2019. május 15., szerda

A vízparton, újra ott

Te még tudod,
milyen volt a sodrás
a mélybe húzó örvény,
sötét és hirtelen,
mikor szavunkat
vágyak szaggatták belőlünk:
élet volt, kezdet, s vég,
s közöttük szerelem!

Te még ott voltál
a viharzó parton velem.
Színes ábrándokba csókolt
veszélyes perceink
szikra -parázsként szálltak
tábortűz körül
és az éjjel mézíze
lelkeinkbe sóhajtva lehellt

Te még emlékszel
a partra, hol elárvult hitek
ketté nyílt víz felett
szűkölve haldokoltak,
s nem vártunk több
könnyes, páros holnapot
vesztegelve sárga,
csorgó csillagfényben

Te még ma is
őrzöd talán az egykor
féltve táplált lángot,
amit szelek téptek,
s oltották óceánok,
mit felvittél magas,
hófödte bércre,
múltunkat eképp megkísértve

Te még tudod,
hogy ma is várlak?
Emléked szaggatva
ma is húz az örvény;
tiszta szemed fénye
az enyémben megpihen,
s az álomból kitörvén
újra ott vagy a viharzó parton velem

2019.05.15.





2019. május 12., vasárnap

Felvert erdő ölén

Meghalunk mi mind,
s odalesznek dolgos
álmodozva megélt,
s rideg hétköznapjaink.

Felvert erdő ölén
zúg, zúg, s csendesül
a morajló lomblevél.
Belül madár rikolt.

Utolsó fellángolás.
Aztán kihuny az értelem.
Leltárt készíteni
nem ér rá jövőre.

Ma szólok, ma még józanul,
a világ oly éles,
és mélyzöld ma nekem.
Szavak jönnek szótlanul.

A tűnődő ablakszemek
most engem figyelnek.
Elfáradt kétségek közt
oly éber, s tiszta agy

nem szemlél, s méreget,
csak tudja várva némán
az elkövetkezendő,
az elkerülhetetlen végzetet.

De mondd csak mit remélsz,
miben hittél mióta
felnőve küzdöttél,
s mikor menni kell

lesz-e számvetés?
Mikor szerelmed, drága
élted itt hagyod, vajon
valakit érdekelni fog, hogy

meghalunk mi mind,
s odalesznek dolgos
álmodozva megélt,
s rideg hétköznapjaink?

2019. 05. 12.

2019. április 21., vasárnap

Húsvét - feltámadásos verzió

Takarodjatok ki
szentelt templomomból,
mind, ti hitvány árusok!
Kiket áron nem lehetett
megvétetni földről,
balga öröm’tökben
tavaszt hívogattok,
szikkadt Baált idézve,
s szórt ezüst pénzetek
elárult titeket.


Én vagyok a tavasz,
ti piros tojást festő,
nyulas lidérc arcú,
locsoló versikéket
kántáló, gügyögő
megtévedt szellemek!
Én a rügyfakasztó,
a termékeny áradó,
föld sója és íze, melyért
a természet remeg!


Én vagyok az eső,
mely szívetekre boldog,
örök életet önt,
ki plántál jó reményt,
s kiírt gaz előítéletet.
Nem cselvetés gyanánt,
érettetek lettem:
első Húsvét voltam
minden húsvét előtt,
s utoljára ismét eljövök!


Ébredjen fel testem,
mert alszik ez a világ,
s tudni nem akarja
szólott rendelésemet!
Szép meséket hallgat,
inkább hazugságokra ül,
disznó szárnyon repked,
s tapsikol csalásnak,
mélybe veszni hagyja
szent dicsőségemet.


Térjetek házamba,
szentelt templomomba!
Mind, ki hallja szómat,
s hinni is akarja a
megtett ígéretet,
mert ki hallja szómat,
s járva azt cselekszi,
szentelt templomom lesz,
bánatát feledve
háza örökre eggyé lesz velem!

2019. április 20., szombat

Más vagyok

Fázom itt, zavar van, így ülök zavarban;
elhittem, mert kimondtad: kis butus,
pedig én balról jobbra pont úgy kavartam
azt a rám bízott fazéknyi leves-húst,
mint mutattad harminchét napja nekem.

Hideg a szó, nem simogat, mint máskor,
amit tudtam eddig, már bizonytalan,
görcs feszít, nem vagy itt, úgy hiányzol
dobol, dobol a csend, s furcsa dallama van,
jöhetnél már, hogy enni adj, s megbocsáss!

Rossz egyedül… Előre-hátra billen székem,
tudod, hogy szeretlek, mint anyját a gyermek,
mások miért nem szeretnek,.. miért nem?
És hogy az a más levest hogyan keverget,
okos, vagy sem, tudd meg, hogy nem érdekel!

Mert az iskolában, ott is furcsán néznek,
ha mondom egyből mennyi száznyolcszor huszonhat.
Hogy honnan? Honnan tudnám a miértet?
Utánaszámolnak, s hümmögnek utólag,
csak a tanár néni mosolyog, s ért meg.

Csak a szürke pocsolyák, mit számon tartok,
mert piszkosak, s mélyük kiszámíthatatlan,
tervem van rá, hogy kikerüljem akárhogy,
s mégis szeretem az esőt a szabadban,
hátra vetett fejjel hogy hull arcomra..

Más vagyok, mondják nekem a sokan-mások,
de én csak azt tudom, hogy én milyen vagyok,
higgy bennem, s e hitre majd jól vigyázok,
mikor nagy esők jönnek, csak neked adok
olyan szivárványos szép, csíkos esernyőt!

2019. 04. 20.

 




2019. április 13., szombat

Versfolyam - 20.


Törjön ismét utat halott zsurlók között
s száradt füvek ölén áradjon el magom:
mint hosszú éjek végén vakító fénysugár
írj falra, földre, új hasadó hajnalon!

Reszkess, te soknevű, elbujkáló homály,
fecskét csellel falnak vető setét gonosz,
már ablakod bezúzva, s ajtódat döngetem,
Cihával, s fosztott tollal hiába loholsz!

Elgáncsollak látod, s úsztat folyóvizem,
szétterül, s eloszlik, arannyá lesz hajad,
képed, mint ázott veréb, oly reménytelen,
Mi szült, s dédelgetett, reggelre megtagad.

Nézd hát folyóm, ez, mi élettel teli!
Hátán bárkát hintál, s a kishalat áthajló
verssoron is hívja, játszani engedi,
hidam felette egy lábnyomnyi srég padló.


2019. 04. 08.
 


2019. április 8., hétfő

Versfolyam - Törjön ismét utat...

Törjön ismét utat halott zsurlók között
s száradt füvek ölén áradjon el magom:
mint hosszú éjek végén vakító fénysugár
írj falra, földre új, hasadó hajnalon!

Reszkess, te soknevű, elbújkáló homály,
fecskét csellel falnak vető setét gonosz,
már ablakod bezúzva, s ajtódat döngetem,
Cihával, s fosztott tollal hiába loholsz!

Elgáncsollak látod, s úsztat folyóvizem,
szétterül, s eloszlik, arannyá lesz hajad,
képed, mint ázott veréb, oly reménytelen,
Mi szült, s dédelgetett, reggelre megtagad

Nézd hát folyóm, ez, mi élettel, s jóval teli!
Hátán bárkát hintál, s a kishalat áthajló
verssoron is hívja, játszani engedi,
hidam felette egy lábnyomnyi srég padló

2019. április 3., szerda

Számvetés

Lassan húsz éve már, hogy
harmincegy is múltam;
bolyongva bolygó holdam
e pont körül kering.
Új évezredre várva,
fiatalon, s bódultan:
e távlat múltba, messze ring.

Hová igyekszik a
mindent tudni vágyó
lélekkel sebzett értelem?
Legyőzni a meddő
ágyra járó árnyat,
mely folyton közszereplő
egy eljátszott életen?

Inkább csak mélázom.
Mellékesen szólva,
hogy hová lett a cél,
és ki az idióta,
hogy veszni hagyja
pár ócska nem-is-dallamért
azt, ki megsiratja - őt?

De már mindegy mi
volt akkor, s mi volt előbb,
okokra mutató balga érvek
belső vívódások
és végső miértek
szánalmas csatája
rám hajtja úgyis a szemfedőt.

Nem érted, mit írok,
habár miattad is szűköl
e párszor hétsoros,
s mire mérgem hatna,
bevérzel a tűtől,
mely fertőzött volt,
és sajnos koszos.

Lassan húsz éve már
kering fejemben egy
fájó újrakezdés.
Átkozott már asszony,
(meg is haltam érte,
ma már nem haragszom,
legyen jószerencsés,)

átka joggal szállt fejemre..
tavaszt idéző szirmok
nekem pillangók, míg másnak
csapatnyi hajszolt lepke
mik hálóba fogatva
gombtű fején végzik,
egyszóval a tavasz kikészít!

Életem deléről ennyit,
nagy érzések dúltak,
mind emlékbe fulladt,
nem szépíti őket a kor,
sebet idő nem enyhít,
pedig milyen jó lenne,
hogyha nem lennék lator.

Legalább magamnak
hihetnék egyszer-egyszer,
ha már hitetni tudtam,
s megszakadt miattam
sok kedves, gyönge lélek.
Ha fölém is magasodsz,
homokdűneként temetsz el!

Gondolkodom még
egy hiteles folytatáson
hol eljövő a jövő
és nem síromat ásom,
a múlt meg békén megpihen,
szívem előre tekintve
holnaptól el nem szorul.

Látod, pont jókor élek,
lassan húsz éve már
megtalál a kéretlen ítélet,
de hát mit várjak?
naponta, keserűn
vagy magamon kacagva,
köszöntlek, óh, XXI. század!




2019. március 14., csütörtök

És újra a Föld… III.

Nektek mást nem mondhatok,
csak mit minden szavak tudója
két sejtés között tudott,
hogy nem veszett el az elmúlt óra!

Habár a friss temetőillat,
s apró fehér szirmok tengere
elborítva álomba ringat,
fejfába tűzzel ég az ember neve:

mert világot ölelve játszott,
óriásként járt a törpék között,
nem is ő hagyta el a világot,
az volt, mi belőle elköltözött.

Itt járt közöttünk, már itt marad,
hord minket hatalmas tenyerén,
miképpen Nap tekint ég alatt,
s szelet fúva játszik az északi fény.

Az idő a múltat végül bezárja,
rabja csak halott kő marad,
de él mind ki, a jövőt szívvel várja,
s papírosra égnek megálmodott szavak.

Táncoló betűk fogannak
öröklét foglyaként új regényeket,
a szabadnak jelül időt adnak,
hogy kapjon szárnyra a képzelet.


Thomas Wolfe (1900-1938) és
Ray D. Bradbury (1920-2012)
emlékének ajánlva

2019. február 21., csütörtök

Jöttél, mert hívtak

Jöttél, mert hívtak, fűillatú halál;
ártatlan szemébe néztél huncutul.
Viaskodó, fáradt gondolat rád talált,
elhitetted véle, hogy benne már úr vagy, úr…

Mért’ kellett elhullanod, hogy versem
íly szívszaggató gyötrelem legyen !?
Mért’ vitted utolsó táncba apró szentem,
hogy elvedd, kit az ég adott nekem?

Még olyan friss a tegnap, még terem:
piciny, fehér virágai még nyílnak,
keblemből a sóhajt oly lassan engedem,
még itt vagy, könnybe álmodlak, amíg pirkad…

De hisz Isten, te vagy e földön, egyetlen úr!
Míg Ő nyitott szemmel alszik benned,
nagy szárnyad, mint védelmező turul
halált hessent, körötte féltőn repked!

Ártatlanom nem hullt el egészen,
csak nekünk hamvadt korsóba teste:
még itt van, s pirkad, a hajnalt nézem,
az árnyak közt hófehér árnyát keresve…




2019. február 15., péntek

In memoriam Happy

Elmentél hát végül;
az élet-óceánban nem úszol tovább velünk,
nem tapodja arcunk gyönge lábad,
könnyes hullám horgad, s csap le legbelül.

Neked öregségig tartott,
nekünk annyi volt, mint múló pillanat;
tizenhárom boldog földi éved,
s szűköl utánad, ki tébolyban itt maradt..

Annyi kedves játék
meg sem kezdve maradt végül félbe..!
Próbálom feledni hiányod,
de oly erős a tegnap, hogy nem tehetem mégse.

Kölykünk voltál nekünk,
s neked, mi gondozott, felnőtt kölykeid,
s e kötelékben léteztünk
szívvel pecsételve, bár nem vér szerint.

Most szólnom késő már,
mit szerettünk belőled, szusszanó kis leh’et
elragadták tőlünk orvul,
maréknyi hamu maradt, mely téged eltemet...

S mégis most kell szólnom,
mert kölykünk lettél nekünk, s mi neked kölykeid,
s ez már sosem fog elmúlni,
mint az érzés sem, mely belül rendületlen hevít!




2018. május 5., szombat

Kövek és kosztümök között

A lélek az, mi meggyúlva ég,
s mondja halkan, aztán üvöltve,
hogy azonnal, hogy gyere még!

Világod, óh, vágyott sejtelem,
kövek és kosztümök között.
Táncolnál félszeg énvelem?

Gyermek, ki bennem nyugton ül,
szemében a szó szikrázó varázs,
s könnyezni kell érted legbelül:

mert világod vágyott sejtelem,
kövek és kosztümök között.
Táncolj hát félszeg énvelem!

Nem test, mely óvatlanul keres,
kéz nem érint, de közel nagyon,
pontjaink közt az út az egyenes.

Világod szép, vágyott sejtelem,
kövek és kosztümök között.
Táncolsz hát félszeg énvelem?

Görbít a dallam, hajlítva sóhajt
és megreszket a lélek-madár, látva
jeledet, ünnepli titkos szóval,

mert világod olyan sejtelem,
kövek és kosztümök között,
hogy táncolni hív félszeg énvelem!





2018. február 16., péntek

Az érintés

Kerestem magam oly sokat,
álmatlan álmokon át,
füleltem sokféle hangokat:
az érintés a titok!

Írtam ódát, regényeket,
verset is számosat,
de tudja mind, ki szeret:
az érintés a titok!

S berontani finom testbe
lehet, de óh, nem szabad!
Hiába hívogat az este:
az érintés a titok!

Nézd, nézd a szelíd őzeket!
Havas vízparton hogy közelíti
két ajak egymáshoz a lehet,
az érintés a titok!

Elébb vágyó, hosszú pillantás
futott a szép alakon át,
de éhét nem csillapítja más:
az érintés a titok!

A csöndes, visszafogott dalból
egyszer kitör tiszta sóhaj,
s a kéz meglelve célját barangol:
az érintés a titok!

2018. február 16.





2018. február 10., szombat

Átlényegülés

Csatornafedélen veres kígyó,
mérge megsemmisülés,
lajtorja, rézangyal, szikla,
terrakotta színű átlényegülés.
Ajakamon blues, illatod parfüm,
fák repkednek át időn, s téren...
utolsót szippantok, fogyóban a fűm...


3. játék - 11 szó: csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm



2018. február 7., szerda

Nevedet őrzi…

Nevedet őrzi a reszkető ajak,
s a tenyérbe simuló terrakotta falak;
hűvös éjek minden titka,
parfümöd rajtam, s a napszítta szikla,
melynek hátunkat vetve
beleestünk a nagy-nagy szerelembe!
Oly nagyon hiányzik a szavad
s oly nagyon az a réges-régi este!

Felfelé szállottam feléd,
s milyen messze volt fák felett az ég,
a föld oly közel alattam:
mocskos csatornafedélen tapos most talpam.
Áradó szennyvizekbe mostam
patyolat fehér gyermeklelkem,
úgy sírok, mint gitáron sír a blues mostan,
rád gondolok, óh, szerelmem!

Kinek mondjam el, mit Neked nem lehet?
Hogy csak felfelé van út a Holdba,
málló rézangyalok lesnek ránk az ég felett,
s szíved végtelenjébe nem vezet lajtorja.
Pedig kígyó fejét tapodta büszke lábunk,
Mennynek ajtajában ért a drága napsütés,
mégis porba hulltunk, s ez maradt utánunk:
minden helyett megsemmisülés..



Játék - 11 hívószó: 
csatornafedél, kígyó, megsemmisülés, lajtorja, rézangyal, szikla, terrakotta, ajak, blues, fák, parfüm





2018. február 5., hétfő

Ne fájj oly nagyon

Völgynek rohanó
szép álmom, s te rideg való
szabad vagy, Isten véled!

Zöldre futsz alant
vagy eltemet a hant:
léted vágyva úgy reméled,

hiába ölnek,
irtanának - megölellek,
magamhoz szorítlak, tépett párna,

füleld e csöndet,
picinyke angyal hogyan csönget
szekrénykéd ajtaját kitárva.

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke) 

itthon vagy velem,
ne félj, hidd, hogy szerelem
védi lépteid kísérve!

Nincs mentségem,
rossz útra tértem régen,
de játszani, óh, tudok nagyon,

mint vén kurva.
Nő volt, ki békém feldúlta,
menedékem szélfútta romhalom.

Fuss, rohanj hát!
Menekülj, s az ég haragját
kerüld, pusztulnod ne kelljen.

Ártó métely,
befogad előle menedékhely
szabad vagy, szárnyalj te szellem!

**

Asszonytestbe
varrom, amit megérlel az este;
gyermekké szelídül magom.

Csak rí csendbe,
míg rálel ringató kezemre,
s szűnik a kapáló vad fájdalom.

Nem vagy árva,
látod, ébredésed várja
kíváncsi hajnal sugárkoszorúja.

Karba veszlek
nyugodj kincsem, ez már az új kezdet,
tapintsd a mellet anyához bújva!

Álmom újra
határtalan, szabad égbe fújja,
gyönyörködve erdőt, vadon fát,

s a költő hallgat,
szívébe rejt egy perc nyugalmat,
s nem mondja, hogy: „nagyon fáj! ”


A dőlt betűs idézet József Attila: Nagyon fáj c. verséből való


2018. február 4., vasárnap

Szombati kisjegyzet

Komor a szombat, szürke eső szitál, és lassan áztatja tűzfalak közé rekesztett sötét udvart.
A meztelen téglák közén moha. Indák kúsznak reménykedve felfelé. Egyedül a görbe ecetfa ágai karmolásszák a harmadik emelet elrohadt, de felújított, feketére festett acélkorlátját.
Szeretném hinni, de nem az övé ez a mozgás: a feltámadó szélrohamok vetik zörgő, tavalyi száradt terméseit a vakolatos homlokzatnak. A nagy, fatokos ablakkereteken keresztül sötét szoba-mélyek tekintenek rácson át a tűzfal téglamezőire.
Száz éve, minden nap.
Tél van, vagy mindegy milyen évszak, ide máskor sem jut be fény.
A hideget nem a falak ontják, hanem a közéjük zárt magány.
Írok, reszketve sebesen, mintha az árnyak lopakodását megelőzhetném, mintha elébe mehetnék a beköszöntő estének.
Félek és fázom. Félek a koravénségtől, hogy így marad: nem nyitja rám az ajtót senki, legfeljebb egy eltévedt karbantartó, vagy a villanyszámlát hozó postás. Fázom a sűrűsödő csöndben, melyet legfeljebb a Requiem borús taktusai árnyalnak. Ez a vég. Lefekszem a hajópadlózott cselédszoba hosszába (hiszen keresztben el sem férnék) és bámulom a nádvakolatos mennyezetet. Vele a faltetőn végigfutó repedést.
Úgy szeretnék leszaladni az ódon lépcsőn ki az utcára és megölelni az első szembe jövőt! Mekkora baromnak is nézne szerencsétlen, így hát nem teszem, csak eljátszom a gondolattal.
Játék ez, takkol az óra, eljátszik velem az idő, szögeket ver másodperceim közé és nézi, hogy fuldoklom óráiban, halántékeremben hogy lüktet a szirupos halál.
„Jer velem, futni zöld réten, lombos fák alatt…! ”
Nem mozdul lábam, csak egy újabb sort firkantok lázas gyöngeséggel, záruló értelmem talán utolsó sóhaját.
„Szerettelek tudod? Hogy hiányzol! ”
De ez a jegyzet már az évekről szól, amik utánad jönnek, a keserű mézről, mely mindennap enyém lesz.
Szeretet helyett gyakorlatias dolgok, kimosni a szennyest, szegelni ezt-azt, renden és tisztaságon dolgozni, bár ugyan minek? A társtalanul eltöltött polgári lét értelmetlen. Ráadásul káros a pszichére.
Most szívfájdító melódiák emlékeztetnek a kidobott, elfecsérelt időre, persze hallgathatnék vidám, könnyű örömzenét, ismét mondom, minek? Nem ópiumra, ideig-óráig tartó önáltatásra van szükségem, hanem rád, hús-véremre, akinek szerelmesen hajába túrhatok, aki csókjaimtól gyöngülve hull a részeg mámorba.
Hullik más, a vakolat hamarosan, és ha nem vigyázok, a megroskadt könyvespolcról is a poros szakirodalom. Elvétettem az irányt, nagyon.
Terjed ez a métely, de neked nem ez kell, nem ebből épülsz, ez az én nyomorom, savanyú tej, állott, avas vaj. Inkább arra jó, hogy felismerd, ha ebbe kerültél – és jó messzire elkerüld.
Pozitív hozzáállás – javasolnád halkan, de én most nem figyelek rád, elborít ez a lucskos fekete szenny és meg kell mártóznom az iszonyatában. Be kell fogadnom gyötrő hiábavalóságában ezt az állapotot, mert ha fenékig nem merülök el benne, nem fogom teljes egészében tudni, milyen a rossz, a tömény ártalom és akkor nem tudnám azt sem, hogy milyen távol vannak ettől a csodálatos, szabad ég alatti májusi csillagnézős érzések. Most meg kell halnom, hogy aztán túlélhessek.
Hosszú az éjszaka!
Álmodj szépeket.


2018, február 4.