Komor a szombat, szürke eső szitál, és lassan áztatja tűzfalak közé rekesztett sötét udvart.
A meztelen téglák közén moha. Indák kúsznak reménykedve felfelé. Egyedül a görbe ecetfa ágai karmolásszák a harmadik emelet elrohadt, de felújított, feketére festett acélkorlátját.
Szeretném hinni, de nem az övé ez a mozgás: a feltámadó szélrohamok vetik zörgő, tavalyi száradt terméseit a vakolatos homlokzatnak. A nagy, fatokos ablakkereteken keresztül sötét szoba-mélyek tekintenek rácson át a tűzfal téglamezőire.
Száz éve, minden nap.
Tél van, vagy mindegy milyen évszak, ide máskor sem jut be fény.
A hideget nem a falak ontják, hanem a közéjük zárt magány.
Írok, reszketve sebesen, mintha az árnyak lopakodását megelőzhetném, mintha elébe mehetnék a beköszöntő estének.
Félek és fázom. Félek a koravénségtől, hogy így marad: nem nyitja rám az ajtót senki, legfeljebb egy eltévedt karbantartó, vagy a villanyszámlát hozó postás. Fázom a sűrűsödő csöndben, melyet legfeljebb a Requiem borús taktusai árnyalnak. Ez a vég. Lefekszem a hajópadlózott cselédszoba hosszába (hiszen keresztben el sem férnék) és bámulom a nádvakolatos mennyezetet. Vele a faltetőn végigfutó repedést.
Úgy szeretnék leszaladni az ódon lépcsőn ki az utcára és megölelni az első szembe jövőt! Mekkora baromnak is nézne szerencsétlen, így hát nem teszem, csak eljátszom a gondolattal.
Játék ez, takkol az óra, eljátszik velem az idő, szögeket ver másodperceim közé és nézi, hogy fuldoklom óráiban, halántékeremben hogy lüktet a szirupos halál.
„Jer velem, futni zöld réten, lombos fák alatt…! ”
Nem mozdul lábam, csak egy újabb sort firkantok lázas gyöngeséggel, záruló értelmem talán utolsó sóhaját.
„Szerettelek tudod? Hogy hiányzol! ”
De ez a jegyzet már az évekről szól, amik utánad jönnek, a keserű mézről, mely mindennap enyém lesz.
Szeretet helyett gyakorlatias dolgok, kimosni a szennyest, szegelni ezt-azt, renden és tisztaságon dolgozni, bár ugyan minek? A társtalanul eltöltött polgári lét értelmetlen. Ráadásul káros a pszichére.
Most szívfájdító melódiák emlékeztetnek a kidobott, elfecsérelt időre, persze hallgathatnék vidám, könnyű örömzenét, ismét mondom, minek? Nem ópiumra, ideig-óráig tartó önáltatásra van szükségem, hanem rád, hús-véremre, akinek szerelmesen hajába túrhatok, aki csókjaimtól gyöngülve hull a részeg mámorba.
Hullik más, a vakolat hamarosan, és ha nem vigyázok, a megroskadt könyvespolcról is a poros szakirodalom. Elvétettem az irányt, nagyon.
Terjed ez a métely, de neked nem ez kell, nem ebből épülsz, ez az én nyomorom, savanyú tej, állott, avas vaj. Inkább arra jó, hogy felismerd, ha ebbe kerültél – és jó messzire elkerüld.
Pozitív hozzáállás – javasolnád halkan, de én most nem figyelek rád, elborít ez a lucskos fekete szenny és meg kell mártóznom az iszonyatában. Be kell fogadnom gyötrő hiábavalóságában ezt az állapotot, mert ha fenékig nem merülök el benne, nem fogom teljes egészében tudni, milyen a rossz, a tömény ártalom és akkor nem tudnám azt sem, hogy milyen távol vannak ettől a csodálatos, szabad ég alatti májusi csillagnézős érzések. Most meg kell halnom, hogy aztán túlélhessek.
Hosszú az éjszaka!
Álmodj szépeket.
2018, február 4.
