Vers sírás

Ni, egy vers van ott.
Nem neked szól.
Nem, ne hidd,
hogy lábnyomod
csók érinti – bot.
Szív rozsdás rugója
már lejárt régen,
abban a mesében
más királyfi vár,
De miben te élsz,
hidd, az sem sivár.

Öleld herceged,
én mackómmal
ölelkezek,
és nem sírok,
csak néha kicsit.
Sorközbe írok.
Mit számít a szó,
ha nincs
választ adó,
és nincs tenyér,
mi forró archoz ér?

A vers szabad.
- Szerintem.-
Nem bántottalak.
Vagy ha mégis,
megfizettem érte,
hadd higgyem, óh,
miért ne? Hogy
az élet oly kaland,
minek értelme
társas önmaga,
nem a kemény hant.

Most persze kétled,
igazak-e
e furcsa beszédek,
s mi volt a szándék,
mi célból, kinek is
készült az ajándék,
vagy miben áll
a kósza érdek,
szó volt temérdek,
és végül sorry,
ha nem érted.

Csak egy szó...

Csak egy szó kell,

lomb, mit
himbálni kezd
langy ívű lég-hajó,
csak egy szó, mit
szertehord
a megálmodott való.

És életre kél
az erdő
ködleplek alatt,
nyirkát szárítgatja
hévvel
a lángsugarú Nap.

Minden oly egyszerű,
mint mohán
a dér,
zöld ágakon
levélfolyam
és rügyek közén
az átszüremlő ég.

Felfutnak
repedt kérgeken
vörhenyes mókusok
szemükben
szabadság van
és sötét tónusok.

Magamban
gondolom, mit
nem mondhatok el,
csak egy szó kell,
mire féltőn
másik szó felel.

Nézz fel, nincs határ

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ:
csak nyúlik a végtelen,
a mosoly úgy talál
fűn fekve, háton
és az álom úgy idomul
a térhez -várj, kitalálom,
mint egy a héthez…
Szálló könnyű hinta
kéklő éjhatáron
leng körbe-körbe,
kitágul világom.
Van, ki nem vétkez’?
..hát barátom, ezt
most úgy se hinnéd,
a szó előjött innét,
várj csak, hallgasd,
mint zene fülkagylóhoz..,
a fény szemfenékre ér.
Mikor minden megáll,
a pilla lehunyva vár,
mert a méz igéz:
ott van az a lány.

Van valami még,
mindjárt citálom:
édes kis semmiség,
amit a szív érez,
sebesül, s kivérez.
Szerelmes lettem
élő szavaidba,
kóros, mérgez mézed,
megmérgeződöm,
kíváncsian teérted,
únásig érdekel,
hogyan születnek
kínzó miértek
és az az intenzív
lenni akarás
a nagy semminél
mitől lenne más?

Mert minden itt van,
táncot lejt lépted,
halál-lándzsák közt,
halandzsázva jössz,
mindegy… nem érted..
Mint a piros vért
tiszta tampon issza,
pironkodom, szavam
honnan tér majd vissza.
Fejünk befedjük,
nem tudjuk, miért,
de megfejtjük együtt,
vagy hatástalanítjuk
azt az édes mérget,
mely, mint a tej,
vagy őrülten éget.
Szabad a vers, mint
szabad a csók,
ha az ajkak oly csókolók,
mint szellem-tüzek
keveredő lángja,
rím nélkül nem megy,
minden oly hiába.
nem fáj, oh, nem,
ha örömteli
a szüzesség halála.

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ,
csak csodás mélykék ég,
régvolt óta váró,
csóvás pántlikák,
megannyi tű és még
megannyi porrá tört
ezüstszín testiség!
Barlangokba tapadt
élet kezdemények,
már láttam mindent,
mégis, mit remélek?
Hogy újra lesz a volt,
szemfedőnek való
elmúlt szép emlékek,
földillatú gyökér,
alulról szagolt?

Révülj, riadj, ébredj,
kelj föl gyönge mába,
még pislákolnak
ringó gyertyafények,
de füst száll nyomába.
Figyeld, figyeld, hogy
nyúlik a végtelen,
eonon, éteren,
s a tér, mint zene
ismét hozzám simul,
Lásd, minden itt van,
amit a szív érez,
míg végül elcsitul.

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ!
Estet, hajnalt festve
kitárul az ég,
a csodák látszanak,
ökörnyál úszik
Naplement' előtt.
Kormos házfalak
közt füst lebeg,
s fut egy kisgyerek.
Feketék a fenyők.
Amott, ni, két fa egybenőtt,
kérgükön mászik egy
vörös szarvasbogár,
"..elmúltak, meglevők..",
talán nyugtot talál
egy kósza gondolat,
s homlokránccal nézi
hogy száll a kismadár.

Versmag

Holdbéli táj most a hely,
mint szó, amely megfagyott,
pár kósza lélek reszket
és rábámul pár halott.

Még küszköd’, élni próbál,
és felpezsdül szellemük,
idejük lassan múlik
és semmivé lesz nevük.

Szokásból lángra gyúlik
a tiszta szesz itt belül,
csecsre vágy, úgy vajúdik,
a gyermek így emberül.

Úgy innám részeg ízét
egy üveg almabornak,
oly, mint én már nem kérdi,
hogy mit hoz majd a holnap.

Elveszett úton járunk
és hisszük, mit hinni kell,
ha süllyed is világunk,
a versmagunk áttelel.

Őszinte csalfa vers

Nem tudok szeretni egyet,

de tudom mindet úgy szeretni,
mint férfi nőt szerethet:
mert tengernyi érzés dúl,
s rajtam mind áthatol,
nincs köztük, mi megfakul.

Nem tudok hűnek maradni,
de minden szeretőmnek
mindent oda tudok adni,
mert e dal nem szétosztható,
s ha egyszer elveszek
szemed lesz az, mély fekete tó.

Nem tudok az egyetlen lenni,
mert mindenki úgy akarna,
de te vagy az, akinek semmi,
semmi sincs, mi bennem ellenáll
és nem vesz hatalmat
e felett más, csak a halál.

Nem tudok megnyugodni,
míg látlak szerelmetlenül,
gyere, szeress, jöjj! - mondd ki -,
mert csak az az álom
válik valóra, s teljesül,
melyben te vagy az én párom.

Nem tudok más nyelven szólni,
csak mely talán egy angyalé,
aj, szavak, vacak ócska bóvlik
mind, mind, minek nem célja
hogy szerelemre hívjon, gané,
a többi meg néha szépítő céda.

Nem tudok én már hazudni,
sem igazat mondani egészen,
csak mi kész, arrébb rúgni,
s visszavenni, mit adván adok,
ahogy hajt a hullám éppen,
gyűlölj inkább, rossz vagyok.

Nem tudok olyat, mint a mások,
hogy otthon ülve álmodozzak,
míg a kívül nyíló varázsok
bódító szerelemre hívnak,
nem várhatok örökké sem,
mert egyszer elmúlik ez az illat.

Nem tudok, lásd, sok mindent, lehet,
csak egyet, hogy a vágyott szó
megfogva szép figyelmedet
- mindegy mi illik és való -
egy percre enyémmé tegyen,
mint tilos vízen ringatott hajót.

Szerelmeim, ti fák - III.

Már a fák új dalt dalolnak,
s lányszívért más fiú hevül,
susogva új tavaszra várnak,
őrzik gyűrűikben belül

az éveket, mik elhagyatva,
végül bezárt az őszidő.
De az eljövőnek magva
olyan csodás, oly szédítő,

bélükben új nedv áramol,
ágat nyújtva az ég felé,
és két törzs egymáshoz hajol,
a szívet mintha értené.

Már a fák új dalt dalolnak,
a tegnap, oh, nem várhatott,
s féltőn nem kérdik, hogy hol vagy,
mert az a tegnap halott.

Botor mondatok nyolc-hétben

Mondtam pár botor mondatot

- pár elillant a légbe,
s néhány talán nyomot hagyott,
ma elmondhatom végre:

érzem, hogy nem hiába volt.
Ki úgy akarja, látja,
- bár az idő nem igazol-
tán hallani kívánja,

védelmemre hogy szól szavam.
Tettem pár alávalót,
bár az emléke messze van,
mentség nincs: szeretni jó.

Ha tudnád, őszintén jövök,
ma lennél-e jó tanár,
tanítanál rá, mi örök,
mondd csak, megbocsátanál?

Ha itt ma igaz szóra lelsz,
versben mondd, mit várhatok,
lehet tovább, nem kérdezel?
Vannak nálad válaszok?

Szép volt, bár elmúlt az a perc,
lehet tovább! Elhiszed?
Virágod, mint a nefelejcs,
és nem kell úgy senkinek,

Mint nekem gyógyír balzsama.
Beszívnám jó illatát,
megállna, nem múlna a ma,
állva tapsolnák a fák.

Tán’ ismét botornak tűnik,
de érted foly’ e harc,
és e vágy bennem nem szűnik,
bár csak tudnám, mit akarsz.



Mindenkinek megvan a maga időgépe.
Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom.
/Időgép c. film/

Egy Pieris-es hsz-re

Pokol szülte versem,
átkozott jó, igen,
mennyi rohadt érzés,
szakad tőle szívem.

Sáros blues és sika,
lassúzik, jár a kéz,
piszok jó a ritmus,
a szem könnyezve néz.

Reked, mint szó, torok.
Mondtad egyszer, hogy jó,
ha fájnak tegnapok,
fagyban reped forró,

s hőben izzik, ami
előbb oly semmi volt,
nem kell tanítani,
van nap, mi éjbe foly'.

Fogd, fogd most, sírj velem,
kezedbe rejt e kéz,
ami borút terem,
és lelkem kiekéz.

Jöjj, szorosan ölelj,
hadd hajtom rád fejem,
csak legyél most közel,
míg békém meglelem.

SI - az utolsó óra himnusza

Életről halk szavakban
szól mozdulatlan ajkam,
mégis, hiába: leh’et
fülelni már nem lehet.
Éj bontott ágyat nálam
hosszan simítja hátam,
halál csókolja kezem.

Élni jó, nagyon-nagyon
és csak múló alkonyon
lesz szürke a barna-kék,
mint a lehulló nyakék.
És elhervad a rózsa,
ha közelít az óra,
mikor bezárul az ég.

Az élet tó, olyan… mély
s mélyén ringatja a fényt..
Előbb játékkal teli,
aztán közel engedi,
leomlik romló partja,
akarja – nem akarja,
förtelmes halál fedi.

Az élet szép – úgy kaptam
mondanám tőszavakban,
dadogva puszta létem,
jobban vigyázni mért’ nem,
mért’ nem tudtam reája?
Már földhant fedél zárja,
kabátként hagytam széken.

Élni jó! Úgy is, ha von
múlás, és tárt szárnyakon
elvitorlázom tova,
a halál, mily ostoba!
Végre, hol most időzöm,
tavaszon, sáros őszön
már nem követhet oda.

Kamarás Klára emlékére

Kacsamesék - első évad

A szobában megállt az idő. A karos hintaszék lakója rejtelmes mosollyal ajkán révedt maga elé. A kötésben a szemek automatikusan szaladtak jobbra balra, ahogy készült a végtelen sál.
Az ódivatú led tévé sarkait szőttes védte, középen pedig egy kis terítő háromszöge lógott be a műsor közepébe, ám ez valahogy nem volt zavaró. A távirányító kötött kis tokban pihent, csak azoknál a gomboknál szabadon hagyva a nyílást, melyek amúgy is szükségesek voltak.
Maga a szoba berendezése zsúfolt benyomást keltett, mintha a nyolcvanas évek óta összegyűlt minden haszontalan dolgot ide akartak volna elhelyezni. A mami kontyba rakott hajzata magas toronyként szinte a mennyezetet pókhálózta, miközben halkan, jó kedéllyel dudorászott, meg-megismételve a dallamot, cseppet sem zavartatva magát:

Hej, hej, kis vitéz,
szemed hova néz?
Tavat, kis házat,
jól fialó,
bankszámlákat,
kinézted magadnak,
abban is vitézek laknak.

Sok fák, ország, jobbágy,
jaj, már mind tiéd,
tüntiznek a semmikék.
s te neveted őket.
Jaj, te kis fényhozó,
energiahordozó,
senki másé a szó.

Jaj, azt az egyet, jaj...
nem kellett volna,
s végül meglett a baj...,
hej, hej, kis vitéz,
nem minden a pénz,
s voltak, okos emberek
Jaj, az üst már testmeleg…

A tévé fölött fekete keretben a falon egy félprofilos őszes férfi kép lógott, büszke mosolya és öltönye vezetőféleségre utalt, bár tokás volt és az eléggé kibuggyant a gallér fölé, még így is átjött némi utánozhatatlan sárm, mely a felkapaszkodott, tanult bunkókat jellemzi, akitől az ember ösztönösen igyekszik távol tartani magát, s aki mégis „meg tudja dumálni” a közönségét.
Egyik kislányunokája szaladt be hirtelen és csak úgy az ölébe pottyant. Szavai, mint patakok, hangja a gyöngysor csillogó esése, kacaja csendülő aranypénz. Mint a vízfolyás, megállíthatatlanul csacsogott, kérdés nélkül és olyan jól esett hallgatni. Mami szinte beleszédült.
– Ohó, kisasszony, most én jövök - szakította egyszerre csak félbe. Kincsem, Violám, hát tudod, mi ez itt a kezemben?
– Persze mami ez egy sál és már úgy várom, hogy elkészüljön, mert nekem kötöd, ugye?
– Kis csillagom, előtted nincsen titok. Meséljek?
– Jaj de jó, mesélj, mami, úgy szeretem a meséket! - tapsikolt a kislány - és ez miről szól?
Egy kis vitézről, aki lepottyant a lóról.
óÓÓ! - borzadt el látványosan a kislány - szegééény!
– Ne sajnáld olyan nagyon. Ez a vitéz az elmúlt században született, ahogy sokunk, akik még élnek. Akkoriban a vitézek nemcsak úgy forgolódtak, hogy az erejüket megmérjék, netán a szívük hölgyének kegyét keressék, akár értük meg is vívjanak, hanem egyszerűen győzni akartak. Hogy végül egy vitéz maradjon csak, akié minden lesz. Tudod, kincsem, nekem akkoriban sem volt kardom, nem volt gépfegyverem, se tankom, nem is lettem volna jó vitéz. És ez a vitézség kezdett egyre terhesebb lenni úgy mindenkinek.
– Jajj, mami - kacagott a kislány -, hogyhogy terhes? Babát akart szülni az a vitéz?
Látszott, hogy nem érti, de a mamit ez nem zavarta. Mintha megelevenedne előtte a múltnak az a nagyon is sötét és fájó darabja, szinte álomban, révületben folytatta. Ez első mondatot szinte magában mormolva:
– Óh, nem, nem akart ez szülni, s azt mondom, inkább vetélt volna el az anyja, mikor várta.. Sok baj volt ezzel a vitézzel. Kevés barátja mind vele együtt harcolt azok ellen, akiket őrá bízott ott fönn az Isten.
A kislány megszeppenve hallgatott, mert az Isten említése valamiféle áhítattal töltötte el.
– És leginkább az volt a baj vele, hogy nem mondott igazat. Fájt az eltitkolás, majd utána még jobban fájt, hogy megpróbált mindent elvenni és odaadni a barátainak.
Erre már a kislány is dacosan felháborodva elé szökkent és csípőre tett kézzel, mérgesen kiabálta:
– A csúnya vitéz bácsi!
A mami azonban mosolygott, ugyanazzal a rejtélyes mosollyal, mint amikor dúdolgatott:
– De mi túljártunk az eszén! Tudod, kincsem, akkoriban még volt pénz és számlákra kellett befizetni, sőt lehetett levelet írni, mert voltak ügyintézők..., nem úgy mint manapság, amikor elveszed amire szükséged van, mert szabad és mert tudod, hogy nem kell több annál, mert mindig van. Gondolom, nem hallottal arról a szóról, hogy „lopás”?
– Miről, mami?
– Á, mindegy, ezt csinálták a vitézek, amikor úgy gondolták, hogy kell nekik az a valami, amit önként nem akartak nekik odaadni.
– Furcsákat beszélsz, mami - a kislányon látszott, hogy kezdi unni, mert hiányoztak a meséből a mesebeli történések.
– Szoktad nézni a kacsameséket? - kérdezte mami
– Perszeee, az a kedvencem…- ujjongott a kislány
– Akkor fordítsuk meg a játékot: elmeséled nekem az „első kiskacsa hadműveletet”? Ez a legelső mese, amit minden héten adnak a falra vetítős tévében.
A kislány szeme felcsillant, élvezte, hogy átveheti a mesélő szerepét.
– Az úúúgy volt, hogy leszállt a földre egy csúnya űrhajó, aminek az volt az oldalára írva, hogy „Nagy Ellenség Romboló”, amikor kinyílt az ajtaja, borzasztó csúnya lények vágtattak ki rajta, akik vitézeknek hívatták magukat. Mindenféle dolgot összeszedtek az emberektől, akik sírtak, mert az az övék volt. Később, hogy barátságosabbnak látszódjanak, ezek az izék felvették az emberek alakját és beültek hivatalokba. Mindenfélét mondtak, hogy mikért kell odaadniuk az embereknek őnekik a pénzt, amiből ők újabb űrhajókat csinálhatnak. Azt mondták, a fővezérük találta ki ezt, hogy az embereknek jobb legyen. De nem lett jobb, már a ruhájuk is elpiszkolódott, elszakadt, és nem volt mit enniük. elfogyott a lámpából a fény, a csapból nem folyt víz, és a lakásokban hideg maradt télen. Mert nem tudtak elég sok pénzt odaadni a fővezérnek. A fővezér erre nevetve annyit mondott, hogy keressenek többet. Az viszont nem volt könnyű. Végül kétségbeesett anyukák kitalálták, hogyan szabadulhatnak meg tőlük. Levelet írtak a hivataloknak, a fizetni valókra halasztó hatályú kérelmet benyújtva, és a levelek jobb felső sarkába pelyhes kiskacsákat rajzoltak kisgyerekek. A hivatalok sok ilyen levelet kaptak, és elkezdték vizsgálni, hogy amiket az emberek írtak, valóban úgy van-e. Végül annyi levelet kaptak, hogy nem bírtak rájuk válaszolni. Az emberek pedig nem fizettek addig, míg a levélben leírt dolgokat ki nem vizsgálták. Persze a hivatalok időnként válaszoltak, de erre újabb, most már két kiskacsát ábrázoló válaszlevelet küldtek vissza a harcos édesanyák. Végül olyan kevés pénz érkezett és olyan sok levél, hogy a vitézek kénytelenek voltak beszállni az űrhajójukba és elrepülni a Pi-Cha nevű bolygóra. De előtte a fővezért megfogták. Az emberektől beszedett pénzét fémpénzre váltották, azt megolvasztották, amit egy forró üstbe öntöttek, őt magát pedig beleültették. ... és a kiskacsák így végül győztek - a kislány tapsikolt az előadása végén.
– Hát ez igazán csodálatos volt - éljenzett mami - és azt tudod-e ki volt ez a fővezér?
Neeem, mami, - és már kéreckedett is le az ülő hölgy öléből - mehetek játszani? - és meg sem várva, a választ, elszaladt.
És míg a mami felnézett a fali gyászkeretes vitézre, még egyszer elmosolyodott, mintha az unokájához beszélne, magában befejezte a mesét:
„bizony, győztünk,… és azt tudod, hogy ki küldte azt az első kiskacsát?'”

Beszélgetések magammal VI.

Kihűlt szívem, s elkopott az óra,
már vagy tíz éve írtam naplómba,
szépre emlékezni nem jött a szó,
csak baj, lelket szárazra aszó.

Ami éltet belül: meghalt a dal,
ily sebet vékony bőr nem takar,
s e hulla éjben oly soká feküdt,
hogy megszáradt a vér mindenütt.

Hagyjuk. A ma ötvenhármat számol,
s mindegy, honnak hol van az a bárhol,
ahol éhem, s szomjam csillapul,
havat szitál az est, hull, egyre hull.

A múlt idejön, de sose kérdi
csak ifjúságom felidézi,
hogy milyen volt vele azelőtt,
mielőtt leszállt volna az a köd.

Hamar elfáradok, hisz tudod,
csírák nőnek lassan, ártó tumorok,
hajnalban gyötör egy bizonyos álom,
fojt, s a reggelt megérni vágyom.

Minek írjak ilyet; beteg dolog,
kik odakinn sétálnak, boldogok,
kikben a vér még nem csendesül,
s tisztán hallik a dal ott legbelül.

Tisztelt birkanép

... mert csak álltok birka-bambán,
mint tudatlanok vész előtt,
azért a természet-harag tán,
a nyarak azért oly rekkenők.

Szemétbe folynak el pénzek,
s vízgyűjtő dézsák helyett
mohón térkövezést néznek,
pedig lehetnének inkább ezek

helyettük, s nem csak mesének.
De jegynyomda-melléktermék
lett mára az emberélet,
egy szükséges rosszként kellék.

A természet rabszolgaként
csendben rendelkezésre áll,
hátán fát vághattok, szenet
fejthet mókuskerék pedál.

Mindig csak használtok, győzni,
nektek oh, mindig győzni kell,
napjaitok oly vágy tölti,
mely űz, folyót apaszt, terel.

Ha kell, skippeltek mindent,
mit elmúlt ezredév hozott,
a Magyar hon nem játszótér,
cement, s építési homok!

Így lesz a romlás, míg bambaság
tort ül közönybe fúlva el,
mulatnak ispánok, pasák,
s közben megy az olcsó vaker.

2022

Vakon

Sokat írtam – minek?
Nem kellett volna,
belefér a minden
egyetlen szóba.

Csak e szót kellett volna
többször mondani,
s megmaradt volna
minden épen, ami

a szavak tengerébe fúlt.
Vakon itat egeret,
s hibáján nem tanul,
ki nem tudja, mi a szeretet.

Picurka 18. †

Tizennyolc évedet elszórtam a múltnak,
hiába kívánnám, minden legyen másképp,
csak kacag, kárörvend, s rajta ingyen túlad,
mert a halálnak ez csak egy újabb játék.

A halálnak játék, nekem úgy várt élet!
Szöszke fürtödet, a nem lettet simítom,
már beletörtem találni a miértet,
„csak a sort sor alá tapogatva írom”:

mily nagyon távol vagy, s mennyire hiányzol,
ha csak egy órára feléleszthetnélek,
közelebb lenne egy órával a távol,
s milyen másképp szólna ez a fájó ének!

Felnőtt lehetnél már, ifjú titán, rózsa,
ezer színt tükrözne szemedben a világ,
kimervén a mézet éhes medve módra
lányok után járnál, vagy nyílnál, mint virág.

Tizennyolc éve már, pihensz emlék-sírban,
s nem tudtuk meg, Szöszke, mivé lettél volna,
nevedet éjente párnáimba sírtam,
első nyarad távoli, fehér vitorla.

Tizennyolc nyaradat mindhiába vártam,
tél után tavasz jött, mindig újra-újra,
megöregedtem e keserű hiányban,
és lefogja szemem lassan Isten ujja.

Hogyha mégis lennél, maradj emlék inkább:
most már számot vetett velem az az Isten,
kinek őszes haja csillagfénynél ritkább,
s kiben félvén igazából sosem hittem.

Hogyha mégis lennél, gyere értem gyorsan,
már gyengülök látni jövendő időket,
fáradok keresni kezedet, hogy hol van,
s szívemhez szorítom sárga kis cipődet..

2004 -és 2022.08.25-ére

 

idézett sor /átalakítva/: Radnóti Miklós: VII. Ecloga (1944 július)

Porcukros pillanat

A Nyugatinál, a Mentőszolgálat Markó utcai oldalán, épp ott a sarkon ült a kutyus.
Fejét hátravetve élvezte, ahogy az őt sétáltató kislány megállt vele játszani a sétáltatás közben.
A kislány alig tízéves forma lehetett és nagyon tudta, hogy kell kényeztetni, vele szemben guggolt, és így egyforma magasak voltak, a nyakát puszilgatta, miközben kétoldalt egyszerre két csöpp kezébe fogta a fejét. Ezt a kutyus behunyorított szemmel tűrte és közben lágyan ingatta jobbra-balra.
A jelenet vég nélkül zajlott, közben a kislány nagyokat kacagva becézgette kedves játszótársát. Nem tudott betelni vele.
Megálltam a szemközti sarkon, nem mertem közelíteni, nehogy elrontsam az idillt. Néztem őket, mint egy olyan kívülálló, aki nagyon szeretne része lenni a túláradó szeretet szívekből, utcakövek közül feltörő gyógyvízének. Eszembe juttatott egy másik, hasonlóan gyönyörűséges, szoborba öntött pillanatot, a Duna-korzón leültetett életnagyságú „kutyás lány” szobrát, -nyilván ismerik, ott van a Vígadónál, kellemes, szívet melengető rájuk nézni, ahogy a kutyus vonakodik odaadni a megszerzett labdát, szinte hallani a lány unszolását: „naaa, kééérlek! Add ideee gyorsan!” remekbe (és talán örökbe) szabott páros mozdulat.
Elméláztam, majd visszatérve a valóságba szemem előtt még mindig tartott a „csókjelenet”, mert ezt nem lehet megunni. A bullterrier szinte mosolygott. Tojásfején apró szemei piros rubintokként csillogtak. Fekete orrocskájához most egy rózsaszín orrocska tapadt ő pedig késztetést érzett, hogy megnyalja az őt puszilgató orrocska gazdáját. A kislány pedig visszapuszilta őt.
Egyszerre kimondhatalanul azt kívántam, bárcsak én lennék az a kutyus...

Tizennyolc évnyi tárlat

Ide gyűlik, ki szeret,
ide gyűlik a könny is,
beleöntöm a szívem,
amit fejembe fölvisz
tizennyolc évnyi tárlat.

Volt benne öröm, bánat,
sok éji beszélgetés,
s ha elmerengek rajtuk,
feledem a tűnt múltat,
s óráit a hiánynak,
könny lep meg, nem is kevés.

Hisz mindent itt tanultak:
miket mondjon a lánynak,
ki mikor titkot vall meg,
a szavak nem fakulnak-
szemek, mik máig látnak.

Mert annyi minden történt,
meghitt kis találkozók,
a mi Annánk is örök,
s szép szemei csókolók.

És nem csak évek gyűltek,
de érett tapasztalat,
a percek elrepültek,
de befogadó maradt:
szimbólummá lett e hely,
a szabadság illata,
és inni való kehely,
az irodalom, maga.

Iskolám ide jegyzem-
tegnaptól néma váram,
szót írni, hogy szerettem,
bocsásd, ha kiabáltam,

de oly élet zajgott itt
bontogatva szárnyait,
amit nem felejt a fő.
Bolond románcot szövő
hány kis édes vallomás
hallott’, s történt minden más.

Nem feledlek, anyaföld
termékeny énem szülő,
melynek sok fűszála zöld,
és néhány már őszülő.

Mondom újra: itt lenni
kevés’b, ami jó dolog:
Ide gyűlik, ki szeret,
ide gyűlik a könny is,
beleöntöm a szívem,
amit fejembe fölvisz
tizennyolc hordó párlat.

2022-06-04

Trianon -102

Mentsétek meg most Principet
kezeljétek kissé baját,
csak épp, hogy éljen, annyira,
töltse ki húsz éve legjavát.
fűtetlen nyirokban mezitláb
éhezzen, míg él, eleget,
viselje elholtak ruháit
és fején a gyilkos bélyeget.
Vádolják milliók örökké,
míg bomolva megtébolyul,
töltse ki húsz éve legjavát
pince hűvösében, alul.

Támasszátok fel most Principet
Legyen egy mai rémalak,
ki elvágta testünknek szövetét,
élő karokat, lábakat.
Rángassátok holtjából is elő,
kínja legyen jajszavával teli,
vegyetek el tőle most mindent,
mi jogos méltóság, s emberi.
Hadd senyvedjen meg a nyelve
a rothadt, retkes bőr alatt,
hadd nyomja göthös tüdejét
a vér súlya, mi hozzá tapad.

Hozzátok előmbe Principet
ha letöltötte évei javát,
hadd húzom fel az első fára,
hogy páholyból nézze a halált!
Nézze, hogy népeknek mit hozott:
szenvedést, két világháborút,
nem csak két kiontott életet,
de millió csonka szomorút.
Aztán legyintek csak: hagyjuk,
kár lenne értékes kötélért,
már megtörtént nyugszik haragjuk,
a szerencsések pedig túlélték

2022-06-04

tápanyag

Te vezetsz, akinek még papírja sincs,
s az autó-ajtón nincsen is kilincs,
hova száguldunk most így, eszetlenül,
s vajon túléli-e, ki melléd beült?

Tanárnak kapát, tollat az ökörnek,
hatalmi szóval hülyeséget bőget,
és rejtélyesen somolyg’ orra alatt:
hadd rendszabályozza meg, ami szabad!

Ide nem tudós, és nem bölcs elme kell,
csak ki kórusában szépen énekel,
és egyhangon velük bégeti, hogy bé…
alázattal hajol jó ura elé.

Adj bizony, mert neki újabb gyöngyre kell,
melyre párás szeme hű csókot lehell,
és megunva azt majd dobozba rakja,
míg neked nem marad enni holnapra.

Ily sofőrnek adtunk kormánykereket,
irgalom legyen velünk és szeretet,
hogy mikor mindünket feláldozni kell,
mosolyod akkor is hűséggel cipeld!

Mondom, hogy megfizetsz, gazdag, vagy szegény,
éltessen téged még a hiú remény,
a darálógépben növessz szárnyakat,
mert itt nem vagy más, mint olcsó tápanyag.

Unokámnak, ha lesz

Írni szeretnél? Írj hát!
Adok szépet a szádba.
Érzem, mint dúlnak benned,
szíved reszketve dobog,
váljon valóra vágya,
sok öröm, bátortalan.

És várod, hogy áttörjön
az ihlető pillanat,
amikor lehetsz magad,
ahogy végtelenbe jutsz.
Egyszerű sorok, tiszták,
finom, kék pasztell tinták.

Felhőt rajzolhatsz vele,
rojtjai hasonlatok,
s fodra málna levele.
Elragad a képzelet,
hagyd magad, szállj utána,
ha néznéd, mivé válna.

hét színe pántlikának,
hét petty a katicának,
csöpp nyelvét a cicának
hova vitte a koma?
csönd-levesből így nem lesz
királyi víg lakoma.

Csipkét varrni sok szóból,
csak úgy,..milyen jó dolog!
Varrni szeretnél? Varrj hát!
A cérnát tű fokába
hamar befűzöm neked,
aztán járjon ám kezed!

2022. 05. 04.

Versfolyam - Eljő a búcsú

- fullextra blog záró

Eljő a búcsú, mint jő az éj,
de csak álmodj tovább és ne félj!
Álmod holnapra mind megmarad,
majd szállnak, mint égen madarak,

szállnak szép órák emlékei,
vedrem vörös rózsákkal teli.
Nincs még egy ilyen, békés öböl,
tollamba tintát ömölve tölt.

Várok, megállok meríteni,
tizennyolc évem most temeti,
homokkal görgeti az idő,
eljő a búcsú, s majd fű kinő.

Alvó vidék

Ébredned kell, hajnal hangja von,
kiszolgáltatva fekszel havon,
csontjaidon a húsod kemény,
messze a tavasz, hosszú e tél.

Csapdába ejtett a varázsszó,
mert nincsen elég ennivaló,
újság abrosznak az asztalon,
megtévesztettek téged nagyon!

Hiszel, félsz, mitől nem kellene,
mély csönd van, nem állhatsz ellene,
mert törvény e bénító varázs,
alszol megvett vidék, dalra vársz.

Még mi tudható, azt nem tudod,
gálya a részed, s gyaláz furok,
és pénzedért jön megvédeni,
ki mosolyogva nyakad szegi.

Jaj, nehéz lesz így, aludj vidék,
a hajnal neked óh, messze még,
talán bölcsebb századok jönnek,
és lesz, ki megtöri a csöndet.

***

Míg csönd van, hangosan ünnepel
és a győztes majd földre teper
mindent, mi szólni mer, ellenáll;
ez a küzdelem nem volt egál

Azért írok

Azért írok csak tovább:
tudd, még nem szép a strófa,
mert ha megállnék,
már tökéletes volna.

Sírj hát velem, fogd fejed,
hogy helyére kerüljön
elvétett vessző, ékezet.

Azért írok csak tovább,
hogy ízleld a szót velem,
mert írni jó nagyon,
olyan, mint a szerelem.

Hogyha szerettél, tudod
fontosabb, hogy kimondd, mint
hogy hol vannak hangsúlyok

Azért írok csak tovább,
hogy a versben rend legyen,
mert szolgálni vágylak
kedves Olvasó, s a szerelem

két sor közt úgy hajlik át,
mint hajolnak nádszálak,
mikor szellő old pántlikát

Nesze semmi...

Azt mondom, menj a térre

kiszellőztetni a fejed,
s a választ sok miértre
séta közben megleled!

A dolgokról vitázhatsz,
mi a jó és emberi,
a sok s@ggfej mind átb@sz,
nincs más, csak te, dönteni.

Hogy mi lesz, te tudhatod,
azt nem mondja senki se,
hogy a Chelsea lő hatot,
vagy a Leeds kiesik-e…

de tudod, nem érdekel,
ha szívbeteg jó atyám,
s a gyereknek enni kell,
bizonyság kell, nem talán.

Ezek itt háborúznak
és véreddel játszanak,
de a tét, s az ár túl nagy
és a szavak csak szavak.

Mára nem így készültem -
egy kötet Petőfivel -
mával nem kibékülten,
mert a szabadság hitel,

s jövővel még perelve,
hisz gyűlik az áldozat,
s billen a mérleg nyelve
még nincs végső változat.

Mi az ábra? Jól látod:
döntést fölötted hozzák,
s kik majd jól járnak: mások
ez a keserű valóság.

Szóval, menj le a térre
kiszellőztetni a fejed,
s a választ sok miértre
útközben tán’ megleled!

2022 március idusán

Hallottam hírét halálnak

Hallottam hírét halálnak,

s hogy tébolyult tekintetet
földön ismét körbejárat,
kevélyen oltva lelkeket.

Elnémult ajkam: nem lehet,
hogy újra, kézbe simulva
szólaljanak a fegyverek,
csak embervértől csitulva.

Szédülve ültem le kőre:
mint ki félve attól szorong,
jövőt már nem lát előre.
Ember, nem lehetsz ily bolond!

Hallgatni kéne a csendet,
mikor sok láb együtt dobog,
s a friss légből szívni egyet,
mert hallgatni bölcsebb dolog.

Tudd, ok mindig terem bőven,
s háborúk hírét hallani.
Mi szép, nem múlik, időtlen,
megmarad jónak mind, ami

tiszta, s kedvel napvilágot,
ki nem csörtet karddal, vakon,
s őriz rábízott virágot,
esze jól vigyáz holnapot.

Bújjunk-e sötét pincékbe,
mint őseink tették, újra,
amíg jelt nem ír az égre
újból ama béke ujja?

Inkább tollal egy találat.
Szavakkal ölje meg dölyfét.
Adjon dobzódó halálnak
leckét a bezárt öröklét.

Tudd, mi tollal vívjuk harcunk.
Fuss, ha védtelenre támadsz,
elűzünk, de nem haragszunk,
nálunk nyugtot nem találhatsz!


2022. márc 6.


A dőlt betűs sorok tartalmi része Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verséből idézve

Lefelező tizenkettes

Majd azt mondják nagy, kerek, ártatlan szemmel,
hogy: „nem tudom, mi rosszat tettem, emberek?”
miért támogat engem egy halott ember,
csalással választást nyerni mér’ nem lehet?

Honnan kellett volna nekem aztat tudnom,
hogy nyilatkozni csak felelősen szabad?
Miért is nem hagynak végre, békén, nyugton?
Csak kimosdattam a sötét, jó arcokat.

Csak tolják és tolják a nyilvános svindlit,
majd arcunkba röhögnek szemérmetlenül,
míg a csókos haver új beszerzést indít,
min csak ő lesz a nyertes -ez van – egyedül.

Szájukból hamis a „légy híve, oh magyar”
ártatlan reményed elcsalják majd belül,
mindegy, hogy ész, erő, és a szent mit akar,
csak hazudnak, hazudnak rendületlenül.

2022022200202002200

...hmmm. csak olvastam egy cikket és kiborultam...
ettől még szegény pari piros marad, nem sárga

Nemes Nagy -100

"Tanulni kell". Minden más várhat.
Rajzolni fákat, zúzmarásat,
várni angyalszobrok között.

Megkérdem így is, méltatlanul:
ki írja le a téli tájat,
„s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,”
mikor a toll szunnyadva pihen?

Mert rossz verset írni már tudok,
de szavad kell, mely mindig árad,
szerelmet metsz szívembe, szilárdat.

Ingád mélyen leng a hűs kútban,
s még formálod derékszögem,
ne mondd, hogy hiába tanultam.
Úgy ússzam át a sűrű ködbe,
hogy szivárvány legyen fölötte!

Tanulni kell. Éltető szókat.
S hallgatni, mit csöndes folyó ad,
míg a csónak hozzád odaér.

2022. jan.

Az idézett szövegrészek:
Nemes Nagy Ágnes: Fák c. verse alapján.
A költő születésének 100. évében.

Fecske az éjben

Szólnál, ha lehetne,
ha a fejfád felett
nem csapna kis szelet
egy eltévedt fecske.

Volt, hogy szóltál szépen,
s erővel, ha kellett,
szörnyű haraggal a
Magyar nép nevében.

Verseid felszállnak
csillagtalan égig,
harcoltál mindvégig:
Válasza imáknak.

Zászlódon szabadság,
s szívedben szerelem:
„e kettő kell nekem”,
hű ezért maradtál.

Talán van más erény,
talán nincs más semmi,
s a Földet jobbá tenni
elég e szenvedély.

Talán a rab tudja,
míly' kín a szolgaság,
és kárhozott apát,
hív szabadság útja,

de nincs szó, mit várva
ne nyílna férfiszív,
ha kokárda virít
a börtön ablakába’.

Halálban vár tested,
szavad máig tanít.
Elvetted jussod, mit
leltél, s nem kerested.

S bár heved sírba vitt,
idő zár magába;
tudja minden árva:
neveden nem fakít.

Ha van valami szép
ezen a világon,
a nyíló virágok
és "A téli esték". 

(Petőfi Sándor születésének 199. évfordulójára)

Versfolyam - Hogy lett hát... (záró)

Hogy lett hát tombolva zúgó
És büszkén hegyormot ostromló,
Gátakat tépő, rohanva áradó,
Mégis szívedbe fészket rakó
Az estvéli - régi - szép, s kedves üzenet?

Már kitaláltad. Látod, hogy minden meglehet;
Fogtam örömmel nyújtott két kezed:
Hisz ragyogva indultam én is útra,
Cseppjeim föld alól napfényre bújva
Vágyva keresték lélek-cseppjeid:

S csörgedezve bátran jöttél Te is,
Lettünk sodró folyammá,
Mint lámpást gyújtogató, olyanná,
Terebélyes fává, melyen vers gyümölcs terem.
Itt vagy-e folytatni elkezdett énekem?

Csendes dal

Nem jöttem most bolond szóval,
sem síppal vagy cifra dobbal.
Nem kellettem szerelemmel,
mi nem tiéd, azt ne vedd el!

Kellessen, ki kelletni bír,
ki mézzel hízelkedve ír,
legyen övé a hölgy bája,
ha akarja - s ha kínálja.

Volt igen, igézett a dal,
s mi szép, ma is a szívbe mar;
rövidebb út az egyenes,
ki nem talál, nem is keres.

A szépet vakság nem látni,
muzsikájához felzárni
nem bűn, csupán nagy kegyelem,
dalt is, csendet is szeretem.

Szépen tovább hát az úton:
hátamra nem kell ily puttony,
s ha éheznék virágszálra,
maradjon az titkom mára.

 2021.12.30.

Gyarlók

Örülj, gyarló a szépnek,
örülj, míg szól az ének,
ki tudja, meddig lesz ez így..

Csak, mint egy szöszke angyal,
hullámzó aranyhajjal,
őrizd, őrizd a szent helyet!

Végy elő irkát, könyvet,
öklelő csöndek jönnek,
és támad pusztító magány.

Hideg, sötét lesz az éj,
mint sarlónyi Hold-karéj,
tükörbe metszi arcodat.

De ne félj, csak légy készen,
dalolj csend ellenében,
s a hajnal meglásd, felfakad!

Táncolj, várj, őrizz addig,
míg hangod meghallatszik,
légy hírnök ég és föld előtt!

Örülj, gyarló a szépnek,
örülj, míg szól az ének,
és benned csendül dallama!