Az idő folyóján úszik tova minden perc, pillanat. Mely, mint hajókat ringatja fáradhatatlan maga-magán örök kezdettől örökké valóig. Honnan…, honnan ered ez a folyam? Miféle erő hatalma állíthatja meg, hogy kimeredjen a jelen, s meghaljon örökre a múlt, s a jövő sose jöjjön el? "És az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé kezét az égre, És megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen" (jel.10 5-6)
Eleget éltem és semmit sem tudok. Árnyékom hol Istenhez, hol a lélek sóvár gyötrelmeihez hajlott el űzetve nyughatatlanul a tudásnak kívánatos almájához, melyről azt mondták, az Ő kertjében terem. Így visszatérve meg-megnyugodva, elpihenve a fa alá, tisztának tetszett a szó, könnyűnek a hívés terhe, teljesíthetőnek a parancs, és megtarthatónak az ígéret. De mire kimondtam, mindig lábbal tapostam meg, és becsaptam barátom és megcsaltam a társam, és elhagytam, megöltem édes gyermekem. És gyűlölt, kicsavart fatörzzsé lettem folyóján, kiszaggatott és leúsztatva tenger savába vetett. S szétbomlottam, felépültem zsenge füvek hajtásain, vékonyka csemetefák puha bélein, szárba szökve bokrokat hajtottam kegyelme termőföldjein, felemeltem ismét ág-koronám és susogtam büszkén egei felé… majd ismét viharral tört derékba, elkorhadt bűnös bélem, friss hajtásaim megették szelíd állatok.
Hányszor lehet újjászületni? És hányszor kell meghalni? "… Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint…" (II Tim.4.3) Hol van hát a jóra vivő szelíd tudomány? Azt is mondták, hogy egy az az út, mely odavezet, és igaz, keskeny…
Az öregember a folyót nézte.
Az hosszan, súlyosan, méltóságteljesen úszott elfáradt partjai között.
Vitte elmúlt évtizedek gondjait, századok feledésbe merült gondolatait.
Nehéz volt a súly, mint minden következő lépés, a bot is, melybe végsőkig elcsigázottan kapaszkodott. Szeme vízszínű halovány kékje bő nedvben úszott és merőn nézte a folyót.
Külső szemlélő számára olybá tűnt, mintha az idő keze munkájával kiformált és odarögzített szobor lenne, míg észre nem vette azt a gyengén ziháló remegést, mely újra és újra áttört mozdulatlan, meggörnyedt alakján. Nem lehetett átlátni a túlpartra. Ezért kétséges volt, hogy az öregember néz-e valamire, vagy csupán felidézi mindazt, amit a levonuló víz látványa kelt benne, egyszerűen eldönthetetlen.
A kisfiú kavicsokkal játszott fövenyes partján; egymás után dobálta, szórta bele, mint kiapadhatatlan kincseiket a dúsgazdagok. Ahogy felnézett, talán ez járt a fejében.
Halásznadrágot viselt, és bokaszárig benn állt felzavarosodott, hideg mederben. Maga elől, egy nemrég keletkezett, kicsiny kavicsos homokzátonyról szedte fel a különböző, érdekes formájú kövecskéket. Amint kisétált a szárazra, hord táskájába is tett egyet. Akkor látta meg az öregembert. Nem tudta, mit keres, és hogy mióta állhat ott. Várt egy kicsit, azután hangosan, hogy a víz morajlásán túl hallható legyen, odakiáltott:
- Csókolom, bácsi! Mi tetszik…?-nézett a válaszért, s közben, mivel a szemébe sütő Nap elvakította, legyezőszerűen árnyékot vont kezével homloka elé. Illedelmes neveltetése folytán nem tudta, mitévő legyen, mikor a csend és a szél zúgása válaszolt csak. Kissé bátortalanabbul megismételte a kérdést, mintegy nekiszegezve az aggastyánnak.
- Hallja…?… Mit néz a vízen? – nyugtalanította ez a némaság, megpróbálta hát követni szemével, míg a láthatatlan látni akarásában elfáradt. Összeszedte hamar cókmókját és a forró, homokos partról a magasabban fekvő ártér szintjére felugorva egykettőre az öregember mellett termett. Leplezetlen gyermeki kíváncsisággal végigmérte a szinte földig érő, nehéz, amolyan ázott szagú rongyruhát viselő szerzetet, kinek szakállába beleszőtt a vadkender, arca barázdáiban titkok rejtőzködtek. Mindezek fölé gyéres, piszkos ősz hajzat vetett csigás hullámokat. A gyerek várt, hogy észrevegyék, szólni nem mert többet, s amikor kifáradt az ácsorgásban, leült a magaspart szélére, hogy a lábai lelógva előre-hátra tudott hintázni a kövér zsombékon. Míg a víz felé nézve a földről válogatva kisebb kavicsokat, elhagyott csigaházat, fadarabokat dobált, mintegy magának félhangosan beszélni kezdett.
- Aztán honnét jött a bácsi? Mert mink itt lakunk, közel az utcánk ide, van úgy, hogy a gát tövén átjön a víz és befolyik a kertünkbe is. Tudja? Akkor ídesapám olyan szikkasztóárkot szok ásni, hogy a házunkba ne gyüjjön be. Van kutyánk is -ezt olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy az ismeretlen érzékelje, szükség esetén ide is tudná hívni, ha kell – félelmetes a Bundás ám, ledönti a szomszédék farkaskutyáját is, pedig az igazi véreb- miután erőt merített saját szavaiból, nyugodtabb témába fogott:
- Majd ősszel, amikor harmadikba megyek, megtanítom és minden parancsomat teljesíteni fogja…
Lám, az égi madarak mindegyikének van szállása, csak az ember hajtja álomra magában a fejét. Gondolat nélkül bár, de párosan repülve pusztulnak el. Mert mire is jó a vénség? Mire tanít a kor, e csontokba sugárzó történelem? Talán, aki tovább él, bölcsebbé lesz vajon, vagy már a gyermekben ott világít az értelem? Nem az a feladat, hogy felismerve tehetetlen felnőni akarásunkat, újra gyermekké legyünk? … ha… olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be…(Mt 18.3) Ez lenne hát a vég? És ez lenne ismét a kezdet?
Ekkor mintha felébredt volna hosszú álom-merengéséből, letekintett, és meglátta a lábánál ülő gyermeket. Az még hátra sem tekintve folytatva történetét egyre dobálta a folyóba kincseit.
Nem bírt megszólalni. Csak két kis patak szaladt le az arcán. Elfordult, nem akarta megzavarni a gyermeket.
- ... nézze, csak nézze meg hogy repülnek! Ilyenkor már keresik a helyüket, de olyan gyönyörű színeik vannak a tojóknak. Fogott a kezébe kiscsibét? Azok meg selymes-pihések, a városiak tisztára el tudnak ájulni tőlük. Persze én már megszoktam, nem is olyan nagy dolog, de ilyet azért nem lehet mindenhol lát…-talán véletlen volt, talán a röpte ívét követve fordult meg, az öregember nem volt sehol! Felpattant megijedve, mintha szellem lepte volna meg. Csak indulatszavakat tudott hebegni, miközben hevesen vert a szíve:
- … nahát!… ho… hova lett?… de hát az előbb…!
Később, ahogy lecsillapodott, felszedegette a botokat és a hordtáskát vállra véve az emlékkel kísérve szépen hazaballagott.
2006-10-25
