Önvallomás - 3 Anyegin strófa

Ki dalban él, mit ér, ha néma,
akarja ám a szépet ő,
csak áll, de tudja, szárnya béna,
van, olvas, ír, talán menő.
Talán csak azt akarja hinni,
kinek, szemébe néz, s meríti:
megérti gyönge verseit,
együtt örül vele, s segít.
Kevéske érvek és erőtlen,
kuszán hajolnak írt sorok,
halott az ötlet, így forog.
Na látod, annyit írni bőven
elég, ha lelked oly hideg,
hogy azt ne írd le senkinek.

**

Tanultam Önt. Hogy is feledne
ilyen regényes alkotót,
kinek kel olvasásra kedve,
lapoz, tekintve hűs folyót.
A múlt ködébe tetszik éved,
mikor felébred, él az ének,
behívja nyájas olvasót
' szövegbe bújtatott valód.
Ha Jevgenyíj a néma hősöm,
ki lenne Tatjanám, enyém?
Hol él, közel, lakóhelyén?
Belészerettem én egy őszön,
titok vagy álom ajz talán,
azóta várom azt a lányt!

**

Megénekelni ezt a vágyat
meleg szavakkal illenék.
Pirulva mondanám magának,
ha ellenérve lenne még:
ma Önnek egy jelére vártam,
hogy álljon úgy hitem, szilárdan,
akár a ház alapja rég.
Bizonytalan, zavart valék.
Eszembe jut ma egy madárka,
a melle tolla hófehér.
Kimondanám, de mit sem ér,
a szó kevésre visz, de hátha:
madárka lelke párra lel,
vagy elfeledve nem felel.

Kis magyar matek

Életveszélyben éltem,
mert oly ország anyja szült,
kit otthagyott útszélen
élőkkel játszó, megbecsült
maga választott erő,
minek jó arány volt egy
emberért harmincezer fő.

Számoljunk csak, gondoltam,
számokból mi baj lehet?
Hisz számok mögött mindegy,
pénz van sok, vagy emberek.

Kik napjában haltak el,
vagy mit apróra váltanak.
A gép csak tárcsát teker,
míg háromszáz vágyalak

elillan intubálva…
Egy euró az ára!
Kikiáltó üvölti…
s neki mindegy mi, kölni,
vagy beöntött híg beton,
eladott, kardélre hányt hon.

Csönddel csak szülő felel,
kinek gyermeke megy el,
s jövőre nem jön vissza,
mint a haszon, mely tiszta

Számoljunk csak, gondoltam,
számokból mi baj lehet?
De számoknál nem mindegy,
pénz van sok, vagy emberek.

Minek nevezzelek?

(Az Élő Magyar Líra Csarnoka pályázatára írt háromütemű kilences)

Szavalni hívtatok, héroszok;
jó, igen, kivonni tollhegyem
íme, most kész vagyok, hát legyen
e kis vers néhányszor négysoros!

Első a szeszélyes Április:
tanuljunk valamit kajánul
arról, hogy magáról mit árul
el nekünk bolond mód e dilis.

Hónapok közt búvó friss patak,
szeled metsz, jönni nem hívtalak.
Negyedik te lettél, de minek?
Nevedtől átjár ám a hideg!

Fagyokkal rügyekbe ront a lég,
és ha ez bebújni nem elég
a prémes szegélyű kabátba,
akkor pont. Járjon át a nátha!

Kérdezik, hogy miért ilyen szép
kegyelted, a kicsiny hóvirág?
Talán, mert túlélte napjaid,
s nem kapott el tőled kólikát.

Végtére nem baj, ha maradna
Április nevében egy titok.
Talányos Kedvesnek nevéből,
melyet, ím megfejtve, megnyitok.

 

Sötétből a fényre

A megkeseredés folyamat.
Nem egyik pillanatról a másikra alakul ki.
Nem egy szerelmi csalódás, mely a mélybe vet.
Hosszú menet egy járható lejtőn – lefelé.
Körülötte egyre sötétebb van, egyre több halál, fogy a levegő.
Talán nem is veszi észre, vagy csak nem engedi meg az elgyengülésnek ezt a luxusát magának.
Ki kell tartania mindvégig, hisz erre született!
Az ember beleszokik abba a szerepbe, amelybe belekényszerül.
Már nem kérdez, csak teszi, amit tennie kell.
Eldőlt, hiszen úgy lett, ahogy lennie kellett. És a holnap, vagy akár a következő óra sem hoz számottevő eltérést. Az állapot talán stagnál, de inkább várhatóan, kiszámíthatóan romlik.

A változáshoz bátorság és egy kis indító löket szükséges, ami kibillent állandóság érzetből.
Az életben előfordulnak döntési helyzetek olykor. Megállhatsz a lámpa előtt, vagy leléphetsz az útra. A jármű vezetője is dönthet, hogy lassít vagy megáll, esetleg oda sem figyelve nagy gázra lépve megpróbál elhajtani. Eddig mindig sikerült neki-eddig mindig túlélted.

Dönthetsz.
Így vagy úgy lesz utána.
Talán más emberré válsz
vagy másvalamivé, ami egyre kevésbé emlékeztet majd az emberi mivoltodra.
A döntésed nem azt jelenti, hogy tudod is, merre tovább.
Hogy már látnád a fényt az alagutad végén.
Ez a döntés egy kategorikus „nem” az eddigi életedre.
Megtagadása a keserűségeidnek.
Földet érés a legalsó padlón, ahonnan már csak fölfelé nézhetsz.
Az a kis lázadás, amit jó régen érlelsz magadban.
Hogy tulajdonképpen szabad ember vagy, nincs veszteni valód több.
És ez így nem mehet tovább!

Nem fog ez a világ kipackázni veled.
A boltban többé nem hajtod le engedelmesen a fejed, mikor az egyre „kettő lett, maradhat?”-tal felelnek, ha a sorban naivitást tettetve eléd áll sajnálkozva valaki, ha szakadt térdfarmeres suhancok kinevetnek ódivatúnak vélt öltönyöd, frizurád miatt.
Amikor hivatalos szervek mosolyogva lopják el a pénzed, téged hülyének nézve.
És hátraküldenek egy másik papírért, mert amit hoztál, nem jó.

Szép lassan rájössz, hogy áldozati magatartásod táplálta eddig farkasaidat, és hogy tulajdonképpen nélküled ők elpusztulnak, ha nem tartod fenn őket.

És rá kell jönnöd, hogy az élet forrása a te mosolyodból indul el, és a kis tükrök, melyek mások biztató viszont-mosolyai összegyűjtik, együvé fókuszálják a kedvesség-energiát, udvarias, halk szavad, más őszinte és hasonlóan szelíd hangokra talál.
Észreveszed, hogy biztonságod gyökere ez, nem pedig amit eddig annak hittél.
Kiderül, hogy a nevetés legyőzi az ármányt és igaza volt annak a fickónak, aki azt mondta, hogy amit sötétben a fülekbe súgnak, azt tetőkről fogják kiabálni.
Visszaemlékszel a tanult, hallott okos szavakra, ha volt, a szerető családra. Minden kis bátorításra, mely csetlésed-botlásodat kísérte, minden kis mentőexpedícióra, mely a gödrödből végül kihúzott.
Minden könnyedre, melynek az „őhozzá” simogatós hozzábújás lett a vége. Ha nem is éppen most, de egyszer csak beléd hasít egy fénysugárszerű felismerés, hogy van értelme az életednek.
És ha nem is éppen ezt követően, de megtudod, hogy mi is az igazi boldogság.

A forrás II.

(utóhang - az öreg pisztráng dala)

Hófödte hegyemmel szembenézek:
már tudom, hogyan lesznek miértek,
míg indulat feszít, s előre tör.

A tengerhez késő visszamenni,
utódom bőven van, szerelemnyi,
csupán megváltó csordámat várom.

Egy csöpp bússág e várakozásban,
angyalom csöndje, s hogy végre lássam,
hogy fújja kürtje zengő szózatát!

Elmúlt a hév, nincs több kérdés bennem,
forrás tiszta ízét megízleltem,
a végtelen kékség nem lett hazám.

Nem bánom már; időm vesztegettem,
a múlt partjáról, ha nyilam reppen,
idehozna ismét kis tavamhoz.

S létem jóvá tenni, mondd, ki volna?
Itt van, vár az éhes medvecsorda,
enni adni nekik, mondd csak, ki fog?

Hófödte hegyemmel szembenézek:
már tudom, hogyan lesznek miértek,
míg indulat feszít, s előre tör.



a versben használt hivatkozások megértését segíti a Forrás c. versem előzetes elolvasása

Izzásban

 A tétova test csak néz, bénultan áll,
s az idő haladva felette szitál,
de szelleme epedve gyönyört keres,
s felizzik csöndben e gyönge-gyönge test...

Hajladoz a nádszál, ha fú rá a szél,
titkot rejt a lélek, hallgat, nem beszél,
s tiszta szemnek párja fogván nem ereszt,
pillantás hevíti, mély szerelme lesz.

Csodát sző a világ, emberbőrbe vágy,
tökéletes rendbe tökéletlent vág.
Meglátni millió, elmúlt éveket:
királylány, ki fordul, s vízbe nézeget.

A Mindenség ilyen, a test tétova,
bénultan áll csak és nem tudja hova
illant el szava, s szelleme mit keres,
izzik, csak izzik e gyönge-gyönge test...

Az a suttogva súgott szó

(Re: Vox: ha értenéd...) 

Már értem én
mitől zeng néma perced,
s csended mitől oly átható!

Míg itt voltál,
óh, nem vigyáztam lépted,
s bíztál, hogy megérint a szó.

Reád hajlok,
mint lélek fűzfaága,
s az éj most nekem végtelen,

bennem érzem
szíved lüktetését,
s távol van minden félelem!

Kincsem lettél,
őszintén nevettél rám,
vártál, hogy hátha megkerül

az a súgott,
mindent elsöprő szócska,
mitől a szív árad, s hevül

Vedd észre!

Ritkul e föld. némul a határ,
döbbenetnek fakó árnya száll.
Túl sok már, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Annyi pelyva közt miért a jó megy el?
s miért nincs, ki erre bátran megfelel?

Csak áll, néz, taglózza a sorsa,
együtt is kevés, hogy megoldja,
mert kaszás jár, s arat félelem,
s az ész ezt felfogni képtelen.

Életre fel, gyerünk, mind előre hát!
Oly erő van bennünk, nincs veszve a gát!

De a nép csak vár és bennragad
a lélek, csüggedt, bús, hallgatag
pillák, mint ajtók lassan zárnak,
zárt ajkak mormolnak imákat.

Hittel igen, bölcsen, vértezz reménnyel,
mert ki lángol, győztes, s bizton nem ég el!

Játszik csak, erőtlen mind, balga,
kevés, ki valóban meghallja,
hogy túl sok, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Magányba zárva

Elmondani nem tudom szépen,
csak fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

Eddig bolondul éltem létem,
mint kinek mindent szabad,
s nem vettem észre, (óh, miért nem?)
hogy elhulltak a szavak.

S elfáradt szeretni kedvesem,
hogy együtt járjuk utunk,
tán’ nem volt már hozzám kedve sem,
s az se fájt, hogy elbukunk.

Megőrjít a csend, rémárny lobog,
elősorolt képeken
a múltam fuldoklón tántorog,
s csak sír egyre részegen.

Úgy emészt, fojtogat a hiány!
Hallgatni nincs itt velem
az a csöndes fiú, vagy a lány,
ki barát vagy szerelem

lett volna, bár sírig is tartó!
El nem engedném kezét!
S számára nyitva hagyott ajtó
lenne lelkem, nem setét.

Van pár, most is, ki mellettem áll,
ők lásd: bolondok értem,
nem látnak mélybe, s szavuk eláll,
ha tárul gyöngeségem.

Oly nagy kincs ám szeretni őket!
Akár elfoszló szálon
függő imbolygó drágakő’ket,
míg tart ez élet-álom.

De, mikor megriadok éjen,
fáj, fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

2021.03.16.

 

Szerelmes hazám

Az Élő Magyar Líra Csarnoka „Magyar tavasz” címmel versenyt írt ki.
Legalább nyolcsoros, magyar alexandrinusban írt műveket vártak
A sorok képlete: U — | U — | U — | | U — | U — | U —
költeményem – a pályázat 3. helyezettje:


Szövétnek ég-e még? Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút...

Ahonnan én jövék, a fán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,
ki hátrahagyva ég. Feléledő szavát
nem adja bárkinek. Milyen bolond a száj!

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, Te, úgy szeretsz, hogy árva kedvesünk
se tudna jobban így szeretni. Jaj, hazám,
veresre fest a szín, szavam halott talán.

De tán' nem. Általad van élet, egy, mesés,
ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés! 

 

És ez volt az eredeti első "kefe-levonat":

Szövétnek ég-e még?  Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút.

Ahonnan én jövök,  talán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,

ki hátrahagyva szép szavát

nem adja bárkinek ki. Mily’ bolond szabály! 

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, hej, úgy szeretlek, árva kedvesünk 

se tudna jobban így szeretni. Óh, hazám,
veresre festi színeid szavam talán. 
De tán' nem. És hiába kész a megvetés,

ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés!

Tavaszi mondóka

Tavasznak első napja van,
halott és dermedt még a föld,
felszínén jeges szél üvölt.

Tavasznak második napja van,
éledve reppen egy madár,
még hangja nincs, csak
leszáll a csupasz körtefán.

Tavasznak harmadik napja van,
csivog egy egész kis sereg,
házak ablakából nézik
mosolygó, fázós emberek
és egy csíz a csupasz körtefán.

Tavasznak negyedik napja van,
rügy fakad, élni kezd a föld,
kijővén enni ad, s cicáknak
tejet tálba tölt
gondos gazdaasszonyuk.

Tavasznak ötödik napja van,
csípős hajnalhasadásra
apró ólakból kirajzanak
álmos kis baromfiak.

Tavasznak hatodik napja van,
az idő szép és felfelé halad
a Nap égi szekerén,
s kis tóban csillognak
az ezüstös, pikkelyes halak.

Tavasznak hetedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
nemcsak egy csíz
a csupasz körtefán,
de véle minden túlélő egyed,
s lassan kibújnak házaikból
végre az emberek.


megj: a karácsonyi mondóka
szövegrészeinek felhasználásával.
(a karácsonyi mondóka angol népköltés,
Tarbay Ede fordítása)

Interpretáció egy búcsúvershez

Tóthné Földesi Ilona (Oroszlán) /elhunyt 2021.márc. 06/…búcsúztatása (Napvilág Íróklub)
interpretáció Szilkati (Szilasi Katalin) ezzel kapcsolatos – Átváltozás c. versére

Átváltozás:

Nádsusogás voltam,
pára a tó fölött,
zizzenő légy szárnya,
szétterülő, örök-
zöld ragyogás. Vagyok
égen a kék, derű is,
ború is. Leszek
föld szaga, édesen
sós-keserű rögök
közt örökös csend.

***

Az interpretáció: 

Kézen fogva járnak
képek és a szavak,
lágyan omló selymek,
kristálytiszta patak:
mind-mind emlékeznek
Reád, az elmúltra,
holdfénynek tükrében
újjá leszel, újra!

Nem mondják, hogy voltál,
nem, hogy megváltozol,
bár az idő elszáll,
illatod a bor
megőrzi oly szépen,
mint drága pillanat,
borostyánba zárva
a szép bogarat.

S leszel földnek szaga
keserű-édesen,
zöld ragyogás maga
hűs, örökös csend.
Szétterülő pára
kékeszöld tó fölött,
derűsen ott várva,
mígnem megjövök...

Add tovább..

stafétavers
(Káli László - Captnemo - kezdeményezése nyomán)

Itt éltünk házunkban életünk delén,
te voltál társam, bizony te meg én,
ki együtt kergetett sok bolond szavat,
míg éjjel jött, s szemet nyitó pirkadat.

Addig néma ajak szült sóhajokat,
kiáradó lélek megvigasztalt sokat,
incselkedtünk, bíz a’, dalra dal felelt,
együtt duhajkodtunk: a szív nem felejt!

Múzsa csókja csók volt, nem csak kitalált,
gyönyörrel szenvedtünk virtuális halált,
s ha mélyre ütve fájó seb megjelent,
versbe sírtuk őt, a meglelt idegent.

Szétszéledt mára az egykor volt nagy csapat,
ki emléke mélyén, ki megül hallgatag,
a múzsa emberré lett, megszűnt a varázs,
jelenbe múlt a múlt, nincs több ráadás.

Oly csapat kell ismét, mely hajnalt teremt,
pezsgő ízzel sodró frissen elevent,
szédülve fest újra, s percekbe mártogat,
Visszahozva letűnt, elvesztett álmokat.

 

Virágok hullanak

Megint reggel riad,
leírt fáradt sorok
hamva szívemből száll,
kapar száraz torok.
Hogyha félig éltél,
akkor nem lesz tavasz,
óh, mennyire boldog,
ki a dalból új dalt fakaszt?

Lenn állnak téren, egy varjú köröz,
Nap bújkál erőtlen a felhők között.
Nem tudhatom, holnap mit hoz, szívem,
csak veled együtt
folyjon tovább életem..!

Háromszázhatvanöt nap telt
így céltalan,
lehullt csendben már minden virág.
Háromszázhatvanöt nap telt
oly üresen,
nincs már több holnapután..

Veled, ha nem, vajon mivé leszek?
Sodródom,
elnyelnek vad tengerek.
A szó takaró,
benned gyermek vagyok,
Rálelnék kezedre, érezd,
ha te is hagyod!

Háromszázhatvanöt nap telt
így céltalan,
lehullt csendben már minden virág.
Háromszázhatvanöt nap telt
oly üresen,
nincs már több holnapután..

Reggel riad,
leírt fáradt sorok
hamva szívemből száll,
kapar száraz torok.
Hogyha félig éltél,
akkor nem lesz tavasz,
óh, mennyire boldog,
ki a dalból új dalt fakaszt?

2021. 01.31.
Forrás: Horváth Attila dalszövege,
Balázs Fecó előadásában (Érints meg), a dal szellemiségét igyekezvén követni

Bolondok álma

Bolond naiv voltam, látod mindig,
Oly bűn ez, nincs rá bocsánat,
Lányszívet érzések hevítik
De – mondják – a vallomás várhat.
Ott van a kezdet, a vég mindben:
Gyermek, felnőtt, bárki legyen

Új évre vággyal vagy törten tekintsen,
Jót kívánok néki, maradjon szertelen!

Éji virágok illatos szép álma,
Volt-nincs rétként nyílik tenyerem,
Egy pillangó, mely, ha reá szállna,
Tűnve megmaradjon az első szerelem!

2020. 01.08.

Nekem ez a dallam jutott eszembe hozzá, kicsit összemixeltem az 50 első randis feldolgozással:

 
https://drive.google.com/file/d/16YZbk4Fycgf9pAQNKw6wfPrlZueWf94p/view?usp=sharing