Kedvesemnek

Te vagy nekem mindenem
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek

De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó
Menj! Hagyj engem békében
Ketté szétváljunk szépen

Szemed megdúlt, vörös szín
Sírni látnom örök kín
Tehetetlen szenveded
Úgy fáj, hogy már elveszett

S hűtlenként, ím, elmegyek
Nyomom szaggatják szelek
Az éjszaka szívembe mar
Csillagpaplannal takar

Szerelmest elföd a föld
S hagyja, ki kínjában költ
Talp alá küld lejtőt züll’ni
Keserv-pohárt ad szédülni

Megszakad a szív, s kötél
Bimbót fagyba köt a tél
Rózsával együtt hal a gaz
És nincs több szerelmes tavasz

Most kérlek, hogy bocsáss meg
Míg a bánat végleg szárnyt szeg
De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó

Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Te vagy nekem mindenem

Lámpagyújtogató

Veresség pírja fest kéklő alkonyatot

Sötét felhőalakokon szürkül teste
Csak nézem, megállíthatatlan, hogy lopakod’
Karma közé ragad a fekete este

Macskaköves, nedves, girbegurba utca
Emlékek nemlétbe taszított bölcsője
Mindegyik botlásom milyen jól is tudja!
Hold torz visszfénye vet világot a kőre

Megyek, csak megyek a lejtős sikátornak
Pántlikás kislányka kerekezik szembe,
Fal mellett nyikorgó, ócska kordét tolnak
Miért? Csak úgy, könny szök’ egyszerre szemembe

Időtlenné lesznek a kormoló kémények,
Míg a láthatatlan képet kiszínezem
Bámész ebek morgón, csodálkozva néznek
Faltőn hajtó gyom most rózsafejet terem

Rétté nyílik szét a legyezős horizont
Arany betűkké fut az utcatábla név is
Megrázza, s lokniját hosszú hajként kibont
Szólna: nem, de szédül ölelésbe mégis

Sóhaja beborít, mint egy gyöngéd szirom
Körforgásba merül szemeivel szemem
Kelyhe illatot rejt, nektár ízét iszom
Bódult táncunk járjuk… szeretem… szeretem…

Lábam lépésre most mindhiába nógat
Hiszen itt járt tegnap kézen fogva velem
S csókkal súgott forró, mámorító szókat
Az egyetlennek, s igaznak hitt szerelem!

Utána néznék a leánynak, de eltűnt
Messze csörömpöl az üres tejeskanna
Belül ez gyújt lámpát, sötét már az est künn
Homályba vész örökre felidézett arca

Költői kérdés

Mi lesz azután, mondd meg nékem, ismeretlen

Ha a bársonyfüggöny puhán, omlón összeszalad
Játszunk-e még hőst, szerelmest más szerepben
Lesz-e üdvrivalgás tapssal, s felszáll-e sok kalap?

S előadás után a nézők mind hazamennek
Zsibbadtan nyújtózva, tűnődve a varázslaton
Vagy marad sötétben egy, akit könnyek lepnek
Kiért érdemes volt, s zsebkendőért nyúl vakon?

Semmibe tűnik-e mosolyunk, akár hajnalcsillag
S ahol várnak, (vajon várnak?) viszonozzák dalunk?
Ismerős lesz-e vagy idegen a múlandóság-illat
És mondd, mondd meg igazán, ugye meg nem halunk?

Marad-e ezután, hogy feledés magával ragadt
Marad-e valami apró jelzés található nyomnak
Melyet szaglászva széthordhatnak éhes agarak
Vagy temetőkertben adom magam holmi gyomnak?

S miért egyre küzdünk eredményt hoz, végre ér-e
Szerelmes, önfeledt tüzünkből a földre visszahull?
Marad-e holnapra belőlünk ügyelvén a szépre
S börtönéből minden ártatlan rab kiszabadul?

Hát nem tudom. S azt sem, mindezt tudnom kell-é?
Megint miért is foglalkoztat e sok-sok kérdés
Inkább térnék aludni kedves, fáradt párom mellé
Kinél a búcsúcsókban minden válasz rég kész

S ha lefekszem, hozzábújok mégis jó reménnyel
Álomfolyóm partján szivárvány; hátha meglelem
Azt szemlélgetem, míg a hajnal újabb táncra kér fel
Hogy bújjon kérdéseim elől, melyekkel kergetem

Vég-érzés

Meglepett egy csöppnyi szomorúság, finom
Alig tapintható pókhálót font puha csöndje
Keserű íz, mikor pedig mustot iszom
Lenge fuvallat volt, halálos, de szónak gyönge

Észrevétlen áradt e lágy kétségbeesés
Csak révedni bír várva ilyenkor tehetetlen
Omló függöny alatt az ember-ész kevés
S tudnom, hogy elmúlok, s mit szerettem, s nem szerettem

Nem fájt, békén ölt a mérgezett gondolat
Éles kése érzéstelen vágott petyhüdt bőrbe
Mintha idegen kéz simít’ná szobromat
Elindult arcomról, s lassan lefolyt könnyem körbe

S nem ébredtem zajra, mély álmom volt, nyugodt
Mert fátyolt eresztett énközém a gyöngéd való
Egy fekete lepke füleimbe súgott
És összeragadt nyelvemen a kimondatlan szó

Úgy feküdtem, nyitott szemem, mint a halott
Számból elrothadó tegnap-tavirózsák nyíltak
Utolsó partomon elnyeltek hű habok
Éjszaka hullt rám, csókoló, melyből sosem virrad

Áttűnő ölelések

Leányom vagy te is, látnom mért’ nem lehet?
Téged ölelgetlek, ha Fankát szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom

Cseperedvén fácska, s lettél vedlett kéreg
Hiányjel a naplóban, bekötetlen seb
Elhívtak világ zajába, elmentél végleg
Mért’ fáj ennyire, az édes mért’ kesered’?

S vagy ma távol, titokzatos ismeretlen
Nem tudom lépésed, hogyha sírva fekszel
S nem tudom, hol van az, akit úgy szerettem,
Idegen földön élsz, ki vigyáz rád, Eszter?

Láthatatlan fonja köréd magát szeptember
Gyökereid bontod, érlelsz holnap-magot
Napfény-ízet kóstolsz boldog szerelemmel
S nem sejted, ha csókjaidban jelen vagyok

Elvittek, mert hagytam, nélkülünk nőttél fel
Elefántcsont mesetorony hűsébe zárva
Gonosz varázslattal csapdába csalt ékszer
Lettél egy fogoly, törpejellem létrája

Megvakított látnod, jönnöd hozzám nem lehet
Pedig téged ölellek, ha jobban szorongatom
Téged gondol apa-szívem, míg csend temet
A kimondhatatlan szót ringatom-ringatom

Időkerék

Ismét a ligetben ültem, úgy képzeltem el

Hogy most a kereket visszafelé forgatom
Nem, mint akkor, elszenderedve a padon
Észre sem véve a bicajost, ahogy elteker

Meleg volt, kobakomra puszit nyomott a Nap
Jövőbe álmodtam magam egy fényes lyukon
Miképpen tértem onnan haza, nem is tudom
Csak felnőttek álltak körbe, rajtuk szalmakalap

A többit ne kérdjed, furcsa érzés került
Bámész orrom előtt papíron kusza verssorok
Idegen volt a kerék, tudtam, hogy nem forog
Iszonyat fogott el a férfi látásától belül

Ősz tépte fák zuhantak át didergő szívemen
Éreztem, az elmém tompa már, s bágyatag
Nehéz ajkamról zokogva szakadtak a szavak
El innen!- gondoltam- hol van ábrándos ligetem?

S menni nem engedett a köszvényes láb tovább
Felbuktam hát végül, arcomra eső szitált fölül
Aztán az időn túl ragyogó fény sugárzott körül
Melynek többé fel nem foghattam az okát

Ismét a ligetben ültem, úgy képzeltem el
Hogy most a kereket visszafelé forgatom
Nem, mint akkor, elszenderedve a padon
Észre sem véve a bicajost, ahogy elteker

Rosh Ha-Shanah

29. Elul 0

Mint csillag, mely hozzád érkezvén setétbe veszett
Temesd el halottad, a fakó Földre hullott Napot
Elfénylett magzatáért állíts újabb bálvány-jelet
Kántorotok kezdjen énekszóba, s kövessék őt papok

Legyen utolsó lap, sárba gyűrve kiszaggatott
Mielőtt emberi szó hallaték a második égből
Mert a növények, s barmok már tudják, hogy vagyok
De nincsen még, ki tanúságot tett volna a vérről

1. Tishri 1

Legyen hát a napok között, íme ez az első
Hasonlatosságunkra élő embert teremtve
Hogy néki adhassuk, mire a hajnalcsillag feljő
Kormánypálcáját e világnak, ez legyen a rendje

S induljon útjára, kertem gyümölcs-szöllejét
Bírja magának örök-ingyen, de tudatlan egyen
Hogy ne jöjjön rá keserves küzdelmű ezredév
Hisz teremtménynek küldtem, s nem, hogy Isten legyen

29. Elul 5767

Szavad nem halljuk már, mindennap vétkezünk
Kerted pallossal bezárva, nincsen visszaút
Jöjj, vezess ki bennünket innét, fogd két kezünk
Világosítsd meg, hogy elküldted értünk is a Fiút!

…

Ez az utolsó…

Véremmel ír pennám, ez az utolsó sor
Tintám rég elfogyott kis kék üvegcsémből
Hideg és görcs húzza, elmémre köd csókol
Idegen a világ, lapra hullik, szétdől

Istent hívom immár, ez az utolsó perc
Elindul peregni létem tűnő filmje
S ha kilobban végső képkockája, jó lesz
Halálba fordul át, mint a fagyott cinke

Mondatom így félbe… ez az utolsó szó
Kilehelem párám a ma délutánba
Udvaron szél rezget száradt szálú kórót
Sötéttel borít be egy madár nagy szárnya

S mielőtt beborít, ez az utolsó kép
Homályos tükörben rémült arcot látok
Mattot kap a király, mert a fehér ló lép
Mozdulatlanná lesznek a játék bábok

Felborul az asztal, ez az utolsó zaj
Elsodort tányér tör, s hull csörömpöléssel
Mindez már távoli, lényegtelen sóhaj
Szétgurul a szálra fűzött becses ékszer

Rothadt szőnyeg rostja, ez az utolsó szag
Fenséges aromák, ím, nem kellettetek
Elúszik a folyón, mint egy üres csónak
Kaszált szénaillat, mező, Isten veled!

Nyelvemen aszú-csepp, ez az utolsó íz
Pohárszilánkról foly’, meginni nem tudom
Csak képzetem társít hozzá csókot, íriszt
Azután eltűnik nemlétbe A lyukon

Sima márvány padló, ez az utolsó hely
Ütését megérzi vértelen homlokom
’… anyu puszit hint rá, az a legjobb gyógyszer…’
Kezébe - rég porlad – végsőn kapaszkodom

Érzések, illanók, gomolygó kék tinták
Hideg és görcs húz le, elmémre köd csókol
Ez már nem én vagyok, ezt már rólam írják
Pennám vérbe száradt, ez az utolsó sor

Életutak I.

- no és hogy vagyunk, Gézuka?- kérdezte az első, ismét munkahelyén töltött nap reggelén egy munkatársa tőle – bizony, komolyan aggódtunk miattad, tette hozzá kacsintva
Most is rémképként hasított belé az emlék.
Jó, hűvös sört kortyolgattak a vastelep egy félreeső zugában és mint szesztilalom idején, élvezték a tiltott szabadság komló-és árpaízeit. Mindketten harmincas évek elejét taposó szingli huligánok voltak a 17óra utáni ’műszakban’, bár Gézu gyakran emlegette, hogy most már tényleg ’jó útra tér’, talán családot is alapít. Az ilyen kísérleteken aztán munkatársa inkább csak mosolygott és az esték őt igazolták.
Valami elgörbült, lemezdarabokból hegesztett oszlop betonalapzatán ültek, az is porlott, kikezdte a változékony időjárás.
- Énm monnom neked, pajtás, vége! – mondta éppen Gézu, felismertetve az idült alkoholista hangját- Nem lehet eztet tovább csinálni, meer rossz vége van, ha mértéktelenül bepiál az ember...
- Haha! Mert most mit is csinálunk éppen? Ha jól látom, ez nem épp elvonókúra- lódította meg kajánul munkatársa az üveget felé – Mért fáj neked, hogy szomjasan idegyöttünk, oszt itt vagyunk, oszt meg azután, ha itt vagyunk...-már maga sem tudta mit is akart mondani azután
Még így pityókásan is egymást túllicitálva nyomták a vállalati sztorikat, megidézve az irodából több, kellemes nőnemű teremés valóságát, közöttük a könyvelésről Juditkát, és a titkárnő, a szűzies tekintetű Bözse személyét, akinek leginkább már csak a tekintete maradt szűzi a vállalatnál eltöltött első éve után. Persze szóba került Oszi, a kihagyhatatlan is, a telep egyetlen, szédülős darusa, akinek magasságtól való iszonyodása folytán naponta szíverősítő- és önbizalomfokozó gyógykészítményt, 2x1 fél kisüstit kellett magához vennie. Az ő rovására különösen sok hírértékű pletykát követtek el, kimeríthetetlen tárházból kerültek elő újabb szemelvények. Nem ismeretes, hogy Oszi miképpen jutott darukezelői vizsgájához, de nem is érdekes. Az átrámolt napi ezer tonna óckavas nem kérdezett, és Oszi is bölcsen hallgatott erről. Egyébiránt önmagán kívül egyetlen lélek sem gondolta, hogy keresnivalója volna ott, egészen az idézett nap délutánjáig. Akkor Gézu és Tóth úr (keresztneve ismeretlen maradt) valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve magukhoz vettek egy megkezdett láda folyékony barna kenyeret és felszívódtak a rozsdás vashulladék-rengetegben. Tehették ezt, mivel üzemi karbantartókként a kutya sem kereste őket, a déli pofavizit után, tekintve, hogy csoportvezetőjük, Lakmusz Rezső hivatkozva egyéb fontos teendőire, egész egyszerűen lelépett. Az első néhány liter elfogyasztása után szomjuk is alábbhagyott és már csak sportból, jókedvük fokozása céljából ittak tovább. Ám, ahogy lenni szokott (a folyadékok áramlásának I. törvénye szerint) az intenzív beáramlást hamarosan nem kevésbé intenzív kiáramlás követte. Tóth úr elégedett böffentések közepette már újabb palackkal szemezve indult visszafelé, de Gézu a cipzárral bajlódott.
Csakis a balszerencsés véletlennek tudható be, hogy Oszi darujának emelő kampója a gém elfordítása közben valahogy Gézu ’pályáját’ keresztezve hátulról nadrágszárai közé akadt.
Az ily módon meglepett Gézunak ideje sem maradt cselekvésre, nem úgy Oszinak, aki ijedtében felfelé megrántva a horgot, csak reflexszerűen hárítani akart.
A többit talán Gézu férfimivoltjának emléke iránti tiszteletből nem illő részletezni...
Tóth úr ártatlan kérdésére – és ezen nincs is miért csodálkozni – egy tiszta jobb egyenes érkezett válaszul, ’hülye barom!’ címke kíséretében.
Oszi az incidens után sürgősen áthelyezését kérte egy másik részleghez és nem pusztán szakmai okok miatt.
Tóth úr és Gézu később megbékültek egypár rövid mellett egymással. A vastelep daruskalandja többé nem került szóba, és Tóth úr kivételével mindenki más kérdésére kurtán ennyit felelt:
- tudod, volt egy kis balesetem, kivettek pár létfontosságú szervet, benn hagytak pár nedvszívó pólyát és azt mondták: ’Gézukám! Nincs miért aggódnia, két lábbal is lazán elél az ember, csak tudni kell a módját!’-majd egy jelentőségteljes pillantással elterelve a a beszélgetés fonalát, ennyit kérdezett csak:
- iszunk még egy sört?

2007-09-05

A képzelet szárnyain

Sebeimben fekszem, vágyom óvó kezed

Rám ront a folyosókon bolyongó éjjel
Kórtermemre borul, haj-zuhatagod temet
Finom csöndet szitál, lényem téged képzel

Omló árnyak úsznak óriás ablakom
Mély-opálba játszó tejüveg foncsorán
Visszatükröződve csontszürke paplanon
Hold fénye haldokló színekként csordogál

Hiányzol, hiányzik kedves érintésed
Hangod zsongó óarany emléke simogat
Elfedik, mit tettek hideg sebész kések
Felvert riadásra féltő szó, csitulat

Megállt a levegő, enyhe karbol-szag van
Ólom ízű rácsot tapint nedves nyelvem
Összesűrűsödve egyetlen pillanatban
Megélem magányom a nélküled-hidegben

Óh, a reggel rideg álom mentén reszket
Vágyott apró fénypont holnapnak tengerén
Megölelni forró, hozzám simult tested
És csak ring’ ni, ring’ ni, feléd, kedves, feléd…

2007-09-05

Éj az erkélyen

Lám, estébe öregedett a szertelen, ifjonc délután!

Pár órája sincs, hogy veres-lila Nap-pírba mártott,
Festői fellegek úsztak el az ég kék tenger-bársonyán
S ráncokra fűzve megálltak nézni az első csillagot…

Teleszórva révednek vissza immár éj nyugodt tavából
Ahogy ismerősen felnéz a koldus rájuk, köp, s harákol
Botjával az utolsó kukát túrja mára, ki tudja, mit keres?
Elhúzódik nemsokára bűzös rongyai közé a cserjésbe

Az állat is talál búvóhelyet magának, ha szükség hajtja
Csak a kivert kutyák kóborolnak szerte éjszakába
Meredt szőrükben harapásnyom, szemükben félelem
Felvonyítanak fájdalmukban a halálsápadt Holdra

Még órákig könyököl korlátján lefelé merengve
Fekete mélység fölé szövi képzeletét az árva gondolat
S beszélgető társnak a fák közé rajzol szobrokat
Hogy az elviselhetetlent tűrhetővé varázsolja kicsit

A park soklakásos házaiban csönd; nyugodni tértek
Elsötétültek a függönyözött, dolgos, fáradt ablakok
Pár kadmiumos utcalámpa küszködik csak a sötéttel
Hideg szellő zörget gördítve szárazan zizzenő leveleket

Lám, ősszé lett a tegnap heves szerelmével dúló nyara!
Vándorát erkélyére űzte valami nyugtalan emlékezés
Talán táncolni hívják feledésbe taszított báb-árnyai?
Vagy valahol suttogva nevét ejtette egy magányra révedés?

Távol homályát fürkészi álomhatárra érve újra-újra
Míg szárnyat bont a hajnal, s válasz nincs, sosincs
Már elaludt, s új sugár fészkel arcán, őszes haját szél fújja
Mint gyermek ajkán a tej, mosoly csillan, meglelt kincs

2007-09-02

Amikor minden véget ért

Megállt, már minden, igen, örök fény tündököl

S a vén cigányasszony hátrafordulva, csodálkozásba
Meredt arccal elfelejtette tovább szórni átkait
Torka nyitottá fagyott, hangtalan, többé nem üvölt

Panoptikummá lett oly sok nyüzsgő város, utca
Milliárdnyi apró vízcsepp szétszóródva lebeg
Amint közé hajtott kerékpárján a matrózruhás gyerek
A meggörnyedő árus ládáját letenni nem tudja

Élénksége immár megmarad, az úrnak is, ki mutat
Az óratorony felé rebbenő tárt szárnyú madárra
Szalmakalapos, hölgyének finom, árnyékba vont arca
Mosolyognak szemei, simítja haját a közrevont fiúnak

Kinn, a platánfákat rügyezés közben érte a tavasz
Torpant szélfolyamba mered rajtuk ezer levél-rezdülés
A Múzeum-körúton állni látszék a döcögő villamos
S vele a pozsgás rikkancs-gyerek, ki plakátot ragaszt

Odabenn vendég és fodrásza hiába nézi a tükört
Azt a tincset – szólna- jó lenne még megigazítani
S kívánsága? - kérdezné a fodrász – lenne még valami…?
De megállt, már minden, igen, örök fény tündököl


Köszönet Fényesi Tóth Jánosnak az inspirációért!

Város-szindróma

Ha város-szindróma, betegség kígyója fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam

Járdák tövén osonok el, hol fojt a bő vizelet
Hogy majd’ a szórólapos nyomorultnak megyek
És füstszagú, háborús kapualjakból rám ásít
Egy kukát kenyérért feltúró, rőt szakállú másik

Józsefváros mocska büszkén nem tér ki előlem
Utcahölgye hagyja, hogy percre hozzám öleljem
Íme, itt születtem, kórházán rozsda lóg zárnak
S rögéhez kötve élnek, csak a galambok szállnak

Kálváriája is elhagyta rég, Epreskertbe költözött
Otthonra lelve művészlelkek, s őrangyalok között
Vaksin toporgok, hol ma is rézszínű az arany
És a bennszülött késével könnyen megvághatom magam

Tulajdon utcáit, mintha enyém lenne, úgy rovom
Szemem elidőzget a vadon nőtt, csenevész bokrokon
Hiábavalóság gyanánt foghíjaiba rohad az omló idő
De körfolyosóiról mosott ruha illata árad, s kékítő

Mégis, ide bújok, ha város-szindróma fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam…

Fényképalbumok I.

… én láttam, igen, elmesélhetem neked

Negyvenháromban mi történt a Donnál
Az altiszt vezényelt: ’ előre’, s míg ott állt
Puskavashoz hozzáfagytak élő emberek

Pocsolyából ittak, rágva hozzá gyökért
S amikor fegyvertelen rohant alá a nép
Kartácstűzbe veszett, mint számolt tartalék
Némán nyelte el az idegen föld a vért

De lőtték azt is, aki hátra menekült
Csak néhányan élték túl e sötét napot
Megbújva leöltek közt, tettetve, hogy halott
Még ma is bevizel, hallva a szót: "gyerünk!"

Elhányva mindenét félelmében rohant
Ne töltse fiam, szíved sose olyan érzés
A csonkát is hazahozta mankón két kéz
S útjuk szegélyezte névtelen-sok hant

Donnál pihen, sereg emlékem szendereg
Küldenék - hogy lássa - a tábornok úrnak
Fotón feszítő bakái halálba sárgultak
S üzenném, de késő, hogy inkább nem megyek

Nagyapám és a II. Magyar Hadsereg emlékére.

Kilátástalanul

Egyik kezemben a Szellem dicsősége ég

Másikkal embert ölök; szüntelen vétkezem
S kívánom, inkább fogjátok le mindkét kezem
Mielőtt az Isten szava harsan fennen: elég!

Hánykolódom üres szólamok csónak-viharán
Tudatlan vagyok, békítő választ nem lelek
S sokan szó nélkül mennek el mellettem, emberek
Ki hallgat meg akkor, ha Te sem, Abba, atyám?

Sötétségem ölén magamnak szülöm titkaim
Miken egy-egy hajó érkezvén részvéttel mereng
Felcsillámló széttört Hold-tükörképen odalenn
Legyint-e, nem látni, vagy távozóban visszaint?

Az éj sötétje bánt, nappal hálóval megragad
Milliárdnyi társsal úszni hallá formált testben
S nyílként elvillanni velük: ha nem ezt kerestem
Tovább úsznom tenger-kékben mi értelme marad?

Tudom, tendenciák ellen küzdeni fölösleges
Élj nyugodtan, s halj meg, mint a legtöbb átlagember
Kiknek szíve tisztára mosva, de lépni nem mer
S közülük egy sem bír kiáltani: ölj vagy szeress!

Tegyetek pecsétet reám, csak már gyűlöljetek!
Tépjétek szét a papírjaim – nem nektek való
Mint utcák sarát, prüszkölve tapodja el a ló
Tülköljetek, akár játszótereken a gyerek!

Picurka-versek X. -- Párhuzamos levelek

Nézem a naptárat, milyen lassan vonssza

Hetekké gyűlik a napnyi csorgó idő
Ősz hajszálak hullnak elkönyökölt csontra
Vastagszik a derék, s fáj, ha mozdul csípő

Hosszú volt, gyermekem, itt e három év
Hiányodba fáradt merengő gondolat
Hogy hallanék felőled egy szót, várom még
Dőreségem fölött szárny't halál bontogat

Már sokszor küldtem Nektek, kedves Szüleim
Üzenetem a galambbal vissza-visszatért
Írtam, növögetek, s jól vagyok e szerint
Istennek Hárfása lettem, mert arra kért

A felhők világa, gyönyörű és örök
Mint más gyerekeknek, szárnyam nőtt nekem is
Tekintgetve lentre felétek kőrözök
S mintha látnám néha, hogy integetve hívsz…

Nem láthatlak, tudom, de hívlak, egyre-egyre
Múltnak mécsesében a tűz már kialudt
Ablakom homályán fel-feltekintgetve
Föld-fogolyként várok, s fázom itt cudarul

Pedig nyár van; mesélhetnél, Veled mi lehet?
Felhők szélén ülsz-e társaiddal játszva
Vagy angyalszárnyaiddal hasítod az eget?
S gondolsz-e még gyakran az édesanyádra?

Szomorúság lep, ha Távol-Földre nézek
Elsimítanám a borút jó apámban
Hiányzik dalotok, óvó ölelés’tek
Mikor nevettetek, ahogy rúgkapáltam

És én édes-mamám, hogyha szíved dobban
Megrezdül a tavon egy szál pici rózsa
Mert a szereteted mindenütt ott van
Hajnalonként érint könnybe mártott csókja

Kicsiny szál lenyúlik a végtelen mennyből
Emlékedre, Csöppünk, rákapaszkodunk
S nem jönnek -csak érzések- a szavak egyből
De reméljük ott fenn jól vagy, s csókolunk

A naptárat nézem Tőled távolodva
Újholdra teli jő, évre csöndes évek
Így lett, így akarták, visz a folyó sodra
S majd, ha úgy akarják anyával Hozzád térek

Testamentum

Szó üszke számból, papíros szárnyán szálljon
Miért is ragadom tollam magamhoz, miért?
Mellemre ölelve szívem tócsáiba mártom
Hogy szemlélhesd a pirosló, szétfreccsenő vért

Ím, a szabadság elpatakzik a véna kékjén át
Elhamvad a parazsába omlott cigarettavég is
S újabb szavakra figyel hiába, a kurzor békén vár
Felseprik a szobát utánam, ott maradok mégis

Arcomból kifut, illatos föld fogad magába
Nedveim ízét, könnyem kövér férgek ízlelik
Lelkem kazettából sikolt hozzád, élő, bezárva
Csöndesség jön, nem fagyaszt jég, s Nap nem hevít

Sötétbe menjen, mi test csupán, a többi fényre
Így legyen. Eltöröltetik a lázadó akarat
Mit elmondhattam az ihlet tüzében égve
Kárba porlik el minden más, de az megmarad

Nem félek most, hogy leírtam, elmúlok, tudom
Teher volt vinni, hát homokzsákként kidobtam
De itt hagyom tanulságul testamentumom
Legyen utolsó sor, ha szívem végsőt dobban

Csodálatos hajnal

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere.

Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését… elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város…

Megjelent: 2007, augusztus 17

Örökség

… feltéve persze, hogy x nulla nem lehet…

Látok Babilon nemlétbe tűnt egén ringó
Emlékezetbe gyökérzett függőkerteket
Kód-számsorként nyílik bennük bimbó

Hatvan jele időnek és végtelen körök
Égett éket morzsolgat, mit egykor vésett
Palatábláján a jel maradt őutána örök
Kihamvadt tűz leng, s rozsdáé lettek a kések

Hazád lett Hellász szabad, szabdalt kék ege
Hol pihen a gondolkodó, elmerengő bölcs
Alexandriai könyvtár szerelmes gyermeke
Minek pergamenjeiből a tűz lisztet őrölt

Szolgaként jöttél, barbárok űztek Rómából
Törvénye véredbe mart táncos cirkusz-jog
Házadban sisakrostélyos hadúr vert tábort
Leányodnak, mely övé lett, mocskos kéjjel suttog

Eképpen anyád – Európa fogadott szűk méhébe
S nyomorgatott fiaként faltak éhes háborúk
Hogy mézszínű pillanat volt az elrebbenő béke
Ösztövér borjadra fáradt éj gyakorta ráborult

Emléked a megszitált, áttetsző történelem
Megroskadt váll-tartotta kék köténybe hull
Megpróbálod talán egyszer megérteni velem
Amit apánk apja tűz fényénél nekünk megtanult

A

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere. Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését…elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város...

...és a parányi tintalövő ágyú egy röpke pillanatra, míg a szárnyaló képzelet új magaslatra ért, megpihent.

Hazámhoz

Én, mikor szólítalak, ajkamon csönd az ima

Szent helyed felett angyal számtalan köröz,
Befogadja máig, attól, hogy az első paripa
Vitéze alatt megérkezett az új földhöz

Nem kárhoztatlak, s nem verlek, te hányatott
Csak rívok veled, gyalázatodban is magyar
Kin évszázadok pokla, s idegen szó vágtatott
Ki mégis parasztként is tudja, mit akar

S fiát más hitető zászlóhoz nem lehetett kötni
Bár jobbágyszolgává tette őt sok uradalmi kor
Szívzsebébe varrva hordta Rákóczit, Petőfit
Elment meghalni az eszméért, tudva mikor

Az én hazám mindig ilyen volt, s marad vagyon
A külföld hóbortja kényszerből, ha érdekelt
Ékesen reppent hű vérrel táplált szavon
S ha veszni látszott is napja, szabadon énekelt

Szerelmes nemzetem, nemcsak könny hord együvé
Feszegették igaz, s gaz árulók néma tagjaink
Sosem lesz barom, kinek szíve csak egy ügyé
Szűznél jobbat beszél a lepel, s a Vér, mit arra hint

Mit sem tudó gyilkosok álnok húsvéti keze
Hogy egyenlően állhasson úr mellett a paraszt
És lelkének terhét viselje az, ki vétkeze
Hirdettessen hát ez áldott, tüneményes tavasz!

ha eljő a virradat

"...miért nem szóltok hozzá egymás műveihez
mintha csak mindenki fújná a magáét?"
(egy-bizonyára nevének elhallgatását kérő-publicista)



óh, halkan is, távol is, ha fújdogál,
ím a lenge szellő jártát nem tudod
két gyermek, egymásnak mint kurjogál
s szívük hangtalan mélybe hogy zuhog

messzi partok közé növesztett lonc-vizük
s hajnalokba torkolló ezer virradat
álluk alatt vágyva összekulcsolt tízük
míg megérkezett az úgy várt pillanat

óh, hogyan láthatnád e láthatatlant?
remény-bölcsőben megringatott dedem
nekem te, s neked magnak én maradtam
tiéd, mit ajkamon szavam rózsája terem

és illatod..., bársonyát el nem mondhatom
érzem reányomott lélekpecséted
hebegve eléd vitt kincsem, mind ócska lom
de te rámosolyogsz csendben, megérted

bérceinkről felszárnyalnak szép madarak
s halott homályok ölén földereng a derű
szavak kovácsolnak újabb szavakat
óh, hát így történik, mindez oly egyszerű!

2007 07.15

Elmondhatatlan

Hogy is mondjam el, ha a dal, mint vágy feszít

S tavasz íze keres rügyeken kibújást
Pillantásod kell, úgy Nap-hő nem melegít
Mezítelenséged is felöltözött, ruhás

Egyszerre hatolna által lelkem, s tagom
Gyümölcsös kertedbe rontva önt’ni magam
Éden folyóiként eggyé: ezt akarom
Muzsikává szőni édes szavad, s szavam

Szorongatni combod, s kebled gömbölydedét
Kéjjel kényeztetőn csókkal halmozni el
Sóhaj fusson nyakadon, cirógató cseléd
Hunyd, hunyd le szemeid, hallgasd, úgy figyelj!

Nekirugaszkodnék ismét elmondani
Milyen veled a szerelmes önkívület
De simul, nedves-puhán megharap valami
Ajkad forró lehe borzol, s felszít tüzet

Mámorban hallgatlak, tested nyelvén beszélsz
Hangjaink örvénylő felhőkként kel egybe
Sivár szó-bozótot szellem-gyönyör emészt
Hogy végigfoly’ arcunkon könnyeink sós nedve

Csurom vizek vagyunk, ajkunk összetapad
Örökké lett percre béklyót karunk liánja fon
Testünk teljesen kimerült, mégis szabad
És álomba ringunk el, boldogan, nagyon

2007-06-29

Picurka-versek IX. - Első napjaink

Az első júniusod volt, ma erre gondolok

Anyácska pocakján tűnő kis harmatcsepp
Mely megült áttetszőn, mint finom homlokod
Készülődött csendben életre, s hajnal lett

Nehéz méz-párát lehelt az akácos utca
S a szerelmes éjéből bódultan ébredő
Két kócos, bolond szív még nem, nem is tudta
Hogy a paplan alól majd három búj’ elő

A rózsák, vérbő vörösen, szakítatlan nyíltak
Győzelem ült a "nincs" felett mindenütt
Boldogság szaladt, hogy rólad szerte hírt ad
S szaladtunk a folyó partján együtt velük

Felelőtlen bohók voltunk, igen, fiatalok
Felizzott nyarunkra hűsítő csók kellett
S nem égette talpunk forrón sütő homok
Gondtalanul játsz’tunk, mint a kicsiny gyermek

Inkább ez legyen emlékkincsem rólad
(Mert később elvitt a rettenetes csuhás)
Anya öblén ringó Picurka kis csónak
S a napfényben érlelő hajókirándulás

Emlék születésnapodra

Ez már a sokadik év, mondod, szóra nem érdemes
Társai elröpültek féltőn dédelgetett álmaiddal
Olyan, akár a befőtt, mit az ember félre tesz
Távoli holnapok reményét büszkén várva írt dal

De, mint névtelen szakított ezredik szűz-liliom
Mely végtére ugyanúgy "egy a sok közül" marad
Vagy rózsafejről elhullott, hervadt, zizzenő szirom
Mit szél kerget meg, s felcsípik kíváncsi madarak

Amilyennek megéled rohanó perceid, órád, napod
Magadnak bírod majd, lehet mindez szép, kitüntetett
Leülni rá némán merengve jelenthet egy-egy padot
S hiánya fájó sebként lüktet, ha emléke füstbe megy

Íme, könyvjelzőnek e verset neked itt hagyom
Történeted lapjain van ékes, s van nyilván dicstelen
Volt néhány ünnepelt pillanat, s jeltelen sok nagyon
S kívánom, több legyen az áldás őrzött kincseden

Ajándékul nem hoztam aranyat, becses drágakövet
Csak dobozba zárva kallódna annyi tárgyad közt
Szó őriz szót, s a leírt emlék lesz, mely téged követ
Kibontja lányhaját, ha hozzá közelítve gonddal jössz

Gyújts gyertyát tehát, a perc tiéd, mit jövőbe vihetsz
Fénykép lesz az, sárguló, mikor újra eszedbe jut
Elmerült Atlantiszod, az az ifjú, boldog sziget
De megőrzi a mellé állított két lángkardú Kerub

Igazán élj, égve, emésszen vad, s mély szerelem
Csodák kútja méhed, íve fénylő csillagrajokat rejt
S míg könnyed szivárványán át új mosoly búj szemeden
Csak ábrándozz még, hunyd le pilláid és figyelj!

Hisz itt vagyok veled holnapokra, itt van gyermeked
Csontig rágó, farkas-kor ellenében óvó figyelem
Megroskadó válladnak támasz, hogyha űzve kergeted
Éjbe kóborolsz utána, s nem leled nyugalmad idelenn

Kevésre gyűltek, épp hogy elkezdődött, virágoz életed
Előtted a futásra váró pálya, nézd, szomjas tekinteted issza
Számolni kár még az álomba szenderült kócos éveket
Gubancolt munka-rengeteg várja, hogy jöjj hozzá vissza

És mégis:
Sokadik év ez, szó nélkül elmenni mellette: nem érdemes
Igaz, társai elröpültek féltőn dédelgetett álmaiddal
Mégis olyan, akár a befőtt, mit az ember félre tesz
Mint távoli holnapok reményét büszkén várva írt dal

Valahányadik epilógus

Balgaságom szülte valahányadik epilógus
Meglásd, megtapsolja ezt is, visszhangozza kórus
Reménytelen igazmondásra bírnom őket
Akár szárnycsapkodásra a hajnali háztetőket

Belátom, sosem írtam még igazán, elég jót
Fütyörészve számra vehető, kedvemre valót
Csak írtam úgy, mint betűz, szótagol a gyermek
Nem értve, hogy az egész értelmet miből nyerhet

Írtam akarattal, papírra pocsékoltam szöveget
Beljebb ütve, barátom, laza koporsószeged
Szellemtelen szószörnyetegeket, égbekiáltót
Minden közhelyek unalomkincsét, ej, de kár volt!

Írtam? Vagy feküdtem csak? Nyálfolyón, álmatag
Félbe’ szerbe’ kezdett sorom eb módra ottmaradt
Reggelre elvesztve ízét, zamatát, idegen lett
Kerékpárra dőlve ébredtem az ablakpárkány mellett

És igen: írtam szépeket is, mikor ihlet heve hajtott
Természet csodáit… leányról… régmúlt folyópartot
Tollam hegyén szökött az ábrándos szerelem
Hogy szorongatva tőle írjam, milyen vagy nekem

Hány boldog gyöngyű, s kínkeserves óra volt
Mit a rímfaragással vesződés az éjtől elrabolt!
Nem sajnálom, mert űzött valami tétova vágy
Önteni, s csiszolgatni sorok tüzes lávafolyamát

És megint itt ülök, nem jut észbe semmi jó
Karácsonyfa alá ajándék kell, felaggatott dió
De hol van még nyár közepén a karácsony
Ezt a strófát is meg kellett írni, lám, barátom!

S ami jön, ajándékot rejt, avagy botot hátamra
Jövendő dolga tudni, teli, vagy üres lesz-e kamra
S emlékezet őriz-e majd, vagy névtelen takar verem?
Mit számít, csak megmaradjon az első szerelem!

Valahányadik epilógus ez, balgaságom szülte
Karámba terelt, ágaskodó mondat-csürhe
Mely önnön korlátja mellett körbe-körbe szalad
És mert gazdája én vagyok, azt hiszi, hogy szabad

Tükör

Nyár-kemencében a Föld, izzad, fuldokol,
Felhőkkel bajlódik, meglódul, megáll a szél
Konzervdobozába zárt szöcskenyájnyi pokol
Remény vesztve tikkad, feltekintve azért

Ropogósra sül, mint éretlen gesztenye
Elmebaj gőzeit forralja már benne
S kétségessé lesz, hogy elbír több terhet-e
Vagy térdre kényszerül-e az ember, mert gyenge?

Tornyosul, vihart szülne, vajúdik az ég
Tompa villámlások távol fénye ijeszt
Magasban mélyek nyílnak, mint seb-szakadék
Eresztékein szivárgó ködre néz fel: mi ez?

Mert korán van, álma barlangokban szunnyad
Értelme kezdeti, s kicsiny, mint gyermeké
Bőrök redőibe, s rettent asszonyához bújhat
Ordítása a vadon nyugalmát felveré

S vajon, ma embere, ha kinézel ablakon
Tudod-e mi vár rád ég alatt, odakinn?
Mi az, mit biztosan tudsz, s hiszel vakon
Hová bújsz el, amikor félsz, hogy oka sincs?

Nyár-kemencében ma is izzad, fuldokol,
Felhőkkel bajlódik, meglódul, megáll a szél
Konzervdobozodba zárt szöcskenyájnyi pokol
Remény vesztve tikkadsz, feltekintve azért

Ropogósra sülsz, mint éretlen gesztenye
Elmebaj-gőzt forral szintúgy benned agy
S kétségessé lesz, hogy elbírsz több terhet-e
Vagy térdre kényszerülsz-e, mert gyenge vagy?

Nyáresti vers

Mit hoz, mi lesz az este villanó ábrándja?

A galamb-ülte attika-párkányt kémlelem
Ne hidd, hogy kész van, csak remélem: hátha
Több a "nem tudom" benn, s az oktalan félelem

Én is tudom: ketten szőjük furcsa álmunk
S mi sóhajjal kél itt, talán szívedbe hatol
Fölösleges erőlködni, csak révedve várnunk
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

Olyan nyugodt, fülledt nyár-este van, tudod
Mozdulatlan állnak az akácok, s lombos tölgyek
Vidéken beülnek ilyenkor már az álmos tyúkok
S teraszokon át sorra italt töltenek a Hölgynek

Nyugágyak ölén halk társalgásba merülnek
Sötétben hosszú parázs ég cigarettavégeken
S egy Úr finoman bizonyos témát kerülget
Ügyelve a szóra, hogy bókja szép legyen

Amott, egy pár, hevüknek nem parancsol álljt
Sem természet, idő; csókkal simogató karok
Fedezik fel a lüktető, vad, ismeretlen csodát
Majd csillapodva megszámláltatnak a csillagok

Feszülten vibráló idegre hűs szellő hoz enyhet
Záporozó permet dúsít fűillatú oxigént
S hatalmas cseppekkel töltött virágkelyhek
Hajladoznak a súly alatt, nem tudva, miért

Mit hozott, hát Neked ez est, kedves idegen?
Nem kérdem, a sóhaj, mi kélt itt, szívedbe hatolt
Elragadt-e hév, vagy várva-várod idelenn?
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

spinhajlás

 (nabsátídrofröküt) etenétröt kenésézektelek gáliv A

Tehát a világ egy felfordított vödör
Te mondtad, ne mondd, hogy nem mondtad, Te!
Láttad ezt a villanást?
No comment, nem tudsz semmiről…
Cigarettázol itt nekem sunyin
Mint amikor a szétpermetezettségben levő vizek belefröccsennek,
visszatérnek a vödörbe, soha nem is voltak kiöntve
Mindjárt mondok egy példát
Hülye kérdés!
A szennyvizek is?
Mint egy film, lassan, a kép sarkából elindul egy kis pötty
Nincs hulladék, az események lejátszódási iránya a teremtés pillanata felé mutat
A tér-idő kontinuum folyamatosságáról beszélsz
Görbülő tereket elnyelő gravitációs lyukakról
Ezt, amit mondani akarsz, lehet, hogy nem fogom elhinni
Lehet, hogy mondani akarsz valamit?
A természettudomány-órán hallottam valamit, érdekesnek tűnik,
megkérdezem a barátom…
És érzem, hogy egyre gyorsul…
Nagy, keretes szemüvege, elálló fülei vannak,
olyan érdekfeszítően tud a csillagászatról mesélni
Az új fiú? Nem dohányzik, hülye vagy? Az ilyennek sose lesz haverja!
Azt mondták, Laca helyett jön valaki…
És folytatódik, szinte szédítő a gyorsulás, közeledik a folt
Én nem akarok abba az iskolába menni!
Majd jövőre, pedig okos, intelligens gyerek
Tényleg, ez én vagyok? VAGYOK?
Sokat bajlódom vele, de majdcsak tiszta lesz, ez a sok pelenka…
Erős, éles fájdalom
Nyugalom, meleg
A feketeség beborítja teljesen, és megszűnik…

Édes várakozásban

Lásd, közönséges homokból lettem

Megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Költővé is úgy ég el az ember
Hogy hitványságát meglepi valami hevület

És más szájából elhamvadnak
Szavak félig szívott ócska cigarettái
Csak úgy, füstben eltapodva
Továbbmegy felejtve, mint ki siet várni

Bolond, mondom, ki felhőt kémlelni rest
Játszani cicakölyökkel nem szeret
Egész nap tétlen van szobában egyedül
Nem beszél senkivel, s nem ír levelet

Én az egyszerű nótát szeretem
Fészkén békén élő madár-csivitelést
Patakvíz csobolyán ábrándozni
S az órákig lomhán susogó fákra révedést

Mégis a tömeggel is szívesen vegyül
Belémivódik parttalan beszélgetésének zaja
Kávéházak júniusi, fedetlen teraszán
Otthon vagyok, ha nem is megyek haza

Lásd, édes várakozásban szemlélődöm
S leszek megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Hogyha hirtelen reám száll a lélek
S hitványságom meglepi valami hevület


2007-06-04