskolába cipelt táska
El-elkalandozgat a lankadó figyelem
A vérben játék zsibong, szabadságát várja

Azt hiszem, tavasz van,
Csak gazdátlan rongyok maradnak az aluljárókban 
Ligetbe hever már aludni délutánra
Sok nyomorult, s ellépnek mellettük szótlan

Azt hiszem, tavasz van,
Íróasztal fölött egyre inkább eltűnődve nézek
Én is a kirándulókkal tartanék
Kik az ablakon túl mennek gyűjteni a mézet


2008-05-03

2008. április 30., szerda

A szeretet és fájdalom kötelei

Egyszer
Hagytam áramolni sötét rosszat bennem
Csapkodtam elvakultan, és nem feleltem
Öltem és gyűlöltem szavakkal kegyetlen
Kivágtam fácskámat, az árnyas, egyetlent
Sírboltba feküdtem, s énmellém temettem
Lerázva a hantot aztán továbbmentem
Országutat, mezőt, talp alá vetettem
Csillagföveny takarót fölém terítettem
Halálról álmodtam, s halottá is lettem
Mert nem szerettem igazán, nem szerettem!


Aztán
Egy napon, álmaimban eljöttél értem
Szerelmes hajnalon felitattad vérem
S nem tudtad, hogy várlak, mennyire régen
Téged nézett tüzesedve könnyes két szem
És szólni akartam, de mutattad, hogy még nem
Ragaszkodtál hozzá, hiába kértem
Mosolyogva mondtad, hogy még nem értem
Melled közé vettél elringatón, szépen
Angyalokkal táncolt odafenn az égen
Minden csillag akkor gyönyörűségében


Azért
Vakon napba nézni, szeretni és fájni,
Törött üvegcserepeken mezítlábbal járni
Veled megkötözve magányosan állni
Őrültségig imádni, s feledetten várni
Halálig őrizni és felzokogva fázni
Hulló csillagokból koszorút csinálni
Bolondul örökkön falnak rontva szállni
Torkom szakadtáig, váltig kiabálni
Végképp kimerülten melleiden hálni
S utoljára ismét csak szeretni és fájni
nagyon kell!


Nem vehet el tőled senki, vagy akárki
Kötözz magadhoz, és történjen bármi
Ne várd többé,
ne engedd,
hogy másképpen legyen!



Veva: A szeretet és fájdalom kötelei c. versére írt reflexió.
Cím az ő verse alapján.