Alázattal

Felnőtt lettem mára,
vénné növesztett
oly sok csöndes év,
már elfeledtem,
elhagyott útközben
az a szegény kölyök,
ki szorgalmas volt, igen,
s mindig oly derék.

Alázattal jövök,
mint kertek alján
kushadva bújnak
harapott, vérző,
loncsos korcs ebek,
sebet hosszan nyalván,
melyből oly sok van,
halálos, rengeteg.

Alázattal jövök
forrásodhoz vissza,
mint ki patakból
íva vized enyhét
sokszor elégíttetett.
A fűillat ismerős,
hová hazavárnak,
s vackom még kézmeleg.

Itt vagyok. Gyöngyök
csillognak mögöttem
S az út még hátra van;
elszórtam kedvből
írmagnak jövőre,
hogy felvedd csodálni,
ha elakadna végül
velük játszó szavam.

Szálltam véletek,
mint szállhat örömmel
rajban együtt egy csomó
csivogó jómadár,
És itt leszek, mikor
feledve tegnapom
feketére vált a
szivárvány láthatár

Láncvers - A ki nem mondott

Utoljára
lobban a láng,
utoljára
látom a lányt,
utoljára
szeret szívem,
utoljára
jó, elhiszem,

elhiszem, hogy
közel a vég,
elhiszem, hogy
létünk nyakék,
elhiszem, hogy
letűnünk mind,
elhiszem, hogy
lelkünk a ring.

Lelkünk a ring,
hol sok csata dúlt,
Lelkünk a ring,
mi a kútba hull,
Lelkünk a ring,
de fel nem adom,
Lelkünk a ring
és én akarom!

akarom, mit
megtart a kar,
akarom, mit
ápol, s takar,
akarom, mit
dalol a szív,
akarom, míg
mélybe taszít.

Elveszett gyermekek indulója*

Amikor meghalok majd
tudnotok kell,
hogy megértsetek:
aki voltam, nem más,
mint egy eltévedt gyerek

Az út hosszú volt,
nem mindig egyedül,
de a végén nagyon
magányos menet.

Elvesztettem barátokat,
eljátszottam szerelmeket,
eltékozoltam bizalmát
jótevőimnek,

s nem maradt semmim sem.
Félig éltem, félig játszottam
féltem és becsaptam magam.

És most, visszaszédülve
halál pereméről,
sóvár vágy emészt,
hogy megleljem hazámat,
a kincses szerelmet,

élet sóját és beteljesülést.
Rátaláljak a körtáncra,
pajtásaimra az udvaron,
kikkel gyermek vagyok újra,

hogy ismét anyám ölén ringó,
összevissza csókolt,
megtalált gyerek legyek.

Nem voltam más,
mint egy eltévedt gyerek,
amikor meghalok majd,
tudnotok kell,
hogy megértsetek 

*cím Joe Zawinul /Weather Report/ azonos című kompozíciójából merítve

Felgyorsított idő

Elnézegettem már sokszor a galaxisokat.
Sodródva az időben és a térben valahogy mindig ugyanolyanoknak tűntek, pár apróbb változást leszámítva. Nyers őserő, impulzusnyomatékok, hatás-ellenhatás, energia…, a távolból fennkölten sugárzó elérhetetlen anyagi csomók. Hol van ezekben a gyöngédség, a szeretet? Van-e közük ezeknek az entitásoknak egymáshoz? Az a baj, hogy bár logikusan, de ember módjára próbáljuk megérteni a dolgokat. Mert logikánk szerint eredetünk ott van, a csillagokba írva.
Az élettelen, steril anyagi világ a méhe, a - kire is mutogathatnék – a… nekünk. És a kapcsolat misztikus titka az, ami felfedezhetetlen, végére járhatatlan, kikutathatatlan, de- valós és létező. Volt elég idő, mondják mindenre, hogy megérjen az alma, hogy lepottyanjon a fáról, hogy visszakérdezzen önmagára a lét. Nem értik, de szeretik. Laikusok a harmóniát meglelve tanácstalanul hümmögnek, méregetik, aranymetszéssel újabb elemet fabrikálnak hozzá, de az összhangzatot, a lecsengő akkordok báját utánozni is képtelenek. Van tökéletes igen, az az, amit mindig elrontunk, a megjelenésünkkel. A pillanat varázsát, a természet törzsfejlődését, a mikroorganizmusok milliárdnyi, parányi munkáját. Bocsi, egy üveg sósav.. bocsi, százmillió autó kipufogóbűze, és volt-nincs védelem. Csak kipusztulás, előbb az ózon, aztán mi. Közhelyes, nyomasztó gátlástalanság. De ott vannak a csillagok. Világunk mesterséges fényei elnyomják őket, távoli fényüket. Mint a mosóporreklámok Szép Ernő Szonettjét. Mégis a csillagok az utolsó remény, a tiszta, időtlen, öröknek tetsző fényükkel a végtelen sötét ellen. nézem őket, gyönyörködöm bennük: félig felrobbanás közben, spirálkarjaik, mint megfagyott örvények kavarognak, akár a kakaóban kevergető kanál hatására körbeforduló habok. Képzeletemben felülök egy bolygó-golyóbis hátára és száguldozom a végtelen peremén, kerülgetve más bolygókat. De valami hiányérzetem van mindig az ilyen szédítő utazások után.
Visszatérve világomba ezek a kitörő, száguldó fénymintázatok megállnak, kimeredve örök festménnyé válva horizontomon.
Mi lenne, ha….?
Nem, elhessegettem ezt a bolondságot.
Már megint emberi ésszel próbálom felfogni, azt, amit az imént, felszállva a galaktikus hullámvasútra elfeledtetett velem a léptékváltás. Mi történt?
Mi csak mérjük magunkat a mindenséghez és nem a mindenséget önmagához vagy máshoz.
Pedig a mindenségek országában egy ilyen útszéli kis mindenség nem is számít sokat.
Egy dolgot lehet léptéktelenül változtatni: és az a gondolat.
Szinte egyik pillanatról a másikra a porszemről egy Napra asszociálok és az idő töredéke alatt a Napról az egész galaxisra, meg visszafele is, ha az atomnál megállok is mélázni, úgy szippant be a nullához konvergáló bozon, a tényleg szinte semmi, hogy öröm nézni. Szédületes.
A mérhetetlen beutazása közben az idő meg alig telt.
Idő.
Miért olyanok ezek a gigantikus, órás anyagi felhők, ködök, mintha örökké ott időznének a festővásznomon? Persze tetten érjük, amint szökni próbálnak és el is tűnnek, nem jő vissza többé a fény..
Alighanem a léptékemmel van baj. Szerencsére a képzeletem szabad. Az idő. Túl lassú. Felpörgettem hát, hogy a galaxisok korával mérhessem a mindenséget: és láttam, ahogy kinyílik a világegyetem, a ködök úszni kezdtek, átalakulva egymásba hatva, szédületesen pörögve a teljes összecsomósodásig, vagy teljes szétszóródásukig, keresztül száguldva egymáson, tűzijátékként porrá lobbanva el,
mint, mint, nincsenek szavak…

Szivárvány hídon

Ülök a szivárvány hídon
betelve színeivel,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen:

hány neved lett, óh, szerelem!
S én elidőzök mindjén,
kinél csak órákat vártam,
s kivel tíz évig egy volt ágyam,

mikor először táncba vittél,
nem tudtam, fájni fog nagyon,
s az érzések, rózsás ködök,
úgy illannak, nem örökök:

vége, mint hő lehelet havon.
Mégis: vágynám újra élni,
eleven ezer színét meséli
megsiratott minden tegnapom.

Ülök a szivárvány hídon,
színei máig igéznek,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen.

Csendes őrült

Vonaton talán vagy úton,
mérföldekre szürke házak.
Zakatol fejemben a szó,
hallgassak hát vagy kiáltsak?

Jól tudom, ki ordít, őrült,
de a csönd is lassan megöl,
ötven évet vártam, hátha
hazugságváram összedől.

Börtönömnek hű lakója
vagyok, mint asztalban fiók,
mégis szédítve kergetnek
valósnak hitt illúziók.

Nem én teremtettem őket:
lettek köröttem mindenütt,
csupán idő kérdése, hogy
végül melyik, mi visszaüt.

A vár áll, sötét, s oly makacs,
ködből és homályból való,
fala áthatolhatatlan,
és sűrűn beszőtte a pók.

Az úton tovább haladnék,
pedig valami szorongat,
rendetlen vernek ritmusok,
és belül harangok kongnak.

Hallgassak hát vagy kiáltsak?
Zakatol fejemben a szó,
mérföldekre szürke házak,
és sínekre szitál a hó.

Versfolyam - sötét füstködök

Vicsorgó ősz jár körbe,
vetélve szörnyű múltat,
tegnap bámul tükörbe,
tudások elbutulnak.

Már nem jó otthon lenni,
sőt embernek sem nagyon,
levágva lóg a centi,
támaszpontom elhagyom.

Ki a hidegbe, télbe:
nem hív kandalló-meleg,
nem is feltétlen élve,
de találkozom veled.

Ki egykor drága voltál,
színeden füstköd lebeg,
benned nehéz hajó jár,
s várnak sötét tengerek.

Kapcsolatunk hát ennyi:
vaksi szem és reszketeg
kézzel írom: temetni,
kit egykor szerettelek.

Szelíden gondolj múltra
még egy-két percig velem,
aztán megtérek a túlra,
s kék fodrod elengedem.

Versfolyam - a vízöntő ideje

Elfáradtam, hogy kutassam,
a sor befejezetlen marad.
Jég alatt elúsznak lassan
a tátogó, óriás halak.

Lappangva siklanak vízben,
mely éltető őselem,
vadon, mégis oly szelíden,
nem tudva, mi a félelem.

Folyók úrnője kérlek,
én vízöntő vagyok,
bízva, hogy célom megérted,
létalapjaim a sodró habok.

Legyél velem, amikor
hozzád megtérek:
a lélek végsőt sikolt,
s halálba fordul át az élet.

Legyél velem, hogyha
a folyó végül elsodor,
tekints a botor sorokra,
mikor minden összeomol.

De addig jegyezzük,
mit a szív diktálva jelez,
majd megfejtjük együtt,
írni kell, így megy ez!

Feltámadásra várva

Szerettem volna..
de már nem szeretnék..
minden kihunyt..
elmúlt minden emlék.

Ott kinn, egy széken,
túl léten, s halálon
szendergő sötétben
a feltámadást várom.

Amely nem jő, nem,
mert megállt az óra,
időből volt bőven,
ahogy már nincs azóta.

Késik az ítélet,
szívemben kések,
nem lesz kímélet,
jaj, jaj, úgy félek!

Nincs cél, értelem,
mi összekötne,
elhalt énekem
immár oh, örökre.

F. világa V. kötet: 50. rész

Soha többet nem jött rendbe. Azon a szerdán megállt az élet, elhervadt a világ összes rózsája és egy fekete hamuörvény felkapta, elfújta tőle az utolsó lehetőséget. Szerelem és élet, fiatalság és erő elhagyták.

Emlékből épített a halál ellen bástyát, melyet az idő pusztító kérlelhetetlensége mégis lerombolt.

A mai nap már csak egy eltört korsó egyetlen darabja maradt, és sok-sok segítséggel lehetett felidézni azt a korsót.

Mintha már ezt is végiggondolta volna valaha, mintha hallotta volna egyszer ezt a szemléletes hasonlatot is.

Mintha...

Kifutott a vetítőből a film és nem volt, aki visszafűzze.

Csupán egy megroskadt öreg, emberi test pihent a tolószékben.

Körülötte szanaszét hullott sárgás papírosok könnycseppekkel itatott levélhalma.

Valahol, közöttük egyiken feledett versrészlet vége látszott:

...megálmodott álmoktól mindvégig részegen,

a szerelem óráin időz csöndben lehunyt szemem,

s míg marcipános selymük szétolvad a számban,

szelíden kinyújtózom a halálban...

Úgy legyen.

Vége a történetnek. 

2014. 09. 22. - hajnal

F. világa V. kötet: 49/99 rész, Időszámítás

F. partot ért a végtelen határán.
Elhagyta az általa képviselt univerzumot.
A világ, melyben biztonságban érezte magát, mely otthont adott álmainak, nem létezett többé.
Vele együtt megszűntek a törvényszerűségek, a szabályok és a környezet, a kapcsolatok és az érzések, melyben mindezek értelmet nyertek.
Egyedül és végtelenül magányosan lebegett egy csónakban, melyre szláv és ónémet gót betűkkel ez volt írva: életem. A csónak léket kapott. Gyerekkora óta süllyedt. Kitört evezőlapátok nélkül céltalanul sodródott, de lassan ki is kellett szállni belőle, mert az többé nem biztosította a létezés kereteit. Egyébként sem volt miért tovább haladni és nem volt miért megérkezni bárhová.
A kitágult és szűkülésre váró világegyetemi tér elgyöngült, feszültsége beavatkozásra várt. A finom pókhálószerű erővonalak elszakadtak és májusi szélbe úszó pántlikákként eleresztették az anyagot, mely továbbiakban a lendületére bízva úgy maradt, a lendület azonban szintén kimerült.
A holtpont fordulóköre beláthatatlannak tetszett, mint egy szürke repülőgép leszállópálya vége, mely az esős szombat délutáni látóhatárba veszett.
Pedig a vég kétségtelenül elérkezett, de az új kezdet váratott magára.
Az ennek meghatározásához szükséges kezdeti feltételek viszont még hiányoztak.
Távolabb, egy oszlopon egy ipari kapcsolószekrény függött, négy csavarja közül három kihullott, így ferdén lógva mutatta a két állást: nullát és az egyet. A robosztus kapcsoló pirossal megjelölt vége a „nulla” felé mutatott. Az „egy” mellé valaki durva ácsceruzás írással odafirkantotta, hogy „újraindítás”. A szürke műanyagon megcsúszó grafit alig olvasható volt.
„Valami volt a teában? Mit ittam?” morfondírozott F., Bár az utóbbi időben tényleg adódtak furcsa álmai, ezeket a késői és kiadós vacsora számlájára írta és éjjel, ha úgy hozta bevett még egy bilagitot, miután elvégezte szükségét. Ilyenkor sokáig álmatlanul forgolódott a sötét szobában, és a távoli fényeket figyelte, melyek Pesterzsébet felé messze világítottak, vagy az éjjel rikoltozó cigányokat hallgatta, ahogy szidalmazzák egymást, míg elvonulnak a tizedik emelet ablaka alatt. Ekkorra a vegyi anyag gyár dohogása már megszűnt és a családi házak felől már nem gomolygott a füst, így ki tudta szellőztetni az áporodott másfél szobát.
Ám most csak értetlenül nézett maga elé.
Nem a jól ismert ágyban és szobában volt, igazából azt sem értette, hogy került ide.
„Biztos álmodom”- lamentált,” de majd felébredek, ha a ferde orrsövényemen át már nem kapok elég levegőt.. vagy a tüdőm megtelik a leszivárgó váladékkal”
„Egyenlőre kikászálódom ebből a lélekvesztőből”- határozott és ahogy körülnézett,viaszfehér arccal konstatálta, hogy a semmiben úszik, távolabb is csak riasztó, csillagtalan sötétet tapasztalt.
Már fel se vette, hogy derékig ül abban a szutyokban, amit még a világból hozott és a léken át a csónakba szivárgott.
A part hasonlóképp semmilyen további útjelzővel sem rendelkezett, csupán az oszlopot és környékét világította meg egy standard (Hofekás?) utcai lámpatest. Gyér szűrt fénye egy külvárosi mellékutcára emlékeztetett, mely hatalmas térbe futva elveszett az éjszakában.
„És most?” Kiszállva teátrális mozdulatokat téve körbefordult a betonon ”Miért vagyok itt? Hogyan tovább?” Mókásnak találta a helyzetet, ugyanakkor végtelenül szomorúnak is.
Valahogy hihetetlennek tűnt az egész. A valóságelemek keveredése az álombeliekével egyértelműen arra utalt, hogy nincs ébren, ugyanakkor nagyon is valóságosnak tetszett, jól ismert helyet formált a lepukkant utcakép. Ezzel együtt szomorúság töltötte el azon gondolkodva, hogy ilyen lehet a vég. Nincs glóriás angyali sereg, nem fogadja semmilyen ítélőszék, hanem itt dekkol egy Isten háta mögötti helyen.
Ezek a körülmények pedig igen elgondolkodtatók.
„A cselekvés az egyetlen helyes lépés, mely kimozdít a várakozás állapotából. Mit veszthetek? Ha álom, véget ér, ha valóság, folytatódik.. Az kapcsoló ott..Lesz, ami lesz..”-gondolta. A kapcsoló elfordult.
A végtelen egy egészen apró pontba sűrűsödött.
Vakító fehér fény öntött el mindent.
Szerelmes hang hívta a túlpartról.
A neuronok utolsót lobbantak.
Véget ért az idő és megkezdődött az új időszámítás.

Versfolyam - a fű kinő

A fű kinő, s a part zöldbe hajt,
tegnap emléke fed sáros talajt.
Őzek jönnek majd a folyóvölgybe,
reggelbe múlik az éji holdtölte.

Nincs vége, hidd, hogy lesznek jobb idők,
felépül, mi egyszer már összedőlt,
majd hajókon zajgó tömeg tolong,
csak mi benned van, mondd ki, mondd ki, mondd!

És lesznek ünneplők a partokon
talán ismerős vagy lélekben rokon,
küzdj érte, a verset írni kell,
míg beléd az Isten lelket lehell.

De most tél dermeszt dobbanó szívet,
az álmok gyöngék, és túl messziek,
a folyó halott fatörzset sodor,
és befejezetlen marad a sor..

Nem akarom tovább

Van egy kép bennem, mi
nem túl részletes,
ne hazudj inkább,
hogyha nem szeretsz.

Ne hazudd, hogy várjak
közös vacsorára
ne mondd, hogy majd jó lesz,
ha minden hiába.

Együtt éltünk, tudod,
több, mint tizenévig,
egedül vívódom
most már örökkéig.

Neked munkahely lett,
ami békés otthon,
nekem tündérmesék
voltak játékpolcon.

Aztán elköltöztem,
ahogyan te kérted,
s elfeledtem lassan
a tündérmeséket.

Családom volt régen,
ma csak két növényem,
megfagyok az ágyban
a hideg téli éjen.

Most már nem várok mást,
csupán igazságot,
hogyha múlniuk kell,
múljanak az álmok.

Hogyha nem kellek már
e földön senkinek,
embert ölök, s lelkem
az ördög veszi meg.

utolsó vsz. :J.A.: Tiszta szívvel c. verse (1925) alapján

2022. december 26.

Meggyes ajka...

Nem látszik már,
hogy e bárdolatlan
zord arc mögött
rég lakott valaki.
Nem szép,
de megnyerő,
jómodorú pali,
kit megölt az élet,
s az ítélet
mégis létezésre
kárhoztatta őt,
s nem érdekes,
mi volt előbb.

Egyszerű dalra jár
életrugója,
sűrű borosta
borítja, s még
nem állt meg az óra,
de igaz, már fáj
egy-egy mozdulat.
Van, ki ezen mulat,
ám többen
inkább néznek:
ők, kik szeretik
ízlelni a mézet.

A méznek éhe
mocskos bödönbe
bezárva
sajnálatra méltó,
s kedves, ki
így is kívánja.
De az idő
mérhetetlen
mély tó.
Elrejti a kincset
befed ifjúságot,
s szürkít szőke tincset,
beléhalnak álmok.

Engem örök
november tart fogva
múló, s visszatérő
körök
szürke színű sodra.
S a vágyott meseszép
varázslat.
Hidd el, élnék én a mának,
könnyű lenne,
a kedves meggyes ajka
csókot mint lehell,
úgy szeretném..,
de a jövő - jobban érdekel

A szabadság illata

Éjjel van országszerte,
reggel nincs messze már,
szabadság illatáról
mesélt egykor egy tanár.

Dolgozik a kohó,
ontja ólmos árnyait,
szikrákat húz az ív,
a sötétben vakít.

Az üst ismét színig,
vasba olvad az arany,
mindent megvesznek ezek,
mi nemesb’, s minek ára van.

Ma még elég, ha tátogsz,
míg a szöveg lemegy,
és tapsolsz a műsorhoz,
míg dübör’g a gépezet.

De szavaid már bántják
a kényes összhangzatot,
véleményed furcsa bűze
orrokban nyomot hagyott.

Egy orr tüsszent’ni készül,
pont nem mindegy, melyik,
s ha a bűz nem szűnik,
veled elbánnak reggelig.

Kohóba vetnek, s véled
időszerűtlen álmaid,
már jönnek a pribékek,
..őrizzen végig a hit!

Egy hét nélküled

Szabad a vers, mint
szabad a csók,
elszállnak semmibe
a kimondott szók.
Elszállnak, mint
üres térről
a madarak,
csak az emlék,
ami úgy fáj,
marad.

A hinta
hosszú lánca
elárvulva leng,
nyikorg karikája
rozsdás lemezen,
nyikorgnak véle
a keresetlen szók,
megfogant-elvetélt
első-utolsók.

hogyha
úgy szeretnél,
ahogy én szeretlek,
kívánnád velem a
hétfőt, a keddet,
minden pénteket és
vasárnapot,
s szépek lennének
a szerdák és
csütörtökök.
Jól látod, a szombat
még kimaradt,
mert a szív
szombaton szabad

Királylányképző

Egyszer, majd visszanézel
-érettebb női ésszel-
ugyanúgy lesznek képek,
fájó és szép emlékek
és kérdés, mit felteszel,
hogy ők hova tűntek el,
kikkel bandázva jártál,
hol van a szép királylány?

Egyszer majd visszanézel,
szívedben ezer képpel,
s a múlt talán megfakul.
De nyelved új dalt tanult.
Gazdagabb leszel színnel,
jövő magának hív el,
nem számít, merre jártál,
nem számít, szép királylány!

Egyszer majd visszanézel,
szavak ízei mézzel,
édes, fanyarral egybe,
lelkedbe ülepedve
suttognak, simogatnak:
örülj majd az aznapnak.
Örülj, szorosan ölelj,
szép királylány, eljön, el:

egyszer majd visszanézel,
kézben felemelt kézzel,
és gyönyörű lesz a dal,
oly, mit hallani akar
fül, és vágyni értelem
világon jó, mi terem,
tiéd lesz a szivárvány,
csak szeress, szép királylány!

Eredet

A víz. Az első.
Úgy lüktet rajtam át
időtlen dallama,
mint az élet írja dalát
és a mindenség maga,
mely a mélyből
pulzálva válaszol.
Itt voltam, itt, ahol
halraj úszik
sűrű sáson át
imbolygó kék ég fele,
nyílként szédülve el,
mintha hívná végzete,
pattanva, mint a húr,
s lélekkel telve
melyet belé
az Isten lehell.

A lég. Második.
Átélni új elegy.
Borzasztó ritka féle,
mint az égen,
első éjen,
a vértelen,
nagy sötétben
keskeny sarló-Hold
derengő fénye.
Aztán hozzászoktunk.
Bódító fulladás
kísérte
ólmos léptünk.
Testünk súlyos lett,
míg partra értünk.
Megálltunk visszanézni,
ki nem volt ott,
úgyse érti.

A föld. Harmadik.
Lábalni oly kemény,
de homokpartja,
mint édes költemény:
emlék tegnap, s most között.
Oly száraz, s mégis
esővel öntözött.
Felállni nehéz reája.
Bizonytalan a fej,
szédül magasban.
Egyensúly? Oh, csak lassan!
Mennyi-mennyi
éhes állat,
kövek közt
rám vadásznak,
vér pereg és ín szakad,
minden zsákmány szalad.
Itt vagyunk hát végre,
ha fúj, fázunk a szélbe’,
Nap szí, és mennydörög.
Nem véd a tenger,
mely mély, s örök.
Angyalok vigyáznak,
fiaink fára másznak,
s elménkbe búvva
ott tanyáznak
gonosz kis ördögök.

Maradok melletted

Csak mondom imáim
a szélnek, a hegynek,
csak a Hold világít,
mormolom:szeretlek,
és a súly nem mozdul.
Édes, nehéz teher,
maradok melletted,
hogyha menni kell.

Kopott sziklán csend,
hol madárdal pihen:
múlttal szövetségben
fogadalmak kötnek.
Ott hiszem öröknek,
az érzés ott ülepül,
maradok melletted,
míg a dal elrepül.

A világ tetején,
havas bércen felül
nincs más, te meg én,
kőszálon semmi ül.
Úgy öleljük egymást
mint ölel a halál,
maradok melletted,
míg karjába zár.

Open World

Értéktelenné lesz minden,
csak a bornak megy föl az ára
autód lassan roncsba bontod,
küzdesz ellene, de hiába:

értéktelenné lesz minden,
a szavakat talicskában tolják,
tárva-nyitva minden jó nő,
s járatják csak veled a bolondját.

Értéktelenné lesz minden,
úgy hidd, ahogy mondom,
ingyen adják-veszik a lelket,

ha valami érne még valamit
ezen a nyomorult világon,
keresd, őrizd, éld a szerelmet!

Kamásli

Mindenki vágy belül
valak(m)i másra,
mindenki mást néz,
ki képének mása,
keres valamit,
amivel jelezhet,
élteti a hit,
hogy belekezdhet.

A megfelelő
eszköz
nem egy óriás kéz,
nem is
egy szösz,
talán egy jó játék,
vagy ha eljössz,
az lesz az ajándék.

Találtam. Szót. Ásni.
Például, ha
nem tudod,
mi az a kamásli.
Vagy megmérni
a végtelen eget,
vagy hogy kifejezd,
mi a szeretet.

Beszélni, kérded,
mi a jó abban?
Mondd, s mondom ezer
más alakban:
a szó színe tűz,
mely lelket éget,
van, ki csak betűz;
édes semmiségek.

Elemészt vágya
mikor nagy csönd van.
Nem, nem hiába,
hogy közös hang
szól bennünk.
Néha vívunk véle,
vagy világot teremtünk.
Fuss el, itt a vége!

Élők és halottak napja

 Esteledett. Még nem gyúltak ki a közvilágítási lámpák, legalábbis ott még nem, ahol az élő város a sétaösvények labirintusával kezdett összefonódni. Az utak mentén, ahol tülkölve, türelmetlenül haladni akartak, persze muszáj volt látni valamelyest, hogy megfelelő indulatszavak mellett gyorsabb mozgásra ösztökéljék egymást a dugóban haladók. A területen, amit most nézünk, és amely messze elnyúlóan enyhén emelkedik, egyáltalán nem is látszottak lámpák. Helyettük sok apró, imbolygó pont táncolt és egyáltalán nem a bizonytalanság érzetét keltve, hanem egy szinte ősinek nevezhető érzést, a közösség érzését megfogalmazva.
A kerítéspalánkon belül megfogyatkoztak a sétálók. Családok, egyedülállók. Nem siettek. Az idősebbek csupán elvégezték azt a munkát, amit lelkiismeretük diktált nekik. A fiatalabbak pedig azt, amire az idősebbek kérték őket. Ki-ki elhozta magával ez emlékét és a szimbólumot, ami az azt előidéző emléket valósággá tette. Csak tették, amire azok tanították őket, jórészt azok, akikhez menetelük volt. A kis vödrök, locsolók, kerti ásók és más hasznos kellékek csak hivatottak voltak kiszolgálni azt a nagyobb és nemesebb célt, melyet annak a növénynek a gyökeret eresztése jelentette, mely az ártatlanul csodálkozó szemekben csírázott ki és várhatóan egy életen át növekedve teljesítette be valódi célját.
Sokan visszafelé bandukoltak, egymás kezét szorosabban fogva, mint annak előtte. Ők, talán még lassabbak voltak, mint a velük szembe jövők. Középkorú párok egymás vállára téve kezüket jöttek és ölelésükben volt valami szétbonthatatlan összetartozás. A kis gyermekek nem fogták még fel az esemény, a nap jelentőségét, de valami anyához, apához bújós ösztönös tartózkodással igyekeztek távol maradni a az ódon vagy épp friss „helyszíntől”, mely az érdekességén túl valami borzalmas igazságot tartalmazott. Azokról, akikkel nemrég még csivitelve beszélgettek és akik egyszer csak eltűntek. Akiket eltemettek ide.
Eltemettük őket. Ez nem egy érzelmi monodráma teátrális nagyjelenetének csúcspontján elhangzó monológ része, inkább megértése, feldolgozása, belenyugvás a ténybe, hogy a dolgok változnak. Ahogy az emberek is. Fejlődnek, növekednek, küzdenek és dolgoznak, előrehaladnak az életben, eredményeket érnek el, szeretnek és viszontszeretettek lesznek vagy épp az életük a társ utáni vágyakozásban telik el, azután az élet számukra egy pillanat alatt fenntarthatatlanná válik és a test többé nem képes kehelyként rendelkezésre állni a lélek illó olajának. A kehely összetörik, az olaj beivódik más kelyhekbe, részben akként ahogy volt, mosolyként, kimondott szóként, példamutató viselkedésként, részben másként. Olvasni való könyv lesz belőle, vagy felejthetetlen filmélmény, blues-os dallam. Részben visszatér az egyik déd egy furcsa szokásában, részben eltűnik végleg, mert az egyéniség egyszeri és megismételhetetlen.
"Life is not measured by the number of breaths we take, but by the moments that take our breath away.”* Ismerős. Ismerős? Azért sajnos a realitás az az, hogy a lélegzetvételek száma eléggé meghatározza az életet. Olyan könnyű emelkedettnek maradni az élet biztos tudatában. Könnyű bölcselkedni, de vajon az élet kihunytának előestéjét milyen pillanatok határozzák meg?
Ilyen gondolatok jártak a fejemben. Egyedül voltam. Kezemben a doboz részint cserepes virágokkal, részint a láng lobogását megőrző mécsesekkel telve ott álltam a sír felett. Nem fájt már a tegnap. Elmúlt a kétségbeesés, hogy mi lesz holnap, mi lesz velem nélküle. Csak az egyre tisztábban vele kapcsolatban visszatérő emlékek, melyek érdekes módon inkább kedvesek, humorosak, bátorítóak voltak. Nem hiszem, hogy tudunk haragudni igazán arra, aki elment. Méltatlan. Ha haragudnánk is, magunkat sajnáljuk legfeljebb, amiért képtelenek voltunk még az ő életében elrendezni a haragra okot adó dolgokat, és ezért van bennünk az indulat.
De megértjük végül, hogy az alapot, életünk alapjait nem szabad lerombolni. A fát, melyről gyökerezünk nem szabad kivágni. Így aztán odamegyünk a sírhoz, bárkié legyen, és emlékezünk.
Mert meghal az ember, de a közösség élménye tovább él.
És nem halott ügy az, amiért ilyen módon érdemes élni.
Már egészen besötétedett. Hazafelé indulva visszapillantottam a lankára, melyen ezernyi gyertyaláng tündökölt.
Több életet véltem itt felfedezni, mint a plázák nyüzsgő forgatagában.

 

*Randiguru idézet, keress rá a citátumok között

Vers sírás

Ni, egy vers van ott.
Nem neked szól.
Nem, ne hidd,
hogy lábnyomod
csók érinti – bot.
Szív rozsdás rugója
már lejárt régen,
abban a mesében
más királyfi vár,
De miben te élsz,
hidd, az sem sivár.

Öleld herceged,
én mackómmal
ölelkezek,
és nem sírok,
csak néha kicsit.
Sorközbe írok.
Mit számít a szó,
ha nincs
választ adó,
és nincs tenyér,
mi forró archoz ér?

A vers szabad.
- Szerintem.-
Nem bántottalak.
Vagy ha mégis,
megfizettem érte,
hadd higgyem, óh,
miért ne? Hogy
az élet oly kaland,
minek értelme
társas önmaga,
nem a kemény hant.

Most persze kétled,
igazak-e
e furcsa beszédek,
s mi volt a szándék,
mi célból, kinek is
készült az ajándék,
vagy miben áll
a kósza érdek,
szó volt temérdek,
és végül sorry,
ha nem érted.

Csak egy szó...

Csak egy szó kell,

lomb, mit
himbálni kezd
langy ívű lég-hajó,
csak egy szó, mit
szertehord
a megálmodott való.

És életre kél
az erdő
ködleplek alatt,
nyirkát szárítgatja
hévvel
a lángsugarú Nap.

Minden oly egyszerű,
mint mohán
a dér,
zöld ágakon
levélfolyam
és rügyek közén
az átszüremlő ég.

Felfutnak
repedt kérgeken
vörhenyes mókusok
szemükben
szabadság van
és sötét tónusok.

Magamban
gondolom, mit
nem mondhatok el,
csak egy szó kell,
mire féltőn
másik szó felel.

Nézz fel, nincs határ

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ:
csak nyúlik a végtelen,
a mosoly úgy talál
fűn fekve, háton
és az álom úgy idomul
a térhez -várj, kitalálom,
mint egy a héthez…
Szálló könnyű hinta
kéklő éjhatáron
leng körbe-körbe,
kitágul világom.
Van, ki nem vétkez’?
..hát barátom, ezt
most úgy se hinnéd,
a szó előjött innét,
várj csak, hallgasd,
mint zene fülkagylóhoz..,
a fény szemfenékre ér.
Mikor minden megáll,
a pilla lehunyva vár,
mert a méz igéz:
ott van az a lány.

Van valami még,
mindjárt citálom:
édes kis semmiség,
amit a szív érez,
sebesül, s kivérez.
Szerelmes lettem
élő szavaidba,
kóros, mérgez mézed,
megmérgeződöm,
kíváncsian teérted,
únásig érdekel,
hogyan születnek
kínzó miértek
és az az intenzív
lenni akarás
a nagy semminél
mitől lenne más?

Mert minden itt van,
táncot lejt lépted,
halál-lándzsák közt,
halandzsázva jössz,
mindegy… nem érted..
Mint a piros vért
tiszta tampon issza,
pironkodom, szavam
honnan tér majd vissza.
Fejünk befedjük,
nem tudjuk, miért,
de megfejtjük együtt,
vagy hatástalanítjuk
azt az édes mérget,
mely, mint a tej,
vagy őrülten éget.
Szabad a vers, mint
szabad a csók,
ha az ajkak oly csókolók,
mint szellem-tüzek
keveredő lángja,
rím nélkül nem megy,
minden oly hiába.
nem fáj, oh, nem,
ha örömteli
a szüzesség halála.

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ,
csak csodás mélykék ég,
régvolt óta váró,
csóvás pántlikák,
megannyi tű és még
megannyi porrá tört
ezüstszín testiség!
Barlangokba tapadt
élet kezdemények,
már láttam mindent,
mégis, mit remélek?
Hogy újra lesz a volt,
szemfedőnek való
elmúlt szép emlékek,
földillatú gyökér,
alulról szagolt?

Révülj, riadj, ébredj,
kelj föl gyönge mába,
még pislákolnak
ringó gyertyafények,
de füst száll nyomába.
Figyeld, figyeld, hogy
nyúlik a végtelen,
eonon, éteren,
s a tér, mint zene
ismét hozzám simul,
Lásd, minden itt van,
amit a szív érez,
míg végül elcsitul.

Most.
Vagy most.
Nem, most akár:
nézz fel, nincs határ!
Estet, hajnalt festve
kitárul az ég,
a csodák látszanak,
ökörnyál úszik
Naplement' előtt.
Kormos házfalak
közt füst lebeg,
s fut egy kisgyerek.
Feketék a fenyők.
Amott, ni, két fa egybenőtt,
kérgükön mászik egy
vörös szarvasbogár,
"..elmúltak, meglevők..",
talán nyugtot talál
egy kósza gondolat,
s homlokránccal nézi
hogy száll a kismadár.

Versmag

Holdbéli táj most a hely,
mint szó, amely megfagyott,
pár kósza lélek reszket
és rábámul pár halott.

Még küszköd’, élni próbál,
és felpezsdül szellemük,
idejük lassan múlik
és semmivé lesz nevük.

Szokásból lángra gyúlik
a tiszta szesz itt belül,
csecsre vágy, úgy vajúdik,
a gyermek így emberül.

Úgy innám részeg ízét
egy üveg almabornak,
oly, mint én már nem kérdi,
hogy mit hoz majd a holnap.

Elveszett úton járunk
és hisszük, mit hinni kell,
ha süllyed is világunk,
a versmagunk áttelel.

Őszinte csalfa vers

Nem tudok szeretni egyet,

de tudom mindet úgy szeretni,
mint férfi nőt szerethet:
mert tengernyi érzés dúl,
s rajtam mind áthatol,
nincs köztük, mi megfakul.

Nem tudok hűnek maradni,
de minden szeretőmnek
mindent oda tudok adni,
mert e dal nem szétosztható,
s ha egyszer elveszek
szemed lesz az, mély fekete tó.

Nem tudok az egyetlen lenni,
mert mindenki úgy akarna,
de te vagy az, akinek semmi,
semmi sincs, mi bennem ellenáll
és nem vesz hatalmat
e felett más, csak a halál.

Nem tudok megnyugodni,
míg látlak szerelmetlenül,
gyere, szeress, jöjj! - mondd ki -,
mert csak az az álom
válik valóra, s teljesül,
melyben te vagy az én párom.

Nem tudok más nyelven szólni,
csak mely talán egy angyalé,
aj, szavak, vacak ócska bóvlik
mind, mind, minek nem célja
hogy szerelemre hívjon, gané,
a többi meg néha szépítő céda.

Nem tudok én már hazudni,
sem igazat mondani egészen,
csak mi kész, arrébb rúgni,
s visszavenni, mit adván adok,
ahogy hajt a hullám éppen,
gyűlölj inkább, rossz vagyok.

Nem tudok olyat, mint a mások,
hogy otthon ülve álmodozzak,
míg a kívül nyíló varázsok
bódító szerelemre hívnak,
nem várhatok örökké sem,
mert egyszer elmúlik ez az illat.

Nem tudok, lásd, sok mindent, lehet,
csak egyet, hogy a vágyott szó
megfogva szép figyelmedet
- mindegy mi illik és való -
egy percre enyémmé tegyen,
mint tilos vízen ringatott hajót.

Szerelmeim, ti fák - III.

Már a fák új dalt dalolnak,
s lányszívért más fiú hevül,
susogva új tavaszra várnak,
őrzik gyűrűikben belül

az éveket, mik elhagyatva,
végül bezárt az őszidő.
De az eljövőnek magva
olyan csodás, oly szédítő,

bélükben új nedv áramol,
ágat nyújtva az ég felé,
és két törzs egymáshoz hajol,
a szívet mintha értené.

Már a fák új dalt dalolnak,
a tegnap, oh, nem várhatott,
s féltőn nem kérdik, hogy hol vagy,
mert az a tegnap halott.

Botor mondatok nyolc-hétben

Mondtam pár botor mondatot

- pár elillant a légbe,
s néhány talán nyomot hagyott,
ma elmondhatom végre:

érzem, hogy nem hiába volt.
Ki úgy akarja, látja,
- bár az idő nem igazol-
tán hallani kívánja,

védelmemre hogy szól szavam.
Tettem pár alávalót,
bár az emléke messze van,
mentség nincs: szeretni jó.

Ha tudnád, őszintén jövök,
ma lennél-e jó tanár,
tanítanál rá, mi örök,
mondd csak, megbocsátanál?

Ha itt ma igaz szóra lelsz,
versben mondd, mit várhatok,
lehet tovább, nem kérdezel?
Vannak nálad válaszok?

Szép volt, bár elmúlt az a perc,
lehet tovább! Elhiszed?
Virágod, mint a nefelejcs,
és nem kell úgy senkinek,

Mint nekem gyógyír balzsama.
Beszívnám jó illatát,
megállna, nem múlna a ma,
állva tapsolnák a fák.

Tán’ ismét botornak tűnik,
de érted foly’ e harc,
és e vágy bennem nem szűnik,
bár csak tudnám, mit akarsz.



Mindenkinek megvan a maga időgépe.
Ami a múltba röpít, az az emlék, s ami a jövőbe visz, az az álom.
/Időgép c. film/

Egy Pieris-es hsz-re

Pokol szülte versem,
átkozott jó, igen,
mennyi rohadt érzés,
szakad tőle szívem.

Sáros blues és sika,
lassúzik, jár a kéz,
piszok jó a ritmus,
a szem könnyezve néz.

Reked, mint szó, torok.
Mondtad egyszer, hogy jó,
ha fájnak tegnapok,
fagyban reped forró,

s hőben izzik, ami
előbb oly semmi volt,
nem kell tanítani,
van nap, mi éjbe foly'.

Fogd, fogd most, sírj velem,
kezedbe rejt e kéz,
ami borút terem,
és lelkem kiekéz.

Jöjj, szorosan ölelj,
hadd hajtom rád fejem,
csak legyél most közel,
míg békém meglelem.