Mért’ most?

Megkérdeztem én is a tavi tündéreket,

Fejtsék meg a rejtvényt, mért’ buzog, s hogy lehet:
Mért’ játszik, s tréfál harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Hova hajt otthonról egy ismeretlen vágy
Nyitott kapukon, és a rétek illatát
Mért’ most jut eszembe Véled megszagolni,
Mosolyodért a felhőkön áthatolni

Eddig hogyhogy nem éreztem bennem erőt,
Pedig tudom: inkább áshatnék temetőt,
Hová eltereljem könnyű-vér patakom,
Bolondok vagytok Ti, ó, hogy kikacagom

Erkölcs-csősz szalmabáb madár-ijesztőtök:
Ez az élet, s úgy sejtem mindegyikőtök
Megkóstolná – ha lehetne – a gyümölcsöt,
Az édes tilost, de felettetek őrköd’

Egy-egy buzgón féltő igaz tavi tündér...
Csak az én szívemből vajon hová tűntél (?),
S mért’ hagyod, hogy játsszon harmincon túl vélem,
Kamaszkorom legszebb nyarát mért’ most élem?

Versfolyam - S lőn...

...S lőn: a folyamok forrása kiszáradott
levonuló árja habos mocskot hagyott
Sárban vergődtek egy darabig a halak
S a mederben keménnyé lett a nedves agyag

Feleségemnek

Volt már néhány óra, valahol odaát
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgattuk a mindennapok dalát
S szavak nélkül tudtuk, éltük a szerelmet

Egyszer úgy fogadtuk, ne válasszon el
Ha mélység ölelne, vagy magasból a tűz
Ne jöhessen senki hozzánk oly közel
Hogy egymástól minket hangja messze űz

Én vétettem előbb, s távolodó hajód
Ősz szemembe tűnik, elment végleg tőlem
Összébb húzom itt hagyott egyetlen takaród
A hideg, mi egy könnyet préselt belőlem?

Talán igen: együtt sosem sírtunk fázva
Tudom, nem volt mindig köztünk szent a béke
S most a fészekalja megriadva várja
Mi lesz tovább vajon? Egyszer partot ér-e,

Lesz még néhány óra, valahol odaát?
Mikor ketten, csak úgy egymás mellett
Csöndben hallgatjuk majd a mindennapok dalát?
S szavak nélkül tudjuk, értjük a szerelmet?

Versfolyam - Valaha...

Valaha, szomjú medrek szájához érve
Úgy öntöttem beléjük az éltető vizet,
Hogy gátak szakadtak, s kövek tolattak félre,
És újra éltek a mélyükbe halt színek.

Mint feslő ruhák, porlepte hálók
Hulltak a folyamba százéves törzsekkel,
Akár a homokvár, s tetején a zászlók,
Amit az első áradás magával vitt el,

Büszkén vágtatva a sziken, hullám-lovon.
Élet hajtott picinyke sarjat nyomában
Ledöntve, s bemosva, mit épített egykoron
Partok karjaiba omló elcsendesült vágyam.

Mert az ár elült és nyugodt lett a folyó:
Fűcsomóit lusta habok nyalogatják-
Hiába kék az ég és a nap ragyogó
Elveszett valami, bár egymás kezét fogják

A behajló ágak, e simogató karok,
Tombol mélyük, igaz csönd van a felszínen,
Mind sóhajt a szélbe: „Vihart akarok!”,
S nem elég, ha tudják: emlékezik szívem…

Summa vitae

Fehér papíron maradt puszta verssorok…
Hallgatag az írás, s nem kiált a torok
Nem kér, és nem remél, amit mégis ígér:
Kezedben a mérce, hogy eldöntsd: mennyit ér

Kandallóba gyújtós, vagy féltett kincs a polcon
Nekem drága volt, de eladhatod olcsón
Csak a szívem adtam belé lehemen túl
Te vagy most a tanúm, nem jeltelen hullt

Porba írott álmom tán’ bensődbe rejtez
Talán megőrzöl szó, és el nem felejtesz
Csak ennyi mementóm; egy élethez kevés.
Talán. De talán nem: s ez nem lesz tévedés.

Versfolyam - Nyárnak heve...

Nyárnak heve tikkaszt, ténfereg a barom
Száraz gazt kaparja a párosujjú karom:
Nem lel csak nedvet sem, por száll fel a nyomán
Keservesen bőgve egy égi jelre vár...

Aszott csontok, amik nem nyertek kegyelmet
Éhes varjaknak még rúdként megfelelnek
Mélyen ülő szemek vizsgálják a barmot
„Nem kaptok, hiába, bárhogy is akartok..”.

Valami jelre vár és talán csak úgy érzi
A folyómeder repedt agyagkérgét nézi
Néma csend…a szél elült…aranyszín a rög
Valahol hűs habok árja hömpölyög…

Megigézve léptet a partoldalt letúrva
Felindultan reszket, forró örvényt fújva
De nincsen-nincsen víz! csak délibáb játszott..
És nincsen visszaút sem, csak megroskadó álmok

Egy...

Egy pont, amit bátortalan gyermekkezed helyez a papírra
Egy mosoly, mi önkéntelen átsuhan arcodon, mikor felemeled
Egy felszabadult sóhaj, elmarad a büntetés
Egy furdalás, mert jár azért az a büntetés
Egy szó: köszönöm -és nem kell több szó
Egy indulathang- mert olyan frissen rügyezik ma a természet és élni jó!
Egy gondolat, talán az első komoly, alapnak jó lesz
Egy könnycsepp, kristálytisztán csillog, mielőtt szomorúan lehull
Egy női test, harmatos, első, illatára elszédül a világ
Egy másik női test: jól ismert mozdulatok és örömök, kell.
Egy harmadik…. összedőlt értékítéletek, perverziók, zavar
Egy folyosó, talán valahová vezet (talán valahonnan)
Egy óra csend
Egy ágy, fehér huzattal, frissen rügyező természetillattal- élni?
Egy álom, furcsa, viaskodó, leányfejű szörnyek, üres kép, aláírás: apa
Egy ajtó, csendesen betett sarka elárulja a kegyes szándékot
Egy hazugság… mindvégig és minden, mint tükörszoba, köré zárva
Egy fájdalom, mély, nem múló, lélek-sebre hintett só
Egy újabb fájdalom, elme-égető, parazsa lüktet, terjedő folt
Egy közösség, se külön, se együtt, százfelé cipelt kereszt
Egy Holdvilágos éj, amikor úgy döntött, hogy elég.

Versfolyam - Nem bizony...

Nem bizony, nem állhat meg sohasem a folyó:
Bár, mi partjain terem, csodálni való
Új ágból ömlenek, hajtva …(várjatok!! )
A mélyben tovább sodornak vad áramlatok

A kő piheként gördül, alul súlytalan
Felül marad minden, aminek súlya van
Oly folyó ez, amely árad, noha nincs
Szívünkből foly tova, de visszatér a kincs

Mert látod? (én már igen!) a fény rajta ragyog
Előbuggyant egy csepp és hozzáadhatod
Szemed elárulta szép szíved rejtekét
Meglelheted, csak jöjj: lelked nyugvó helyét

Versfolyam - Ha erre járok...

Ha erre járok, megcsodállak;
Szép partjaid közt elmaradnak
Változnak az évszakok, s a tájak
A meder mélyül, s a madaraknak

Lába már nem kövecskéken áll
Melyek között, érként csörgedez
És gyémántként csillan a víz-kristály
Mit terelve gyermekkéz ereszt

Büszke hajók járják teherrel
Rakományuk vízvonalig ér
S a csalogány tornyukra fészkel
Fázva bújva, mikor feltámad a szél

Szétnyílik és nagy lesz, mégis szép
A parton messze házak állnak
És az ég feletted csupa-kék
Ha erre járok, megcsodállak…

Versfolyam - Van nekünk...

Van nekünk egy folyónk, immár dallal áradó
Nyugton sodor minket, mélye tiszta, látható
Jer, fürödjünk együtt, és ússz fel vissza velem
A forrás első cseppjét ízleljük meg, igen:

Lásd, mivé lesz sok egymásra lelt édes szó
Szórd kincsedet közénk, Te is, távol való
Írjuk együtt tovább, folyjon történetünk
Ne félj tőle, szép lesz, hisz ez az életünk

Versfolyam - Óh, milyen szép...

Óh, milyen szép, és a kis patak cseppenként is ragyog
Csobogjon hát tiszta vize, s én melléülve hallgatok
Oldalágak, kis erecskék, bátran fussatok bele
Ezerszínű és csillámló lelkeitek fémjele

Mind-mind egy-egy kis fénysugár a halál sötét éjjelén
Melengető bágyadt napfény a fagyban gémberedett kezén
Mely több aranynál, színezüstnél, s nem nyeli el a verem
Mert Neked szól, kinek szívén kopogtatva keresem

Azt a belőlem hiányzó elröppent kis madarat
Kinek fészkét Te ismered, s mikor hangja csalogat
Árkon-bokron át törve is szomjazva csodás dalát
Követned kell, mert Ő a kincs és nélküle értelmetlen a világ

Versfolyam - Bújjatok még

Bújjatok még, bújjatok csak
Rím-gyöngyű kristályos vizek
Erecskékbe folyva egybe
Növelve reményt, s hitet

Csacska szavak mozgatják ám,
Írd le azért, mert jó, ha tudod:
Öröm az eget ostromolni,
S szívembe elrejteni napod

versfolyam - indító

Csak az a kérdés:

Hogy legyen hát tombolva zúgó
És büszkén hegyormot ostromló
Gátakat tépő, rohanva áradó
Mégis szívedbe fészket rakó
Ez estvéli szép, s kedves üzenet?
Ha kitalálod, látod, mindent meglehet;
Örömmel nyújtom, hadd fogjam hát kezed:
Hisz ragyogva indultam én is útra
Cseppjeim föld alól napfényre bújva
Vágyva keresték lélek-cseppjeid:
Hogy csörgedezve bátran jöjj Te is
Legyünk ma sodró folyammá
Mint lámpást gyújtogató, olyanná,
Terebélyes fává, melyen vers gyümölcs terem:)...

ez volt a kezdete egy irodalmi lapon sok gyönyörű kis vers születésének, melynek a Versfolyam címet adtam - felhívás egy keringőre.

Hidak II. - Elképzelt való

Megáradtál könnyel néha nyugtalan folyó

Partjaid közt habzott léha sok-sok üres szó
Köveimet elkoptatták vad áramlataid
Sodorva mozdították biztos alapjait

Beléd omlott ócska hidat építettem rajtad
Gyenge voltam és elsodort büszke hatalmad
Messzire vitt Tőled, de arcodat még látom
Mikor Hozzád futok sötét, komor utcákon

Hol vannak hát az alapok, mire felépülhet
A híd, melyen Hozzád jutok és mint menekültet
Révbe vivő úton Feléd egyszer majd átenged?
Egy elképzelt való, mely szép, s hívón lebeg

Csak szívem országútján most még messze járok
Felhőket kergetek, melyek rózsaszínű álmok
S a híd, mely örvénylő mélyed felett vezet
Lehet, hogy megmarad már örökre képzelet


Andromeda-nak  2004. 06. 18. 

Fagyizóban

Hallgattam, de az érzések nem bírtak várni
Megbolondultak Érted a fák a tájban
Reménytelen küzdve szív-dobozba zárni
Mint a fiú a lányt a képen: úgy kívántam

A fagyizó teraszán persze tombolt a nyár
De én még a falon azt a képet néztem
Ahol a fiú nyakába borulva sírt a lány
És majdnem egy vendég lábára léptem

Nevettél, ékszerként csilingelt hangod
Hogy mit is mondtál, nem tudom már
Szemem titkot ígérő szemedbe barangolt
S mindent elborított a lényegtelen homály

Kisszobádban

Ragyogva fogva tartó
Szerelmet súgó szemek,
Hogy is mondhatnék nemet?
Mint egy nyitva hagyott ajtó,

Melyen bízva bemehetek
Magányos kisszobádba:
Most nincsen kulcsra zárva...
Lámpást gyújtok, meglehet,

Átölelem vágyadat,
Míg mutatod titkos kertedet-
Fülemben forró a leheleted-
S megértem minden szavad.

Messziről gondollak magamnak

Szavakat próbálok befogni

Mosoly-keringőddel forogni

Veszélyes tánc már ez kedvesem

Szemed, akár a fénylő csillag
Körülleng egy édes szilfa-illat
Hangod távol csendülő kacaj

Messziről gondollak magamnak
Ábrándjaimban úgy akarlak
Reszkető ujjal megérinteni

Nem tudod, mégis összeköt minket
Egy forrón vágyódó tekintet
Hattyúdalom Hozzád hiába száll…

Elmúlik, mire visszajönnek
Csak szívemet lepik még könnyek
A vonulás egyszer véget ér

Széthintettem

Széthintettem, óh, valami port

Hamis álmokat csirregve szórt

Betűd közt fészkelő madaram
Felnőtt szívedig kósza szavam

Vigasztalva egyedül-léted
Papírodra rajzolva a szépet
Fiókák reppennek már mögéd
Csőrükből tovább szerte szét

Belepnek hajnali alkonnyal
Bibédre hulló virágporral
És termékenységgel áradva
Szerelem-szülő váradban

Élet-bombák nyomán nyitogat
Elfelejtett tavasz-titkokat
És zsong-zsibong mámorba múlva
S Te elhiszed újra meg újra.

Ki viszi át…?

Nálad én,
Te bennem:
Csodás fény,
Szeretlek

Örök dalt
Neked játsz’
Magasztal,
Ölel tánc

Szemedben
Szó elhal,
Kezemben
Virág hajt

Szívemben
Él szíved:
Szerelmem
Átviszed

Egyszer kellett volna...

„… Minekelőtte elszakadna az ezüst kötélés

 megromolna az arany palaczkocska,
és a veder eltörnék a forrásnál,
és beletörnék a kerék a kútba,…” /préd. 12,8/

Egyszer kihunynak a legforróbb vágyak is
Elkopnak szavaid, ha mondtál százat is
Egyszer leülsz Te is, fájón meggörnyedve
S lesz-e vajon akkor, ki vállad átölelje?

Egyszer Rád ún tegnap még heves szeretőd
Egyedül mész tovább, megsiratva Őt
Egyszer elcsitul majd dalos madarad is
Mit igaznak hittél, kiderül, hogy hamis

Egyszer rájössz Te is, hogy mit kellett volna
De félek, úgy jő el majd lopva az az óra
Hogy késő lesz akkor mindent jóvá tenni
Egyszer kellett volna igazán szeretni

Egyszer elfogynak a napok, és a percek
Végtelenbe nyúló rövidekké lesznek
Egyszer Nélküled megy tovább a zajos sárga busz
Csöndessé lesz lelked és végső partra jutsz.

2004. 06. 09.

A másik oldalon

Van úgy, hogy csendes... néha kerítést tépő indulat feszíti...
különös, mert beteg, mert sérült,
mert távol került a normális hétköznapoktól,
saját mértéke szerint méri a múló időt...
nem szívesen voltam ott,...
akár belül rácsozott lélektemetőmben...

Amolyan négyszögletű, rendetlen-gyászban heverő
Az i-re mindig akkurátusan több pontot is tevő
Kéményodvakból felszálló vidám kacaj rémít
Meggyőződéses busa fejjel bólogató önámult tévhit

Mely, mint csermely, oda-vissza játszva időkerekén
Lassan, mosollyal húzza, te vagy a bolond, nem én
Festőiek színei – de nem a kerítésemet! – egykedvű zöld
És nem lehet tudni, hisz a szabadság börtönében hűsöl

Hogy az örökké félig-kész kertkapu meddig ér bele
Az a fontos, csináljuk holdvilág-valóig, de ki törődik vele?
Mereven besugárzó képek néznek, valamit összekapcsol
Nem szűnő szidalmak - pálcával is vert – négykézláb habzsolt

Az nem én… Miért hagytad elöl a kést?- zokogva élek
Oly ritkán kaptam enni … erősen törnek fel az emlékek
De még mielőtt…! - csend, este lett, takarók csíkos homálya
Megint alszunk, s ránk borul a holnap magányba zárt árnya

Szeretlek

Szeretlek, szavaid áttetsző selymek

Melyek becézőn és féltőn ölelnek
Lesiklanak hullva, nem is érintve
Hozzám simulva, lelkemen lebegve

Aztán beissza - minden cseppje tiszta
Örök szomjam oltja csillapítva.
Hajnali harmatod fürdeti az arcom
Hosszú pillanatig, óh gyönyörű asszony

Kedves szemed csillog, oly szép, türelmes
Ringó csípődre száll, tekintetem repdes
Mily igen vágyja szerelmes csókod ajkam
Oly jó: ne hagyd, hogy ezt abbahagyjam

Most táncol, kis bolond madaram most eped
Tűzpiros a vágytól, nézd, hogy csicsereg
Most szól dalom szépen: jöjj közel hallgatni
Úgy szeretném Neked ajándékul adni!

Megtaláltalak!

Valami megérint, s szívemen megáll:
Távolról futva íme, rám talált
Gyönyörködöm benned, érezlek, óh, nagyon
Elöntötted kamrám és most jön pitvarom

Nincsen szavam erre, zsongva andalít
Rohannék egy hegyről, amíg szétszakít
És túlcsordul lelkemen gyöngyöző szavad
Sírok és nevetek, mert jó e pillanat

Felemel, táncot jár, betölt, és részegít,
Csak ad és ad és csókol: ingyen gazdagít
Legyél örök nekem, el ne múlj már soha
Megtaláltam gyöngyöm, ó én ostoba:

Milyen soká vártam, s Te itt voltál Velem
Becéző, kedves, gyöngéd, hű szerelmesem

Leánydal

Kellemesen ringat a kékhullámú nyár
Vajon ott a parton álmod reám vár?
Vagy csak fürkészve kémleled az eget
Hol egy huncut kölök sárkányt ereget?

De jó volna végleg elmerülni Benned
Lemosni lelkemről a reá ragadt szennyet
Bűzös neonlámpák izzó hordalékát
Derekad ölelve, mint az élő fát

Szemed kék vizében úszni megtanulni
Ajkad tüzeiben hevedtől barnulni
Tiéddé válni, mint a szép emlékek
Melyeket mosolyom retinádra éget

Bimbóhegyem nyíló rózsa-tüskeként
Megkarcolná tested, s szemedbe fényt
Vágyat, tüzet, csókot, sejtelmeket vinne
Óh én leányszívem, mindent-mindent hinne

De jó volna innom hűs szerelmes szavad
Rajtam átcsobogna, mint egy szelíd patak
Lehullnának rólam a mindennapi láncok
Ha tudnám, hogy a parton Te vársz reám ott


- egy leány dala 'A' fiúnak - 

Tenálad kerestem…

Tenálad kerestem először szerelmet

Kopogtatva, ahogy enni kér a gyermek
Kotorva egy falat után éhes szemmel
Smaragdod villant rám, kérlelvén: menj el!

Menj, vidd tovább tarka lepke álmod
Éjfekete sátram alatt nem találod,
S amit adhatok, keserű lesz neked:
Epekedve vágyó tikkadt szomjú hevet...

… Meg is kaptam, s újra elő-elő törnek
Megkínoznak nappal és éjjel is gyötörnek
Kiömlenek kívülre lávaként a szavak,
S ha nem látom is többé gyönyörű arcodat

Nem feledhetem el, belül dörömbölsz már
Hiába a szép szó, látod? mit se használ,
Visszatérnek Hozzád, mint anyjához a gyermek:
Tenálad kerestem először szerelmet...

Azt kérded...

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Házam topáz-smaragd színben ragyog talán,
S az átlátszóan tiszta eget szárnyaimmal szelem,
Megpihenve a végtelen időtlen alkonyán?

Szépen éneklő kóristalányként pirul arcom,
Míg Neked zengem újabb zenekari művem?
Eléd borulva fejem elkopott térdemre hajtom
Kiszolgált lovagként urát üdvözölve hűen?

Felmutatva rongyos, fegyver tépte ruhám -
Bűzlő hosszú sorban tisztacserét várva -
S a tisztiszolga angyal megszámlálja, hány
Léleknek jó még negyvenkettes lábra

A saru, mely ott lenn folyton elszakadt.
Majd a fejem veszi körbe mérő-lián
(Hiába, a hivatal itt is ugyanaz maradt)
Hogy végül legyen nekem is glóriám...?

Azt kérded a mennyet milyennek képzelem?
Odafönn a csillagokban kell keresni,
Vagy egyszerűen csak a szívemben, idelenn?
Hogy túl sok ennyi kérdés? S elég csak szeretni?

Ha majd megérkezel

Ha majd megérkezel, fáradt örömmel
Szerelmem nyugodt folyóként önt el
Lehajtod a világra égő szemhéjadat
Helyettem simítva sóhajtva a hajad

Jázmin illat bódul elzsibbadt fejedre
Nehéz álom húzza kezed, elbillentve
Semmibe hullanak a pergő könyv-lapok
Csak a betűk szállnak, rajzolva holnapot

Akkor, mint port, álmot hintek Reád csendben
Megnyitok egy ajtót pihenő szívedben
Besurranok rajta, mint vágyott királyfi
Óh édes asszonyom, nem kell tovább várni

Egy, az álmodók közül

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Festve a maroknyi égre délibábot
Kicsiny hangyaként menetelve, látod?
Mégis végtelen, mit szívemből adok

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Kicsiny bensőmben csupa fény lobog
Elő az apró lapáttal: tűnj el hegynyi homok
Kincsek ragyognak a mélyben: lássatok!

Egy, az álmodók közül, talán egy vagyok
Ki bolondul elhisz még gyermekmeséket
Szomjazva szerelmet, lefestve a szépet
Kiért egyszer majd megállítják a napot

Egy, az álmodók közt, s csodákat álmodok

Rémálom

Fáradt arcodon az éjnek tompa fénye
Barázdái között alszik egy sugár
Szellő legyez körbe, s szempilládhoz érve
Bekukucskál csendben, csak egy jelre vár

Oly megfoghatatlan, nem tudod miért
Rebbenő pilládat fodrozza egy kéz
Kis árnyak harcolnak álom-életükért
S szíved ajtaján kopogtat egy zenész

Mindez megtörtént már sokszor, jól tudod
Ismerős a dallam régről: ringató
Mégis, most egy kicsit félve dúdolod
S későn jössz rá megint, mért’ van ott az ajtó

Szekrényekkel torlaszolva, kulcsra zárva
Felordít a múltból a félelmetes hang
Futnál már, de üldöz, kegyetlen, hiába
A vérző emlék leránt, s kondul a harang

Éj sötétje tátja vérfagyasztó torkát,
Elkerülhetetlen: mindig pont azé
Mely életedet kérve, szelte fel a tortát
Követelte tőled, mi nem volt az övé

Majdnem beléd mar tíz csillanó érckörme
Kéje foly' csorogva, … csak szűnne e sötét
Felvisítva hátrál lelked torzó szörnye:
Emlékét egy kósza sugár tépi szét



1. születésnapomra

Rőzselángok

Régen nem lobognak a kis rőzselángok...
Mégis oly gyönyörű, ha a szép leányok
A tüzet hevülve újra-újra szítják:
Parázson sercegő nedves, szomjas fák

Feszülve sírnak suttogva sikoltva,
Szikraesőt húznak fel-fellobbanva,
Lelkükig égve száraz gyötrelemmel
Hamu és pernye száll, ha eljő a reggel…

Olyan vagy Te nékem, akár a lepkeláng
Meggyújt, ha rám lehel e tarka tünde tánc
Ajkaidra csókolt parázs gondolat
Fel-felizzok tőle, s színes lángomat

Már látom szemedben végzetem gyanánt
Feledtetvén mindazt, mi néha-néha bánt
Kettesben járjuk ezt a gyötrő-édes táncot
Fellobbantak mégis a kis rőzselángok...