F. világa 31. rész
A holnapok nem állhattak helyre maguktól. Tudjuk, sokan azt szeretnék, hogy az idő rendezze el az azokat a dolgokat, balul sikerült történéseket, melyeket saját maguk okoztak maguknak, esetleg mások nekik, gyógyítson ő, de ez szemfényvesztés, hazugság. Túlteheti magát akárki a sokkszerű fájdalmon, nyugtathatja feledéssel, és ez legtöbbször elégnek bizonyul ahhoz, hogy elérje egy stabil állapotú beteg szintjét, ám a láz, a fertőző gondolat rajtaütésszerűen ismét leverheti a lábáról. Aki megbékél egy szeretettje elvesztésével, az feladta az érte való küzdelmet, aki belenyugszik, csak egérutat nyer lelkiismerete elől. Hogyan is adhatná át az emléknek a hús-vér közelséget, mikor C. ellenben mondjuk nagypapával igenis élő és viszontszerethető személyiség volt?
A döntés azonban, mely amellett, hogy szükségszerű, kimondottan rossz lett, megszületett.
Nem is okolt senki mást érte, hiszen önnön személyiségéből fakadóan sikerült ilyenre és az a tény, hogy C. mondta ki, nem változtatott rajta. Következménye ráadásul mindkettőjük számára keserűséget és csalódást hozott.
Kétszer próbált még beszélni C.-vel. Habár egyikük sem volt az a hirtelen indulatú - dühből támadó, haragtartó, vagy sértődésbe belebetegedő típus, akiket fölösleges békíteni - nem jutottak dűlőre. Éppen azért, mert ahogy C. megfogalmazta, túl jól megismerte F.-et, hogy elhiggye, tényleg meg tudna változni, változtatni tűrhetetlenül egyoldalú, egocentrikus magatartásán. Valahogy belátta: kár visszarángatni egy felhők közt járó illuzionistát ide, földi környezetbe, mert csupán saját és más lábát törné csak ki.
C. ugyanis éppen az ellenkezője volt F.-nek: gyakorlatiasan vezette háztartását, igazgatta két felnőtt gyerekét és a munkahelye is ilyen embert kívánt. Ha kellett, elkészítette adóbevallásaikat, sőt néha másokét is, eljárt különböző ügyekben és szerelőt megszégyenítő ügyességgel javította a lakásban elromló berendezéseket. Ez a másság sokszor nem baj, sőt ki is egészíthetik az ilyen emberek egymást, azonban C. talán rájött, hogy cseberből vederbe került: italozó férje helyett egy élhetetlen, valóságtól elrugaszkodott palit talált, akire ugyanúgy nem számíthat. Mindenesetre beláthatta, hogy egy időre jobb lesz a teljes függetlenség.
Mindent együtt véve mégis olyan fájdalmat szereztek egymásnak, melybe belerokkan a lélek, ha az az állapot úgy marad.
Ám az idő - ez a huncut játékos, aki mindig a pályán kívül figyel és részvétlen csóválja fejét az elvétett ziccerek felett - valahogy mégis képes meggyógyítani a halálosnak érzett sebesüléseket, ha nem is úgy, ahogy elképzeljük. Önnön erőnket és a tavaszi napsütést használva fel, no meg rövidnadrágos lurkók és pisze, szeplős, két-copfba kötött hajú szemüveges kislányok iskolaudvarra kirajzó hadát.
F. felidézve B.-vel történt első találkozásukat, óhatatlan ingert érzett egy fiatalabb társadalmi közeg jelenléte iránt, melyhez kiválóan alkalmas lett a közeli általános iskola napközibe csapott egyvelege ötödik bétől lefele és felfele.
Habár az élet nem állt meg, amikor munkába ment és jövet is még ott talált néhány dolgozó szülők miatt még túlórázó nebulót, F. megállt a kerítésen kívül, és szemlélődésbe mélyedt. Gyakran néhány perc után már nem is látott gyereket, de ez nem jelentette azt, hogy a gyerekek ne lettek volna ott, csupán a tarka mozgás elandalította és másfajta képek, történések tolultak látómezejébe, melyektől általában elérzékenyült, mert múltjából hoztak elő kedves részleteket.
Azután persze a kiabálások és a közeledő nyolcadikosok ordenáré megjegyzései magához térítették és jó, ha nem valami kődarab, csak egy eltévedt papírrepülő szállt felé az udvar mélyéből.
F. világa 32. rész
A számvetések ideje volt ez. Nehéz, keserves, és kijózanító. Mert amikor ráeszmél valaki arra, hogy addigi élete szemétkosárba gyűrhető vázlatnak minősült, kellemetlen vitába szállni az azt minősítővel, főleg, ha úgy hívják azt, hogy: tények. Kénytelen volt ilyen aspektusból is végiggondolni megtörtént, tetté realizálódott életfolyamatát. És hát nem igazán tolultak örömkönnyek a szemébe; gyereknek visszahúzódó, tinédzsernek anti-tinédzser: otthonülő, szófogadó és engedelmes iskolába járó eminens volt, és amikor kikerült az életbe, akkor sem változott a helyzet, a hátán fát vághattak és talán még "köszönöm szépen"-t is mondott, ha pofon vágták, vagy kirúgták munkahelyéről. Ugyan ez a modor a mamának tetszett, de nem jutott előbbre vele. Akikkel együtt iskoláskodott, már mind megelőzték, már cégbirodalmak vezetőiként trónoltak valahol az Atyaúristen mellett, és ha véletlenül össze is találkoztak, rájuk volt írva fontosságuk és hogy mennyire elfoglaltak, milyen alkalmatlan az a helyzet, ami velük egy térbe összeszorította őt. Persze mókásan suhantak a könnyű évek, örök gyerekként kezelve sohasem vették annyira komolyan, hogy valami fontosabb megbízást kapjon a bárki által elvégezhető kulimunkánál. Emberi kapcsolatai ennek megfelelően kiürültek.
C. érkezéséig gyakorlatilag szingliként tengette életét és érezte, hogy nincs jól ez így: mások már második, harmadik rakoncátlan kölküket hordták, óvodába, iskolába, ő meg legfeljebb ilyen fajáték-emberkét vett karácsonyra magának, amit tetszőleges mozdulatba tudott merevíteni. És az a kínos - vagy sorsszerű, nevezze ki minek - hogy hamarosan beszélgetni is kezdett vele, mikor reggel munkába indult, vagy megérkezett haza, ilyetén:
- No, mi van kisöreg, megint eggyel több? - aztán vigyázni magunkra!
Képzelete azt az illúziót vetítette elé, hogy az emberke üres golyófején szemek, száj, orr képződik, és rekedtes hangon válaszol is neki:
- Egész nap itt egyensúlyozom! Hát mi vagyok én, balerina? Csinálj már valamit! Fáj a derekam, ülnék egy keveset!
És ilyenkor F. készségesen eligazította, mintha fotel lenne alatta, és felé kínálta a sört, amit apró pisszenéssel bontott meg:
- eeggs! Kérsz egy kortyot? - odaült a TV elé és nem kapcsolta be, csak bámulta merően. Voltaképp nem is volt szüksége rá, hiszen úgyis sejtette, mivel traktálnák: a hírekben balesetekkel, halottakkal, reklámokkal, idióta show-műsorokkal. Ha ezeket csak végig gondolta is, már ökölbe szorultak indulatai. De nem is azért ült oda: a TV képernyő csupán vízióinak kivetítésére szolgált. Napközben őt ért stresszei, meg miegymás. Ki így, ki meg úgy dolgozza fel, hogy bevesz valami nyugtatót, amitől aztán alszik reggelig, vagy megbeszéli kedvesével, aki komolyan bólogat hozzá: "ó, igen persze!", és amikor kell, összevonja szemöldökét: "ó, ne mondd, tényleg?". Hanem ezzel az emberkével nemigen tudott másról kommunikálni, így hát odahúzta a széket az ablakhoz, és nézte az esti forgalmat az utcán: olyan megnyugtató volt látni, hogy mások a saját problémáikba merülten, vagy éppen felszabadultan járkálnak odalenn, az autók tülkölnek néha, és az alapzaj állandó. A szemközti videotéka futófényei és a kigyúló utcalámpák ezzel együtt megadták azt a folyamatosság-tudatot, ami a civilizációhoz szokott polgárként biztonságérzetét táplálta.
Azelőtt ezen a helyzeten elmeditálva szépen elcsendesült benne a kérdéseket újrafogalmazó hang. Most az órát figyelte, mintha jelentősége volna az idő múlásának.
Mikor? - formálta hangtalan ajka a kérdést - Mikor jön vissza? - és tudta jól, hogy ma sem lesz elég a józanság kibírni holnap reggelig.
F. világa 33. rész
Apámat és nagyapáimat személyesen ismertem, egyik dédapám (az anyai) már haldoklott, amikor először megpillanthattam, másik háromról csak hallottam. Szinte felfoghatatlannak tűnik, hogy évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt is éltek emberek, akiknek a létezés ugyanolyan örömforrásként szolgált, vagy olyan - inkább hasonló - gondok sora töltötték ki napjaikat, mint ma nekünk. A civilizáció jelenlegi legfelső rétegeként kenődünk rájuk, majdan elveszve e palacsinta-toronyban valahol középen-alul. Elmondhatnám, hogy számunkra mi a természetes, és ezzel majd jó kétszáz-kétezer éven belül a történész egész pontosan be tudja majd határolni, hova is tartozott földkerekségnyi nemzedékünk, korunk. Persze nyilván címszavakkal, pl. így: Legújabb kori európai civilizáció, elektronikus, első-második számítástechnikai kor, jellemző volt rájuk az internet használat, gépesített munkavégzés, vállalati- és vállalkozói gazdálkodás..., gépkocsival közlekedtek, és sokemeletes panelházakban laktak... és ezzel a szinte semmitmondó információhalmazzal máris egy újabb határvonalat húztam az ipari forradalom kora, vagy a középkori reneszánsz mellé, létjogosulttá téve önállóságunkat.
Küzdünk, mintha egyéni akcióink világrengető hatással bírnának kései ükunokáink világára, holott összesített statisztikai adatnál sokkal több nem marad belőlünk. Persze születnek és születni fognak Newtonok, Petőfik, Pasteur-ök, akikre méltán emlékezhetnek majd, de tudjuk, hogy milyenek legtöbbször ezek a megemlékezések: szinte a külsőségnél nem több közéleti események, kipipálandók és felejthetőek.
Mégis olyan érdekes ez az örökkévalóság-téma! Mikor ott vagy és terajtad a sor, a fókusz rád összpontosít, nem is tudatosítod magadban ennek a létezősdinek a fontosságát (legalábbis kevesen képesek ezt jelentőségében egyszerre értékelni is). Főleg, ha nap, mint nap pörögsz, úgymond másokért élsz, és sodor a történések áradata, azok izgalma elfoglal, aztán hazamész, és otthon a gyerekek, a főzés, átjönnek a barátaid beszélgetni és késő éjszaka lesz, mire a pároddal is sikerül egy oltári jót szeretkezned, azután azzal a rejtélyes és igazán gyönyörű mosollyal az arcodon beléhullasz az álom újrateremtő, pihentető mélységébe. Persze, ha minden napod hasonló, akkor elmondhatod, hogy boldog életet éltél.
Ám a vége ugyanaz. Véget ér mindez. Nem leszel, nem lesz, aki helyetted megélje ezeket és az örökkévalóság azt mondja: ennyi volt. Nem neki, neked. Az értékességed mérője így az a hányados marad, mely azt fejezi ki, hogy az adott (összes, vagy eddig eltelt) időd alatt mennyi mindent éltél át, és ne aggódj - míg ezek az előbbi pillanatok elröppennek, hosszúak a keserves évek -, bőven bele fog férni, hogy kiszámold te is magadnak az aktuális értéket.
F. gyakran vigasztalgatta magát úgy, hogy lehetne még sokkal nulla egész x-hez közelebbi is ez a szám, ami tulajdonképpen elég ok az optimizmusra, de az abszolút érték kezdett rohamosan, mondhatni exponenciálisan fogyni és valahogy elfogta a valóság számára nem örökkévaló voltának szorongató érzése.
Csak a vívódás örök, a sör mindig elfogy a hűtőből - erre jutott, mintegy konklúzióként egyszer, amikor éppen hiába próbált szomjúságán könnyíteni.
Folyton átverte magát valami ostoba reménységgel, ami kis időre csillapította és elnyomta a súlyos igazságok bántó fényét. Igaz, megtették ezt vele mások is, hol okító, bölcs szándékkal, hol meg csak azért, hogy meglopják értékes idejét.
Barátian a vállára téve kezét, mintegy félreérthető cinkossággal a matematika tanára mondta valamikor régen, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak.
Hú, ez is izgalmasnak tűnt elsőre! Mert akkor mégsem kell végig csak távolról nézegetniük egymást. Úgy el is gondolta magában, hogy azért biztos jó sokáig kellene gyalogolnia mellettük, míg ez bekövetkezik. Talán az út képzelt tört részénél meg is állt volna ellenőrizni, hogy közelítettek-e kicsit, mert hát pedáns módon aránypárral utánaszámolt volna. Szóval ennyire naiv volt és ez már a hülyeség határát súrolta.
Az életben pedig úgy tűnt, hogy mindig azok álltnak hadilábon a matematikával, akiktől anyagilag függött. Például nem értették meg, hogy hetvenezerből nem lehet lakást is fenntartani, meg megélni úgy, hogy ne kelljen fizetés előleget kérni minden áldott hónapban, és következetes logikával sem lehetett meggyőzni őket arról, hogy akkor ezek szerint többre volna szüksége.
Így aztán az örökkévalóság magasztos egészéből örült, ha azt a néhány napot sikeresen átvészelte, ami a fizetésig rendszerint hátra volt.
F. világa 34. rész
Régóta ette magát mindenféle dolgokon. Magánéleti és filozófiai problémák felváltva gyötörték. Egyikből következett a másik, és a másikban felszínre került kéréseket nem tudta feloldani az egyik. Vívódása örök gyötrelemmé vált, kiúttalan állapotában a legsötétebb gondolatok is megfordultak már ott belül. Egy este nem bírta tovább, odalépett íróasztalához és kihúzta a fiókot.
Hamuszürke arcélén leírhatatlan feszültség vonaglott. Leszegte fejét és megadó, nehéz sóhaj közepette kimondta végre: "meg kell történnie!" Kivette onnan a tárgyat, kezébe fogta és lassan, drámaian forgatta körbe. Fegyvere töltve volt.
Halcsont mintás markolata ujjaihoz simult, szinte várva az utasítást. Céljáért létezett, mely valakit kidolgozott szépségével ragadhatott volna meg, mást pedig indulattal indíthatott volna el maga felé, hogy felvéve megtegye azt az áhított mozdulatot...
Ám ez nem olyan fegyver volt, amit az előbbiek alapján elképzelhet a tisztelt olvasó, ez betűket "lőtt" a fehér lapra, vagy inkább tintapöttyöket engedett ki. A kis, gyöngyház tokjából előbukkanó golyó lassú, dőlt elliptikus írásmintát képzett, és ahogy immár egyenes előredőlő derékkal ülve egyre inkább belemélyedt a gondolatokba, úgy szaporodtak a cirkalmak és sor sort követett. A lakkozott asztalka a meggyújtott íróasztali lámpa visszfényét derítette szét el-elábrándozó arcán.
C.-nek írt levele tulajdonképpen az a szerelmi vallomás lett, melybe mindent belesűrített, amit nem - vagy csak érintőleg - mondott el neki az évek alatt. Nem felejtett el felelősséget vállalni és kifejezni mély fájdalmát a történtekért, de nem a görcsös kapaszkodás vezette már, meghagyva és elismerve a nő szabad döntésének jogát. Leírta, mit jelentett és jelent még most is neki - és ezt a "Mindent" szép, árnyalt hasonlatokkal írta körül. Korábban elképzelni sem tudta, hogy ilyenre képes. Édes-búsan, egy nagy mackó elhagyatott fájdalmával vette számba a már meg nem történhetőt, és azt, ami úgy lett jól, emlékkoszorúval fonta körbe. Szívéből folytak tova a szavak, hogy meggyűlve lencseként irányítsák a figyelmes olvasót mondanivalójának lényegére. Mindezt oly szépen és természetes gördülékenyen, hogy kétségbe sem lehetett vonni őszinteségét. Végül dátummal, aláírással ellátva egy nagyobb borítékba helyezte a több oldalnyi írást és megcímezve leragasztotta.
És akkor kezdett vívódni, hogy joga van-e így beleavatkozni a már lezárult ügybe? Hiszen C. egyértelműen a tudomásra hozta, hogy nem kíván többet beszélni róla. Bizonyára kegyetlen volna vele, ismét felszakítana vele egy sebet a lelkében, melyet ő okozott. Talán már más tölti ki mindennapjait, de ha igyekszik is elnyomni munkába temetkezéssel, vagy fontosnak tűnő ügyintézéssel, F. azért biztos volt benne, hogy egy-egy percre C. is elkalandozik, és talán megtörli szemét, mikor visszagondol együtt töltött éveikre.
Azután úgy vélte, C. mégsem gyengül el ilyen látványosan, s ha bensőjében érez is valamit, azt inkább keménységgel és határozottsággal fogja palástolni. Igen, tenni fogja a dolgát és nem tekint vissza. Nincs szüksége más részvétére és főleg ilyen érzelmi túlreagálásokra. Így aztán F. visszacsúsztatta fiókjába a borítékot és hagyta, hogy más papírok, írószerek, bizonylatok rátelepedjenek. Végül el is felejtette, csak valamilyen meghatározhatatlan szomorúság lepte időnként, ha a közelébe ért. A levél sorsa azonban nem ért itt véget. Talán ha lesz időm és kitartásom, hogy befejezzem F. későbbi történetét, erre is fény derül majd.
Sürgősebb dolgok kerültek látóterébe, mondhatni lépéskényszerbe került.
F. világa 35. rész
Egy nap ajánlott küldeménye érkezett, melyben jelentős tartozásokról írtak, melyek állítólag őt terhelték. Már végrehajtási szakaszban járt az ügy és az volt a furcsa, hogy tudomása sem volt róla. Ez egyébként könnyen elképzelhetőnek tűnhetett azok számára, akik jobban ismerték F.-et és még csak rossz szándékot sem feltételezhettek róla. Nem úgy, mint Balogh-éknál, akiknél a mágneses kölcsönhatások egészen elképesztő módon működtek mérő-leolvasó berendezéseik körül, meghazudtolva a fizika törvényeit. Sajnos ők annyira magas szintre fejlesztették ezt (vagy talán túlbuzgóságuk okozta tévedés áldozataivá lettek?), hogy amikor az elektromos művek olyan számlával jelent meg, hogy a műveknek kellett volna már őfeléjük fizetni, nem maradt választásuk, ugyanis a szakembereket néhány rendőrségi kolléga is elkísérte e furcsa találkozó helyszínére. A pénzkereső őrizetes kivonásával viszont tényleges mínuszba fordult át a család költségvetése, így egyetlen vagyontárgyuk - lakásuk felélését választva hamar házon kívül helyezték magukat.
Végiggondolva F. - re is hasonló karrier várt. Pedig ellenben velük, ő szinte azt se tudta, hol található a villanyóra a lépcsőházban.
Mint kiderült, az Elektromos Művek azonban ugyanolyan intézmény, mint a többi bürokratikus állami pénzbehajtó hely: elég volt egy halasztó hatályú, az adósságot vitató tartalmú levelet küldenie, hogy beinduljon az önpusztító mechanizmus: a porszem megállította a rettenthetetlen végrehajtókat és elodázta a véget. Mondhattuk volna persze azt is, hogy F. kitűnően bánt a szavakkal és az ügyintéző gyenge pontját, szociális érzékenységét találta meg - sokan hiszik magukat ilyen ElintézőJánosoknak, azonban hozzá kell tennünk, hogy ez nem felel meg a valóságnak; ugyanis bármilyen kifogás elég egy ilyen ügylethez, csak a megfelelő időpontban ráütött érkeztetési keletbélyegző és a varázsszavak: "Halasztási kérelem", vagy " Fogyasztói reklamáció" rajta legyen a pontosan megcímzett és fogyasztói adatokkal ellátott levélen.
Azért hősünk sem farral állt a dologhoz, érezve a fenyegető kiszolgáltatottságot, és igaza érdekében elment a végsőkig. Végül, vizsgálatok során át ez fényre is derült: valami rosszul volt összekötve valami másvalamivel, és ez a komplexen túlmelegedő rendszer ellenállása megnőtt, ami látszatra többletfogyasztásként tüntette fel ezt a hibát. De ebbe most ne menjünk bele mélyebben.
Az a néhány ősz hajszál az újabb tapasztalatok gyümölcsével gazdagította Mickey-Egeresre formálódó gyérülő üstökét.
Aztán eszébe jutott, hogy az életben még sok hasonló, függőben maradt elintéznivalója van, és ez kizökkentette - vagy éppen vissza - normál filozófiai kerékvágásából abba a realitásba, amely mindig is körülvette, legfeljebb nem vett róla a felszínesnél alaposabban tudomást.
Kiderült, hogy a tavasz nem csupa szeszélyes szélkergetés, zivatarfelleges borulat, mely a pesszimista életérzések aláfestését szolgálja, hanem azért le lehet hajolni a bimbódzó természet öléhez is, sőt leheveredni is, ha úgy tetszik és a napsütés képes akár úgy elandalítani közben, hogy az ember észre sem veszi néhány fél óra elmúlását. Erre legfeljebb a nyugdíjas, vagy a parkőr piszkáló botja emlékeztetheti ismét - utóbbi fájdalmasabb módon.
Passzív időtöltései mellett egyre többször indult útnak céltalanul, hogy azután egy régi ismerős helyen kössön ki: hol a kisbisztró, vagy a délelőtt ásítozó kocsmaajtó marasztalta leperegni vágyó filmekkel, aktív mozgásra vágyó teste azonban a kerített focipályáig is elvitte. Új generációk csatároztak itt rendületlenül a régi probléma megoldásán: a hálóba juttatni a labdát valahogy az ellenfél figyelmének elaltatásával.
Mégis leginkább azok a helyek állapodtak meg talpa alatt, melyek C.-vel közös andalgásaik alatt találtak bejárásra, szerelmük hajnalkorát idézve fel. És akárhogy igyekezett túllépni, azok a gyökerek áttörve az aszfaltot termőföldet találtak és szívéig nyúló fát növesztettek benne, hogy meg kellett állni és mozdulatlan emlékezésnek átadni az órák megszámlálhatatlan, néma perceit.
F. világa 36. rész
De C. a múlté lett - véglegesen és visszavonhatatlanul. Nem kereste már őt. Kerülőutakon eljutott hozzá a kósza információ, mely részben keserű pesszimizmussal töltötte el és egy része meg is halt akkor: C. egy tehetős vállalkozóval kezdett új kapcsolatot, aki nemcsak szakmailag, de bizonyára más tekintetben is képes volt lenyűgözni őt. Ez paradox módon azonban megnyugvást is hozott számára, hiszen jobb sorsra érdemes asszonya végre méltó társ mellé került, és úgy gondolta, legalább az ő élete megoldódott így. Nem tudott haragudni rá, három év távlatából, mióta szétköltöztek, nem is lett volna elvárható tőle a szerzetesi életmód. Ellenben piszkosul fájt mindennapi hiánya és ezt nem tudta oldani semmi sem. Megmarták az érzések, vitriolként füstölve el még ép észtereit, hogy megbolondult a fájdalomtól és elméjének ködjén át a "volt" csupa irracionális képzetként derengett fel.
Így egyedül viszont irreálissá vált az egész: a szabadon eresztett kutyákat figyelgette, melyek egyedül a természet parancsát követve kóboroltak szerte, jártában valahogy mindig velük találkozott össze úton-útfélen. Maga is majdhogy nem négykézlábra ereszkedett közéjük, hogy valami szánalmat ébresztve odalépjen mellé egy ember, falat ennivalót és jó szót szórva elé megborzolja szőrös üstökét. De az emberek tudomást sem véve róla, közömbösen elsétáltak mellette és a világ változatlanul fordult tovább ősi, dőlt tengelyén.
Ment tovább az úton, szélörvények tavalyról odahalt levélhalmokat zörgettek lábai elé, feltámadt egy kis vihar, mely veszélytelenül körözött körülötte, de elégnek épp elég felkelteni figyelmét.
Így vette észre a közeledő hídpillér ódon, szürke, ásító sziluettjét - andalgásainak láthatatlan kiinduló, és célpontját, mely a maga stabilitásával, jelenlétével félresiklott, sodródó életét időről időre helyreigazította, mintegy eléállva és megtörve azt az irányt, melyet addig követve odaért. Felnézett, kijózanodva emlékképeinek ittas befolyása alól. Eltelt vagy tíz perc. Várta a folytatást, melyet most nyilvánvalóan a Hídnak kellett kezdeményeznie.
Annak hallgatása azonban kétértelmű tűnődéssé tompította a zajló lélekszövevényét: elgondolkodva annak nemes célján, átívelő, karcsú mibenlétén, egyfajta tiszteletet formált ajka, lépteit meggyorsítva rálépett a földet és vizet elválasztó sávra, középig begyalogolva szinte fennkölt állapotba került, ott azonban lecsapott rá a kétség: és ha nem? Ha ez pusztán idecsalogatásának átlátszó, nevetséges eszköze lett volna a sors részéről? Mi van, ha mindez élettelen ócskavas fogódzó és létra, út az alant párolgó szürke ködbe elmerüléséhez? Ha tagjai mintegy álomban vitettek eddig a pontig, ahol végső kétségbeesésében érzelmi kitörésében átadja magát a rút pusztulásnak? Hirtelen képes volt egy érzelmi befolyás hatása alá kerülni, még úgy is, ha az önmagából táplálkozott. Öntudatlan érett meg az elhatározás. Lassan, lemezről-lemezre, traverzről-traverzre araszolva mászott fel, a bütykös nagy anyacsavarokat gyermekeiként szorongatva. Azok nyálkás-párásan csúszkáltak el verítékező tenyere alól. Már zöldellett egy-egy tarajos hullámfodor, mely kibukkant a gomolygó szürkeségből, megtáncoltatva önmagán a sarló-Hold visszfényét, már megindult a szél, mely őszes hajába kapdosva szinte buzdította: - mire vársz hát? - szeme nem látott, karja, lába már nem volt az övé. Íme, kiteljesedik életcélja és egybeforr azzal, ami a végzete. Amiért nincs élnivaló akarás, az mindenestül az elmúlásé immár...
Kibontani a lobogó kabátszárnyat és repülni-zuhanni, ennyi dolga maradt hátra az életből.
... de a mozdulat félbeszakadt...
egy visítás és egy oldalról beküldött gyönge balhorog visszatántorította. Egyensúlyát vesztve kiszámított mozdulat következtében így a járda betonjára zuhant. A világ nem a várt módon sötétült el egy rövidebb időre.
F. világa 37. rész
Síró, még mindig visító, néha zokogásba fúló hang térítette magához, miközben a hang gazdája a mellkasán térdelve két öklével püfölte azt:
- Hát mit képzel, maga, mondja!? Azt hiszi itt hagyhat ebben az árnyékvilágban? Hogy jutott eszébe ilyen buta módon keresni a megoldást? V... E... GY... E tudomásul, hogy előlem nem tud megszökni! Jaj Istenem, nem sérült meg? - és áradt a szó egy meghatározhatatlan hangforrásból.
Mindaddig nem is vette észre a lábainál kuporgó teremtést, míg az megérezve végveszélybe forduló mozdulatát, egyszerre felállva kinyújtózott és beavatkozott. Abban a pillanatban elképzelni se tudta, hogyan kerülhetett oda rajta kívül valaki más.
Az emberek már jó ideje gyülekeztek, megálltak a híd gyalogjárdáján, úttestén, félve, hogy mozgásuk óhatatlanul közelebb hozza a bajt és belekeverednek talán társ tettesként egy kellemetlen ügybe. Visszafojtva nézték és magukban suttogva, mint egy mozifilm vetítése közben hangtalanul formálta ajkuk azt a "ne"-t, de mint éjjeli pillangók, megigézve a látványtól képtelenek voltak elszakadni tőle. Még a mentőket is elfelejtették hívni, olyannyira a hatása alá kerültek. Talán az ördöggel szövetséget kötött Faustot magát vélték felfedezni benne, ahogy Mephisto elragadja a lelket belőle, az egy elillant boldog pillanatáért cserébe.
Ámbár ne legyünk ennyire naivak: ne feltételezzünk az utca népéről többet, mint, ami elvárható: a tisztességes, de tanulatlan néző szerepét. Továbbá lássuk be: sántítana a történet épp most ezzel a boldog pillanattal. Jobban hihető az a verzió, miszerint azt gondolhatták, egy élethű forgatási helyszínre érkeztek, ahol az öngyilkost alakító színész mindjárt elvigyorodik, egy grimaszt csinál és lemászik a láncgörbéről, aztán a rendező álmosan legyint, és hangtölcsérébe morog valami ilyet, hogy "mindegy, holnap újra vesszük" - A filmben persze ez majd úgy látszik, hogy helyette a dublőr csinál egy műesést - persze csak a műterem medencéjébe. A történet azonban mindenki számára rendhagyó fordulatot vett és onnan kezdve nem is volt már olyan érdekes. Páran odaszaladtak, hogy segítsenek, de a többség elszéledt, kettejüket magukra hagyva.
- Maga... ki...?... - a lencse lassan fókuszált - ...? ...! ... ezt ... biztos... álmodom... vagy már odaát?... mondja, hogy meghaltam...
- Hát az őrangyala, ki más? - megengedett a magának egy mosolyt a könnyével küszködő pszichiáter. Blúzából szakított darabbal törölgette a vért F. homlokáról. - na, maradjon nyugton!
- ... az... az nem lehet... egyedül jöttem... senki se ...
- Tényleg csodálom, hogy egyáltalán idáig eljutott élve! Mit gondol, mivel töltöm az időm? Csak nem hiszi, hogy futni hagyok egy ilyen pénzes palit...
- ... ah... ez ...
- Ne próbáljon nevetni, mikor kivérzik épp! Még elájul itt nekem. Tessék aludni, itt az utcakő, paplan gyanánt meg a csillagos éj, mindjárt intézkedem...
F.-nek aztán még akaródzott volna valamit felelni, de beterítette valami öntudatlan bódulat, mély kábulat. Sajnálta is utolsó pillanatában, hogy nem részeg, mert akkor legalább lett volna értelme ennek az egésznek.
F. világa 38. rész
Ébredtek-e már úgy, nem emlékeztek sem az előzményre, sem a körülményekre, sem arra, hogy épp aznap melyik nap van, és hogy egyáltalán kicsodák? Mert igen, F.-fel ez egyre gyakrabban, mondhatni logaritmikus rendszerességgel fordult elő és riasztónak tűnt annak tükrében, hogy milyen rendezett, polgári életet is élt azelőtt.
A lakásra sem ismert rá, illetve annyit biztosan tudott, hogy ez nem az övé. Továbbá nem tudta felidézni a mikort sem. Ez túl sok független változó volt így egyszerre, úgyhogy olyan félelem tört rá, hogy hánynia kellett. Méghozzá elég szépet. Ez elnyomta időközben felébredő fejgörcsét egy pillanatra, de aztán az meg ismét elbódította, fájdalommal szédült vissza az "én" peremére. Legközelebb este volt mikor magához tért és kiábrándítóan sötét.
Nem is próbált megküzdeni sokkjával, csak reménytelenül formált egy szót: "szomjas". De nem hallotta a saját hangját se. A félhomályból előlépett egy sziluett - ezek szerint mindvégig ott tartózkodott.
- ... hagyja, értem... azonnal...- most kedves volt, bár idegennek tűnt a női hang.
Kisvártatva érkezett egy gyönyörű, hűs pohár, gyöngy volt minden kortya
- Mi... mi történt? Ki... maga? - próbálta újra szavakká alakítani gondolatait, de csak szája sarka rebbent meg.
A nő mély, karikás szemmel nézett vissza rá, és egyszer csak elsírta magát.
Hosszúra nyúlt a csend, mintha valami rettenetes titkot takart volna el előle a jövendő néhány perc
- Most el kell mondanom a történetét - szólt a hölgy - de előtte tudnom kell, mire emlékszik. Mi a neve?
F. csak lassan ébredt rá, nem tud pontosan válaszolni. Homályba veszett és eltűnt az út, amelyen eljött idáig, a mai napig. Egy lakótelepi szoba egy idős páfránnyal, és mintha valami gyerek egy asszonnyal, akihez valami rokonszenves érzés fűzte volna, de ez olyan távoli és gyenge volt, mintha meg sem történt volna. Ül egy padon, és várja, hogy befejeződjön valamilyen játék. Uramatyám, nem tudta, mi történt vele, és a neve... munkanélküli lett, mert elbocsátották egy biztos helyről, de ez mikor is volt? És utána mi történt? Riadtan, idegenül nézett fel az ismeretlen arcra. Megdöbbenésének nyilvánvaló jelét a nő is észrevette és viszont pillantásába a részvét mellett érthetetlenül fájdalmat vélt felfedezni.
- Nem tudok beszél...- világossá vált, hogy gondolatainak verbális kifejeződése nem jut el a külvilágig, csak szájpadlásához tapad - és válik el nyelve hangtalanul.
Lassan ingatta a fejét.
- Tehát semmire sem emlékszik - konstatálta a nő - így akár a mostoha nagymamája is lehetnék mostantól - de hagyjuk az élcet. Tényleg semmire? - szúrós tekintete behatolt a veséjéig és megborzongott tőle. Ez az egy igen, ez ismerősnek tűnt, valaki nézett már rá így. - a mosolya árulkodik, maga huncut! Szóval sok mindenre nem, de azért nem reménytelen.
- Most, ha megengedi, ha nem, fel fogok olvasni egy nagykönyvből, ez a maga életéről fog szólni. Igyekezzen figyelni és tanulni - mert kikérdezem! - kezdte mímelt huncutsággal a hölgy, aki belül úgy reszketett, mint még soha azelőtt - 1971-ben, 43 éve egy kertes kis verandás szuterénből szüleivel együtt egy dohos század eleji bérházba költöztek, melyet sokáig otthonának tartott - belelapozott kopott jegyzeteibe - Számos együtt töltött év után mégis különváltak az útjaik és az egyetemi éveit már önálló albérletben töltötte. Noha nem sikerült elvégeznie ezt, számos barátot szerzett, H. S.-t pl., aztán katonáskodott egy keveset Gy.-n, de a polgári életbe visszatérése után nem nagyon talált magára, követve az örökségét, az építőiparban helyezkedett el...
... és így tovább. A hölgy olvasmányosan adta elő és belelendült, akár egy érdekes regénybe a kiskamasz, melyet nem tud letenni, míg a végére nem ér. F. egy darabig vele hallgatta, de nagyon unalmasnak tűnt ez a számtalan üres lelkizéssel teli személyiségrajz, fárasztotta egy idegen ember élettörténetének rátukmált előadása. A mondatok a semmibe hullottak, mint a távolodó szekér rázta szalmaszálak. Még áradt a mesélő szó, és egyik pillanatban még hallotta, a másikban már elaludt, álmatlan, mély verembe vackolva magát.
Takaró hajlott rá, óvó kezek simították kézfejét, és a dal távolian észrevétlen lebegett egy csodaszép felhőn, résnyire nyitva valahol egy piciny ablakot.
Álmodásai rendszerint vezettek valahonnan valahová, irányultsága, története volt napi élmény-beszűrődéseinek, bár képtelen, abszurd helyszíneken és cselekményeken át. Mostantól viszont álomba merülési pontján egy hullámzó falú, rugalmas, átláthatatlan, szürke cső fogadta, olyan alagútszerű. Ebben haladt végtelen hosszú ideig, míg kiért rendszerint egy napsütötte mezőre, vagy valami forgalmas útkereszteződésbe. A dolgok aztán innen bonyolódtak tovább és mielőtt felébredt, ugyanez a cső beszippantotta, mint valami papírhulladékot, vagy morzsát és verítékezve tért magához.
Rehabilitációja harmadik hetében bíztató jelek mutatkoztak, egy-két szónál többet is képes volt már egybefüggően kimondani, mielőtt a narkotikusan rátörő fáradság hatására félórákra-órákra elszenderedett volna.
De a legszembeszökőbb változás azok számára lehetett érzékelhető, akik azelőtt is ismerték őt. Igaz, kevés ilyen akadt. Régi életével leszámolt és miután C.-vel végérvényesen befejeződött kapcsolata, B.-hez fűződő viszonya is meggyengült. Hozzájárult persze az is, hogy B. külföldre távozott dolgozni, nővérével pedig nem mélyült el jobban ismeretsége.
Zárkózott természetét mintha elfújták volna; kihívóan nyílt és leereszkedően kedélyes társalgó stílusú lett. Felhagyott jórészt belső vívódásaival, mert úgy gondolta, ez fölösleges időpocsékolás, amikor nagyon is materiális teendők várják. Különös módon az idegen nyelvek iránt mutatott érdeklődése megnőtt, olyannyira, hogy kis gyakorlással a franciát anyanyelvi könnyedséggel képes lett beszélni különösebb nyelvtani előzmények nélkül. Orvosi felügyelet nélkül ülhetett immár a kerti teraszon kényelmes kerekesszékében, a tavaszi erőtlen napsütésben. Ölében és tehetetlen lábain vastag gyapjútakaróval.
F. világa 39. rész
A pszichiáter munkája - úgy tűnt egyenlőre - eredményesnek bizonyul. A személyiségépítés vékony sávján egyensúlyozva igyekezett a régi F.-et "összerakni", legalábbis azt, kit ő annak ismert meg. A munka egy bizonyos pontján azonban mindig elakadt. Bár F.-nek maradandó sérülései ellenére sikerült egy jól körülhatárolt területet "énként" befogva úrrá lenni életének más, homályba tűnő időszakai okozta kiesésein, ezeknek határához érve kétségbeesési rohamok törtek rá, mint az olyan emberre, aki meglátja csonkolt végtagját és ettől pánikba esik, hogy itt a vég. Bizonyos aspektusok, bárhogy is erőltette, nem váltottak ki érzelmeket, pedig ezek által könnyebben kapcsolatot talált volna a tárgyuk felidézéséhez is. A névmemória tárolás a középiskolai évek utáni életszakaszára nézve szinte teljesen megsemmisült, felnőttkori kapcsolataikor hosszasan kereste az archoz párosítandó feljegyzést, majd legyintve, könnyedén túllépett rajta, mondván, majd eszébe jut. Igazából kevésbé zavarta ez, hiszen ő maga jól tudta, kire gondol, és valahogy, áttétek útján, bevonva egy megragadt momentumot, mégis el tudta magyarázni a viszonyt. Külső szemlélő számára legriasztóbb az volt, hogy ez nem okozott problémát F.-nek. Önmagával össze nem illő Patricius-jovális stílusa ilyenkor felsőbbrendű, lekezelő teátrális kitörésben öltött testet:
- Kedves-kedves asszonyom, jaj de nagy a dráma! Hát maga szerint olyan fontos ez? Hogy megmondjam, ki az a B.? Ha annyira érdekelt volna, bizonyára feljegyzem magamnak, de ezek szerint csak egy gyerek, olyan, mint a többi a térről. Nem is értem, miért firtatjuk ezt?
- Már mondtam, a nevem: Eleonóra, miért nem hív a nevemen?
Ekkor azonban furcsa dolog történt. F. nem csak hogy nem válaszolt, de bekövetkezett a filmszakadás. Megkergülten úgy maradt szó közben és kimerevedett a szeme. Ijesztő látványt nyújtott. Akár egy széthulló gép, mely akadályhoz ért, de nincs leállítva, és így önmagába rombol. Egy vírusfertőzést kapott számítógép, melynek monitorán még olvasható a hibát kiváltó ok, de már a gép maga használhatatlan.
Fújtatott, vérbe borult egy ér a szeme fehérjénél, és őrjöngve nekitámadt beszélgetőpartnerének, a keze ügyébe eső tárgyat, bármi volt az, pohár, virágcserép, könyv felé hajította. Rendszerint céltalanul, úgyhogy inkább egy sajnálatra méltó részegre emlékeztetett. Ilyenkor már nem volt tudatában, mit tesz.
Orvosi szakértelmet igénylő fogásokkal kellett fizikailag leszerelni. Csak nyugtató injekció hatására bénult meg benne az értelmetlenül buzgó akarat.
És sajnos ezt követően átmenetileg visszaesett mentálisan, néha csak egyes szavak megformálásában, de megesett, hogy személyiségének már felépült darabjai szakadtak le. Kiábrándító volt. Mindaddig észrevehetetlen maradt ez, míg egy nyilvánvaló képtelenség akadt a szájába, vagy motorikus ismételgetésbe esett.
A természet mégis csodás szerkezetet alkotott: a sérülése nyomán esett bevérzések kezdtek felszívódni és egyre tovább tartottak az aktív tanulással tölthető periódusok. Nyár végére behozta a lemaradását, kitisztult annyira, hogy mintegy húsz-huszonöt éves koráig visszatért régi énje és innen már könnyebben találtak kapaszkodót. Amikor rádöbbent egy-egy összefüggésre, nos ezek gyakran nem örömöt, hanem inkább fájó, de nosztalgikus hidat képeztek teljesebb önmaga felé. Ezzel együtt elmélázóbb, töprengőbb lett, ámbár az a nyegle, fölényeskedő, nem illő stílus még csak nem akart kopni róla.
Nóra kitartóan vezette, jegyzetei immár rongyosak voltak a az elalvás előtti félafáziás terápiáktól. De zenét is hallgattatott vele, elsősorban instrumentális, relaxációs "építkezőseket", később ez kevésnek bizonyult F. visszatérő jazzrajongói éhségének csillapítására.
Az alapvető viszonyt azonban nem akarta tisztázni még köztük, hiszen jóformán nevén kívül azt sem tudta, ki ő, és miért ilyen kedves vele. Nagyon messze volt a listán úgymond az a mai nap, amikor a "baleset" történt.
Az őszi hangulat egyéb nosztalgikus érzések felkeltése mellett nagyon is alkalmasnak tűnt az emlékezés serkentésére. Nóra tartott tőle, hogy a tél beálltával viszont a depresszió elhatalmasodhat páciensén, ezért siettetnie kellett kis "hernyójának" átalakulását.
Rámosolygott F.-re, de belül érezte, hogy tartalékai vészesen fogynak és egyre inkább neki lenne szüksége a lelket megújító, feltöltő gyógykezelésre.
F. világa 40. rész
- Mondja, milyen volt az első nyár? Már úgy gondolom az, amikor először látott itt vendégül?
- Sajnálom, hogy nem emlékszik. Tulajdonképpen minden akkor kezdődött. De az nem vendégség volt, hanem kezelés! Komplexusai voltak, és szépen haladtunk. Már-már elérte azt az érzékenységet, ami egy médiumot egy gyakorló szintű hallgatóvá emel. Élettársa azonban durván beavatkozott, tönkretett mindent.
- Ő volt az, C. és a gyerekei? Hiába erőltetem, idegen emlékek, nem jelentenek semmit...
- Akkoriban igenis ők jelentették az életét! Próbálja meg elhelyezni a polcrendjében ott, ahol fontosságuk szerint megilleti őket a hely. Gyakoroltuk ezt, akkoriban és most is. Azt szeretném, ha újra önmaga tudna lenni!
F. felnevetett: - de hát most is önmagam vagyok! Csak épp nem az, akinek látni szeretne. De higgye el, nekem ez nem fáj, így jó. Békét érzek, a nyugalom, amit maga biztosít nekem, elég! Töltsön, kérem abból a burgundiból, c'est parfait, igazán...
Eleonóra sötéten nézett rá: - hová lett, Istenem, hát tényleg odaveszett teljesen?
- Miért bánja? Az élet szép, a madarak meg csicseregnek a fákon, olyan harmonikus ez a kert!
- Reménytelen... tudja így nem sokat ér nekem. Elégedett bolondokkal teli van a világ. Mind egyforma: azt hiszik, rendben folyik az életük, de kihagyják az összes olyan lépést, ami épphogy emberré formálná őket. Magának volt egy élete, amit akár tetszik, akár nem úgy kell tovább élnie, mintha a ma a tegnap szerves folytatása lenne. Persze bekerült egy szinguláris csomópont, amit ki kell bogozni...
F. rendületlenül mosolygott. - Igazán kedves, hogy így törődik velem, de velem nincs semmi baj, azon kívül, hogy állítólag bevertem a fejem és kiesett pár dolog. Szerencsére valami megmaradt itt belül, igaz ilyen állapotban nehéz lesz munkát vállalnom, de ha betol egy asztal alá, bármit megrajzolok. El tudom adni magam.
- Ez az optimizmus nem jellemző magára. És tájékoztatom, hogy nincs odakötve a székhez, csak nem akar felkelni belőle, ennyi.
- Jól hallom? Megkérdőjelezi a szakorvosok hozzáértését? Mentálisan rokkantnak nyilvánítottak, mely afázikus mozgáskorlátozottsággal jár együtt. Ha tudnék, gondolja, hogy nem sétálnék inkább el? - tett egy béna mozdulatot, hogy bemutassa, de majdnem felborult.
- A jelenlegi komfortszintjén Önnek kényelmesebb ezt hinnie.
- Hülye liba!- fortyant fel F., majd hirtelen visszaszívva alázatosan bocsánatot kért.
Most Eleonóra mosolyodott el: - Már látom, merre kell mennünk. Ha nincs ellenére, most elviszem valahová!
- Igen? Úgy érti, ki az utcára? Már kíváncsi voltam...
Eleonóra azonban hangszínt váltott és lassan tagolva beszélni kezdett:
- Nézzen rám,... kérem!... Jó... Ahova ... most... elindulunk... az... nagyon... távol... lesz... Bízzon ... bennem... engedje, hogy... fogjam... a ... kezét.
F. ráemelte a tekintetét. Mély fáradság látszott az arcán. Elejtett állal, kitátott szájjal bámult vissza rá, -i... i... igeeen... men... jünk...- motyogta. Homlokán összefutott a ránc és felfelé kényszerülve megfagyott a pillantása. Ült és szaggatottan lélegzett. Elárasztotta a hűs szótenger, és képtelen lett a kezét is felemelni, tiltakozni. De valahogy nem is akart. A régmúlt ódon lépcsőin jött fel és érzelmei úgy permetezték emlékezni vágyó tudatát, mint friss eső a színarany agyagba fúlt halott folyómedret. Félszeg boldogság és szorongások övezte kirakós mozaikjai illeszkedtek, elevenedtek meg, Megtöltve miértekkel azokat és belészántva ismét azokat a barázdákat, melyeket elsimított egy nagyobb erő. Könnyes, öntudatlan áradás volt ez, és kétségbeesett kapaszkodás a felszín felé. A partról pedig a legcsodálatosabb dallam hívta... azután megismétlődtek a hívó hangok, más alakot vettek, újabb mozaikdarabkákat vonzva a helyükre... végtelenné vált és újra, meg újra elkezdődött...
A formázás és a "tartalék meghajtóról" való újraírás, leszámítva a megelőző hét hónapot, mintegy tizennégy órán át tartott. Amikor kész volt, Eleonóra végtelenül fáradtan rogyott le a kövezetre, öregnek, és kifosztottnak érezte magát, reszkető gyengeség lett úrrá rajta. F. homlokráncai elsimultak és előrebukott a feje.
Csillagos űrt vont föléjük az éj; mozdulatlanná lett a kert, mély révületben úgy várták egy új hajnal eljövetelét.
Vége a IV. fejezetnek
2014.
