Esteledett. Még nem gyúltak ki a közvilágítási lámpák, legalábbis ott
még nem, ahol az élő város a sétaösvények labirintusával kezdett
összefonódni. Az utak mentén, ahol tülkölve, türelmetlenül haladni
akartak, persze muszáj volt látni valamelyest, hogy megfelelő
indulatszavak mellett gyorsabb mozgásra ösztökéljék egymást a dugóban
haladók. A területen, amit most nézünk, és amely messze elnyúlóan enyhén
emelkedik, egyáltalán nem is látszottak lámpák. Helyettük sok apró,
imbolygó pont táncolt és egyáltalán nem a bizonytalanság érzetét keltve,
hanem egy szinte ősinek nevezhető érzést, a közösség érzését
megfogalmazva.
A kerítéspalánkon belül megfogyatkoztak a sétálók. Családok,
egyedülállók. Nem siettek. Az idősebbek csupán elvégezték azt a munkát,
amit lelkiismeretük diktált nekik. A fiatalabbak pedig azt, amire az
idősebbek kérték őket. Ki-ki elhozta magával ez emlékét és a
szimbólumot, ami az azt előidéző emléket valósággá tette. Csak tették,
amire azok tanították őket, jórészt azok, akikhez menetelük volt. A kis
vödrök, locsolók, kerti ásók és más hasznos kellékek csak hivatottak
voltak kiszolgálni azt a nagyobb és nemesebb célt, melyet annak a
növénynek a gyökeret eresztése jelentette, mely az ártatlanul csodálkozó
szemekben csírázott ki és várhatóan egy életen át növekedve
teljesítette be valódi célját.
Sokan visszafelé bandukoltak, egymás kezét szorosabban fogva, mint annak
előtte. Ők, talán még lassabbak voltak, mint a velük szembe jövők.
Középkorú párok egymás vállára téve kezüket jöttek és ölelésükben volt
valami szétbonthatatlan összetartozás. A kis gyermekek nem fogták még
fel az esemény, a nap jelentőségét, de valami anyához, apához bújós
ösztönös tartózkodással igyekeztek távol maradni a az ódon vagy épp
friss „helyszíntől”, mely az érdekességén túl valami borzalmas igazságot
tartalmazott. Azokról, akikkel nemrég még csivitelve beszélgettek és
akik egyszer csak eltűntek. Akiket eltemettek ide.
Eltemettük őket. Ez nem egy érzelmi monodráma teátrális nagyjelenetének
csúcspontján elhangzó monológ része, inkább megértése, feldolgozása,
belenyugvás a ténybe, hogy a dolgok változnak. Ahogy az emberek is.
Fejlődnek, növekednek, küzdenek és dolgoznak, előrehaladnak az életben,
eredményeket érnek el, szeretnek és viszontszeretettek lesznek vagy épp
az életük a társ utáni vágyakozásban telik el, azután az élet számukra
egy pillanat alatt fenntarthatatlanná válik és a test többé nem képes
kehelyként rendelkezésre állni a lélek illó olajának. A kehely
összetörik, az olaj beivódik más kelyhekbe, részben akként ahogy volt,
mosolyként, kimondott szóként, példamutató viselkedésként, részben
másként. Olvasni való könyv lesz belőle, vagy felejthetetlen filmélmény,
blues-os dallam. Részben visszatér az egyik déd egy furcsa szokásában,
részben eltűnik végleg, mert az egyéniség egyszeri és
megismételhetetlen.
"Life is not measured by the number of breaths we take, but by the
moments that take our breath away.”* Ismerős. Ismerős? Azért sajnos a
realitás az az, hogy a lélegzetvételek száma eléggé meghatározza az
életet. Olyan könnyű emelkedettnek maradni az élet biztos tudatában.
Könnyű bölcselkedni, de vajon az élet kihunytának előestéjét milyen
pillanatok határozzák meg?
Ilyen gondolatok jártak a fejemben. Egyedül voltam. Kezemben a doboz
részint cserepes virágokkal, részint a láng lobogását megőrző
mécsesekkel telve ott álltam a sír felett. Nem fájt már a tegnap. Elmúlt
a kétségbeesés, hogy mi lesz holnap, mi lesz velem nélküle. Csak az
egyre tisztábban vele kapcsolatban visszatérő emlékek, melyek érdekes
módon inkább kedvesek, humorosak, bátorítóak voltak. Nem hiszem, hogy
tudunk haragudni igazán arra, aki elment. Méltatlan. Ha haragudnánk is,
magunkat sajnáljuk legfeljebb, amiért képtelenek voltunk még az ő
életében elrendezni a haragra okot adó dolgokat, és ezért van bennünk az
indulat.
De megértjük végül, hogy az alapot, életünk alapjait nem szabad
lerombolni. A fát, melyről gyökerezünk nem szabad kivágni. Így aztán
odamegyünk a sírhoz, bárkié legyen, és emlékezünk.
Mert meghal az ember, de a közösség élménye tovább él.
És nem halott ügy az, amiért ilyen módon érdemes élni.
Már egészen besötétedett. Hazafelé indulva visszapillantottam a lankára, melyen ezernyi gyertyaláng tündökölt.
Több életet véltem itt felfedezni, mint a plázák nyüzsgő forgatagában.
*Randiguru idézet, keress rá a citátumok között
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése