Versfolyam - Ki érti meg...

Ki érti meg, mondd, idők örök zenéjét,
és ki kéri számon ritmusának szépét,
mely elhatároztatva kellett, hogy legyen,
mint két szívben egymásért dúló szerelem?

Ki volt, ki a szóért folyón útra kelt,
s a szikkadt tájba újra életet lehellt,
lefestette bátran az illanó színeket,
hogy halott lelkekbe jöjjön a kikelet?

Látom, amit látok, a tenger búzakék,
s esetlen kavicsból hogyan lett nyakék,
az egykor sivár föld ma bőséggel terem,
s évszakokba játszik az isteni kegyelem.

De vándor vagyok meglásd, veszteg nem ülhetek,
várja szerte mesém annyi huncut gyerek,
s várják szomjas fűzek éltető folyóm,
poros medrem nyomát sóhajtva csókolón.

Amit nektek mondok: a változás örök,
a természet varázsol, s tőle szédülök,
nyugodt vagyok, amíg lelkem nyughatatlan,
míg éjszakával nem fed végleg csillagpaplan.

Versfolyam - Hazajött a vándor

Évek teltek újra, s hazajött a vándor,
elfogytak az álmok, a színek és a holnap,
partra ülve fürkész úszó égi tábort,
sűrű nádas fölé ősz füzek hajolnak.

Egyszer volt egy dallam, édes és szédítő,
hangjaiba belé reszketett a szívem,
egyek voltunk ketten: szerelmes férfi-nő,
hullámok színén úsztunk habos gyöngy-vízen.

Tóba fúlt a patak, s elszálltak remények,
halott, kietlen lett az éltető föld
és mégis kedves, visszajöttem érted
veled hallgatni; öled békés öböl

Folyamunk időtlen, játékkal van teli,
mi tudjuk titkát, hogy híd alatt surranó
kis csónakunkat melyik parthoz kötheti
fonódó ujjunk, ha folyamunk árad, óh!

Évek várják ismét, itt marad a vándor,
míg álmokat, színeket, holnapot megleli,
addig partra ülve fürkész úszó égi tábort,
s hogy hullámzik a mezőn a hajas tengeri...

A vízparton, újra ott

Te még tudod,

milyen volt a sodrás

a mélybe húzó örvény,

sötét és hirtelen,

mikor szavunkat

vágyak szaggatták belőlünk:

élet volt, kezdet, s vég,

s közöttük szerelem!

Te még ott voltál

a viharzó parton velem.

Színes ábrándokba csókolt

veszélyes perceink

szikra -parázsként szálltak

tábortűz körül

és az éjjel mézíze

lelkeinkbe sóhajtva lehellt

Te még emlékszel

a partra, hol elárvult hitek

ketté nyílt víz felett

szűkölve haldokoltak,

s nem vártunk több

könnyes, páros holnapot

vesztegelve sárga,

csorgó csillagfényben

Te még ma is

őrzöd talán az egykor

féltve táplált lángot,

amit szelek téptek,

s oltották óceánok,

mit felvittél magas,

hófödte bércre,

múltunkat eképp megkísértve

Te még tudod,

hogy ma is várlak?

Emléked szaggatva

ma is húz az örvény;

tiszta szemed fénye

az enyémben megpihen,

s az álomból kitörvén

újra ott vagy a viharzó parton velem

2019.05.15.

Felvert erdő ölén

Meghalunk mi mind,

s odalesznek dolgos
álmodozva megélt,
s rideg hétköznapjaink.

Felvert erdő ölén
zúg, zúg, s csendesül
a morajló lomblevél.
Belül madár rikolt.

Utolsó fellángolás.
Aztán kihuny az értelem.
Leltárt készíteni
nem ér rá jövőre.

Ma szólok, ma még józanul,
a világ oly éles,
és mélyzöld ma nekem.
Szavak jönnek szótlanul.

A tűnődő ablakszemek
most engem figyelnek.
Elfáradt kétségek közt
oly éber, s tiszta agy

nem szemlél, s méreget,
csak tudja várva némán
az elkövetkezendő,
az elkerülhetetlen végzetet.

De mondd csak mit remélsz,
miben hittél mióta
felnőve küzdöttél,
s mikor menni kell

lesz-e számvetés?
Mikor szerelmed, drága
élted itt hagyod, vajon
valakit érdekelni fog, hogy

meghalunk mi mind,
s odalesznek dolgos
álmodozva megélt,
s rideg hétköznapjaink?

2019. 05. 12.

Húsvét - feltámadásos verzió

Takarodjatok ki
szentelt templomomból,
mind, ti hitvány árusok!
Kiket áron nem lehetett
megvétetni földről,
balga öröm’tökben
tavaszt hívogattok,
szikkadt Baált idézve,
s szórt ezüst pénzetek
elárult titeket.


Én vagyok a tavasz,
ti piros tojást festő,
nyulas lidérc arcú,
locsoló versikéket
kántáló, gügyögő
megtévedt szellemek!
Én a rügyfakasztó,
a termékeny áradó,
föld sója és íze, melyért
a természet remeg!


Én vagyok az eső,
mely szívetekre boldog,
örök életet önt,
ki plántál jó reményt,
s kiírt gaz előítéletet.
Nem cselvetés gyanánt,
érettetek lettem:
első Húsvét voltam
minden húsvét előtt,
s utoljára ismét eljövök!


Ébredjen fel testem,
mert alszik ez a világ,
s tudni nem akarja
szólott rendelésemet!
Szép meséket hallgat,
inkább hazugságokra ül,
disznó szárnyon repked,
s tapsikol csalásnak,
mélybe veszni hagyja
szent dicsőségemet.


Térjetek házamba,
szentelt templomomba!
Mind, ki hallja szómat,
s hinni is akarja a
megtett ígéretet,
mert ki hallja szómat,
s járva azt cselekszi,
szentelt templomom lesz,
bánatát feledve
háza örökre eggyé lesz velem!

Más vagyok

Fázom itt, zavar van, így ülök zavarban;

elhittem, mert kimondtad: kis butus,

pedig én balról jobbra pont úgy kavartam

azt a rám bízott fazéknyi leves-húst,

mint mutattad harminchét napja nekem.

Hideg a szó, nem simogat, mint máskor,

amit tudtam eddig, már bizonytalan,

görcs feszít, nem vagy itt, úgy hiányzol

dobol, dobol a csend, s furcsa dallama van,

jöhetnél már, hogy enni adj, s megbocsáss!

Rossz egyedül… Előre-hátra billen székem,

tudod, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek,

mások miért nem szeretnek,.. miért nem?

És hogy az a más levest hogyan keverget,

okos, vagy sem, tudd meg, hogy nem érdekel!

Mert az iskolában, ott is furcsán néznek,

ha mondom egyből mennyi száznyolcszor huszonhat.

Hogy honnan? Honnan tudnám a miértet?

Utánaszámolnak, s hümmögnek utólag,

csak a tanár néni mosolyog, s ért meg.

Csak a szürke pocsolyák, mit számon tartok,

mert piszkosak, s mélyük kiszámíthatatlan,

tervem van rá, hogy kikerüljem akárhogy,

s mégis szeretem az esőt a szabadban,

hátra vetett fejjel hogy hull arcomra..

Más vagyok, mondják nekem a sokan-mások,

de én csak azt tudom, hogy én milyen vagyok,

higgy bennem, s e hitre majd jól vigyázok,

mikor nagy esők jönnek, csak neked adok

olyan szivárványos szép, csíkos esernyőt!

2019. 04. 20.

 

Versfolyam - 20.

Törjön ismét utat halott zsurlók között

s száradt füvek ölén áradjon el magom:

mint hosszú éjek végén vakító fénysugár

írj falra, földre, új hasadó hajnalon!

Reszkess, te soknevű, elbujkáló homály,

fecskét csellel falnak vető setét gonosz,

már ablakod bezúzva, s ajtódat döngetem,

Cihával, s fosztott tollal hiába loholsz!

Elgáncsollak látod, s úsztat folyóvizem,

szétterül, s eloszlik, arannyá lesz hajad,

képed, mint ázott veréb, oly reménytelen,

Mi szült, s dédelgetett, reggelre megtagad.

Nézd hát folyóm, ez, mi élettel teli!

Hátán bárkát hintál, s a kishalat áthajló

verssoron is hívja, játszani engedi,

hidam felette egy lábnyomnyi srég padló.

2019. 04. 08.

 

Versfolyam - Törjön ismét utat...

Törjön ismét utat halott zsurlók között
s száradt füvek ölén áradjon el magom:
mint hosszú éjek végén vakító fénysugár
írj falra, földre új, hasadó hajnalon!

Reszkess, te soknevű, elbújkáló homály,
fecskét csellel falnak vető setét gonosz,
már ablakod bezúzva, s ajtódat döngetem,
Cihával, s fosztott tollal hiába loholsz!

Elgáncsollak látod, s úsztat folyóvizem,
szétterül, s eloszlik, arannyá lesz hajad,
képed, mint ázott veréb, oly reménytelen,
Mi szült, s dédelgetett, reggelre megtagad

Nézd hát folyóm, ez, mi élettel, s jóval teli!
Hátán bárkát hintál, s a kishalat áthajló
verssoron is hívja, játszani engedi,
hidam felette egy lábnyomnyi srég padló

Számvetés

Lassan húsz éve már, hogy
harmincegy is múltam;
bolyongva bolygó holdam
e pont körül kering.
Új évezredre várva,
fiatalon, s bódultan:
e távlat múltba, messze ring.

Hová igyekszik a
mindent tudni vágyó
lélekkel sebzett értelem?
Legyőzni a meddő
ágyra járó árnyat,
mely folyton közszereplő
egy eljátszott életen?

Inkább csak mélázom.
Mellékesen szólva,
hogy hová lett a cél,
és ki az idióta,
hogy veszni hagyja
pár ócska nem-is-dallamért
azt, ki megsiratja - őt?

De már mindegy mi
volt akkor, s mi volt előbb,
okokra mutató balga érvek
belső vívódások
és végső miértek
szánalmas csatája
rám hajtja úgyis a szemfedőt.

Nem érted, mit írok,
habár miattad is szűköl
e párszor hétsoros,
s mire mérgem hatna,
bevérzel a tűtől,
mely fertőzött volt,
és sajnos koszos.

Lassan húsz éve már
kering fejemben egy
fájó újrakezdés.
Átkozott már asszony,
(meg is haltam érte,
ma már nem haragszom,
legyen jószerencsés,)

átka joggal szállt fejemre..
tavaszt idéző szirmok
nekem pillangók, míg másnak
csapatnyi hajszolt lepke
mik hálóba fogatva
gombtű fején végzik,
egyszóval a tavasz kikészít!

Életem deléről ennyit,
nagy érzések dúltak,
mind emlékbe fulladt,
nem szépíti őket a kor,
sebet idő nem enyhít,
pedig milyen jó lenne,
hogyha nem lennék lator.

Legalább magamnak
hihetnék egyszer-egyszer,
ha már hitetni tudtam,
s megszakadt miattam
sok kedves, gyönge lélek.
Ha fölém is magasodsz,
homokdűneként temetsz el!

Gondolkodom még
egy hiteles folytatáson
hol eljövő a jövő
és nem síromat ásom,
a múlt meg békén megpihen,
szívem előre tekintve
holnaptól el nem szorul.

Látod, pont jókor élek,
lassan húsz éve már
megtalál a kéretlen ítélet,
de hát mit várjak?
naponta, keserűn
vagy magamon kacagva,
köszöntlek, óh, XXI. század!

És újra a Föld… III.

Nektek mást nem mondhatok,
csak mit minden szavak tudója
két sejtés között tudott,
hogy nem veszett el az elmúlt óra!

Habár a friss temetőillat,
s apró fehér szirmok tengere
elborítva álomba ringat,
fejfába tűzzel ég az ember neve:

mert világot ölelve játszott,
óriásként járt a törpék között,
nem is ő hagyta el a világot,
az volt, mi belőle elköltözött.

Itt járt közöttünk, már itt marad,
hord minket hatalmas tenyerén,
miképpen Nap tekint ég alatt,
s szelet fúva játszik az északi fény.

Az idő a múltat végül bezárja,
rabja csak halott kő marad,
de él mind ki, a jövőt szívvel várja,
s papírosra égnek megálmodott szavak.

Táncoló betűk fogannak
öröklét foglyaként új regényeket,
a szabadnak jelül időt adnak,
hogy kapjon szárnyra a képzelet.


Thomas Wolfe (1900-1938) és
Ray D. Bradbury (1920-2012)
emlékének ajánlva

Jöttél, mert hívtak

Jöttél, mert hívtak, fűillatú halál;
ártatlan szemébe néztél huncutul.
Viaskodó, fáradt gondolat rád talált,
elhitetted véle, hogy benne már úr vagy, úr…

Mért’ kellett elhullanod, hogy versem
íly szívszaggató gyötrelem legyen !?
Mért’ vitted utolsó táncba apró szentem,
hogy elvedd, kit az ég adott nekem?

Még olyan friss a tegnap, még terem:
piciny, fehér virágai még nyílnak,
keblemből a sóhajt oly lassan engedem,
még itt vagy, könnybe álmodlak, amíg pirkad…

De hisz Isten, te vagy e földön, egyetlen úr!
Míg Ő nyitott szemmel alszik benned,
nagy szárnyad, mint védelmező turul
halált hessent, körötte féltőn repked!

Ártatlanom nem hullt el egészen,
csak nekünk hamvadt korsóba teste:
még itt van, s pirkad, a hajnalt nézem,
az árnyak közt hófehér árnyát keresve…

In memoriam Happy

Elmentél hát végül;
az élet-óceánban nem úszol tovább velünk,
nem tapodja arcunk gyönge lábad,
könnyes hullám horgad, s csap le legbelül.

Neked öregségig tartott,
nekünk annyi volt, mint múló pillanat;
tizenhárom boldog földi éved,
s szűköl utánad, ki tébolyban itt maradt..

Annyi kedves játék
meg sem kezdve maradt végül félbe..!
Próbálom feledni hiányod,
de oly erős a tegnap, hogy nem tehetem mégse.

Kölykünk voltál nekünk,
s neked, mi gondozott, felnőtt kölykeid,
s e kötelékben léteztünk
szívvel pecsételve, bár nem vér szerint.

Most szólnom késő már,
mit szerettünk belőled, szusszanó kis leh’et
elragadták tőlünk orvul,
maréknyi hamu maradt, mely téged eltemet...

S mégis most kell szólnom,
mert kölykünk lettél nekünk, s mi neked kölykeid,
s ez már sosem fog elmúlni,
mint az érzés sem, mely belül rendületlen hevít!

Kövek és kosztümök között

A lélek az, mi meggyúlva ég,
s mondja halkan, aztán üvöltve,
hogy azonnal, hogy gyere még!

Világod, óh, vágyott sejtelem,
kövek és kosztümök között.
Táncolnál félszeg énvelem?

Gyermek, ki bennem nyugton ül,
szemében a szó szikrázó varázs,
s könnyezni kell érted legbelül:

mert világod vágyott sejtelem,
kövek és kosztümök között.
Táncolj hát félszeg énvelem!

Nem test, mely óvatlanul keres,
kéz nem érint, de közel nagyon,
pontjaink közt az út az egyenes.

Világod szép, vágyott sejtelem,
kövek és kosztümök között.
Táncolsz hát félszeg énvelem?

Görbít a dallam, hajlítva sóhajt
és megreszket a lélek-madár, látva
jeledet, ünnepli titkos szóval,

mert világod olyan sejtelem,
kövek és kosztümök között,
hogy táncolni hív félszeg énvelem!

Az érintés

Kerestem magam oly sokat,
álmatlan álmokon át,
füleltem sokféle hangokat:
az érintés a titok!

Írtam ódát, regényeket,
verset is számosat,
de tudja mind, ki szeret:
az érintés a titok!

S berontani finom testbe
lehet, de óh, nem szabad!
Hiába hívogat az este:
az érintés a titok!

Nézd, nézd a szelíd őzeket!
Havas vízparton hogy közelíti
két ajak egymáshoz a lehet,
az érintés a titok!

Elébb vágyó, hosszú pillantás
futott a szép alakon át,
de éhét nem csillapítja más:
az érintés a titok!

A csöndes, visszafogott dalból
egyszer kitör tiszta sóhaj,
s a kéz meglelve célját barangol:
az érintés a titok!

2018. február 16.

Átlényegülés

Csatornafedélen veres kígyó,
mérge megsemmisülés,
lajtorja, rézangyal, szikla,
terrakotta színű átlényegülés.
Ajakamon blues, illatod parfüm,
fák repkednek át időn, s téren...
utolsót szippantok, fogyóban a fűm...


3. játék - 11 szó: csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm

Nevedet őrzi…

Nevedet őrzi a reszkető ajak,
s a tenyérbe simuló terrakotta falak;
hűvös éjek minden titka,
parfümöd rajtam, s a napszítta szikla,
melynek hátunkat vetve
beleestünk a nagy-nagy szerelembe!
Oly nagyon hiányzik a szavad
s oly nagyon az a réges-régi este!

Felfelé szállottam feléd,
s milyen messze volt fák felett az ég,
a föld oly közel alattam:
mocskos csatornafedélen tapos most talpam.
Áradó szennyvizekbe mostam
patyolat fehér gyermeklelkem,
úgy sírok, mint gitáron sír a blues mostan,
rád gondolok, óh, szerelmem!

Kinek mondjam el, mit Neked nem lehet?
Hogy csak felfelé van út a Holdba,
málló rézangyalok lesnek ránk az ég felett,
s szíved végtelenjébe nem vezet lajtorja.
Pedig kígyó fejét tapodta büszke lábunk,
Mennynek ajtajában ért a drága napsütés,
mégis porba hulltunk, s ez maradt utánunk:
minden helyett megsemmisülés..

Játék - 11 hívószó: 
csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm

Ne fájj oly nagyon

Völgynek rohanó

szép álmom, s te rideg való
szabad vagy, Isten véled!

Zöldre futsz alant
vagy eltemet a hant:
léted vágyva úgy reméled,

hiába ölnek,
irtanának - megölellek,
magamhoz szorítlak, tépett párna,

füleld e csöndet,
picinyke angyal hogyan csönget
szekrénykéd ajtaját kitárva.

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke) 

itthon vagy velem,
ne félj, hidd, hogy szerelem
védi lépteid kísérve!

Nincs mentségem,
rossz útra tértem régen,
de játszani, óh, tudok nagyon,

mint vén kurva.
Nő volt, ki békém feldúlta,
menedékem szélfútta romhalom.

Fuss, rohanj hát!
Menekülj, s az ég haragját
kerüld, pusztulnod ne kelljen.

Ártó métely,
befogad előle menedékhely
szabad vagy, szárnyalj te szellem!

**

Asszonytestbe
varrom, amit megérlel az este;
gyermekké szelídül magom.

Csak rí csendbe,
míg rálel ringató kezemre,
s szűnik a kapáló vad fájdalom.

Nem vagy árva,
látod, ébredésed várja
kíváncsi hajnal sugárkoszorúja.

Karba veszlek
nyugodj kincsem, ez már az új kezdet,
tapintsd a mellet anyához bújva!

Álmom újra
határtalan, szabad égbe fújja,
gyönyörködve erdőt, vadon fát,

s a költő hallgat,
szívébe rejt egy perc nyugalmat,
s nem mondja, hogy: „nagyon fáj! ”

A dőlt betűs idézet József Attila: Nagyon fáj c. verséből való