Csend van egészen

Csend van egészen. A nézők nem figyelnek.
Másfelé járkálnak, dolgaikba mélyen
A szél bezárt ablakon levelet zizegtet
Elhagyott játékbáb vár a sötét erkélyen

Ma nincsen műsor, reklámlámpák égnek

Az út üres végig, házfalra betűt szór 

Melynek gazdátlan dűl egy szomorú részeg

S ismétli egyre a szöveget, mi belül szól

Járdára záporoz, az eső hull, nem ő sír, 

De ázik véle együtt kirakott pár doboz

S mintha arra fordulna a szobor kőszirt

Mely az színház párkányán állva omladoz

Kézzel tölcsért formál, úgy mered befelé

Arcát forrón rátapassza, ahogy ott áll

Évek kezdenek lassan peregni elé

Emléket idézni megreszketve próbál

Könnyre párát lehel, bár nem lát az ablakon

Olyanná lesz ismét - mint rég - csodássá e hely

Szerelmes Taminót Paminával vakon

Játssza, míg az éjjel kinyílik, mint kehely

Temetett, halott szavak élednek föld alól 

Varázsfuvola szól, lehull a nehéz lakat

Éj királynőjének hangját hallja valahol

És szabadon röppennek fel a madarak

Tapsvihar szédít, a karzaton hű tömeg

Éjét angyalok szárnyán álmodja végig

S nem akar napot, mely tegnapot követ

Mely újra koldussá tesz, s józansággal rémít

A szél bezárt ablakon levelet zizegtet

Elhagyott játékbáb néz a sötétben, vakon 

Csend van egészen. A nézők nem figyelnek.

Másfelé járkálnak, s hideg van, nagyon-nagyon

2008-04-25

Büntetés naponta

Százharminckétéves lettem én
nem meglepetés, hogy a föld kemény
de nagyon
nagyon

A cappucinó forró, tejhabos legyen!
Mocorgatom koporsószegem
magam
magam

Az évszázad gyorsan elszelelt
holt költő már kutyának se kell:
lazán,
hazám!

Lehettem volna jó pap, ó!
vagy kábítószerre szoktató
kemény
legény

De nem lettem, mert szívemen
csak sárga, gazos fű terem
magas
bogas

Fülemből, mint homok, altatódal pereg
hiába hívnál, Szeged, vissza nem megyek
nem ám
nem ám!

Nem örül az elvtárs, vagy úr?
gyerek már közpénzen sem tanul
csak gagyog
dadog

Másnak legalább hitvány apja van
nekem kétszáz forintot sem ér szavam
bizony
iszony!

Hallgassak inkább félve én?
Mint leöltből száll a szép remény
éj se-
tétre?

Népemet az élet vágja pofon
A katedráról új műszakba oson
takarí-
tani!


Parafrázis József Attila: Születésnapomra c. versére


2008-04-25

Az én történetem

A fagyott kék égbe fel-fel, hol a felhő foszlánnyá illan

Fehér-szürke füstöt lobogóz, büszke fémtesteden Nap jele csillan 

Előtted aranyrojtú, barna-drapp egyenruhák sora tiszteleg

Elsőként viszed szívedbe marva tarka álmaink, Isten veled!

A kislány kezében színes zászló, áll hevülve, integet feléd

A kép megőrizte őt is, ahogy őrzi ő is szívében a reményt

Ám a montázson a fénykör lassan kúszva továbbhalad

Szoknya fodrait pasztellbe kenve falak tűnnek elő alant

S pazar fények gyúlnak, a díszletek részlet gazdagok

Pohárkáért nyúl a dáma, Hold kel az ablakon túl, amott

Felsőruhája még a széktámlára vetve, az ágy szerelem-gyűrten pihen

Zöld selyem köntöséből fejér melle előtetszik, milyen

Nehéz függönye mögött huszárok vágtatnak el, trombita szól, csatazaj,

Egy nemes néz holtában felfelé, fegyver dörren, dobban pata, jaj

Mozdulatlan zajlik e porfelhőbe burkolt harci jelenet

Azonban tovább irányítva egy pillangós rétre vezeti a szemet

Mennyi szín! A kopár táj után a völgyben kankalinok nyílnak

Szinte érezni is, miként bódít a felém sodródó tavasz-illat

Bokrétakörbe fonva hajolnak bemutatkozva pingált rózsa-fejek

Időznék, kedvem volna szemlélődnöm onnan amaz ifjú helyett

Aki levévén kabátját, kalapban hever szegett kenyérrel, s borral, 

Biztosan tudom, hogy nem gondol most semmiféle gonddal

S az öreg paraszttal sem, ki a faggyúval tengelyig szekért ken

Én láttam mindezt: tudom, bár csak ecset voltam a festő kezében

versenytéma, témacím: ecset

Menedék

Mélyebbre álmodlak magamban kicsiny fészek
Törékeny boldogságodat óvni igyekezem
Mielőtt tűnő ködkezek gomolyaga szétszed
S puhán bélelt meleged nemlét homályába veszen

Csitt! Nem érted, belőlem miképp lettél, hogyan

Rejtve akarlak tudni. Így, ne moccanj, lebegj!

Hisz vad látomást kergetve minden csak rohan

Okád önnön mocskától a világ, s benne hempereg

Kezed: én-kezem, s fogni nagy-nagy biztonságot jelent

Megölelve elringat ez ismerős, vigasztaló, jó szó

Elmúltam partján békén időzöm, felejtve szúrós jelent

Mert nem akarom tűrni faggatását, s mi róla szóló

Menedékem leszel most, bárka, s mikor magasra csap

Szívembe szökken a megnevezhetetlen félelem

Üvölt ellenem a megveszett, s megtalálna harag

És felemelné lábát eltapodni tekergő, féreg-életem

Párna vagy, érzed? Mibe fejem elpihenve süpped,

Értelmetlen, zavaros zajtól védő gyöngéd vatta

Mi csirr-ré alakít hangot, vagy hallat vonatfüttyet

Vagyok csupán - te takaróm, s létezem alatta

E világ enyém, formáimból szépen egymásra raklak

Ívelt vonalán kocka egyensúlyoz, karikáznak körök

Belőlem van a tó, kedvére arany pikkelyű halaknak

És a dalnak sosincs vége, tisztán csendülő, igaz és örök 

2008-04-21

Mint az énekesmadár

Kőröz-kőröz fészke fölött, ideges vijjogással
Fiókát költ maga után az énekesmadár
Vértelen csapkod, zuhan foszló tollú szárnnyal
Mikor átütött begyén felpiroslik a halál

Tehetetlen a gondolat, körbe-körbe megy

Teli lesz a kosár meggyűrt, áthuzigált lappal, 

Bizonytalan vibrál ’ igen’, s ’ nem’ közt vívódó ’ lehet’

Éjjelből éled ismét az estébe hanyatló nappal

S fájdalmat szül az ezerszer elvetélt vajúdás

Kék vérfoltként terjed szederjes tinta szét

Ránduló kötelére szörnyed felakasztott Júdás

A pipa csak füstöl-füstöl, s ring üres hintaszék

Azzá lettem, mivé válik ostoba kétkedő

Ki legyőzetve, nagy szavak tengerébe fullad

Szenessé főzött ételre reárogyó fedő

Mi alól pusztulás fertelmes szagú tüze gyullad

Utadra indítlak, árva, nem tudtad meg, miért vagy

Széttárt karom ég, loboncos lánghajat táplál

Lobogtatva szórom magam hamu-martaléknak

S nézem-nézem az elhulló, riadt kis madárkát

2008-04-20

Attilával szabadon

Akkor hát tovább-tovább, hónom alatt Attilával

A munkásosztályba ébredve fölkelek
Valami világosság döng körül, szemet fájlal
Aranyszegélyű hajnal - hinném, de csak zöld legyek

Külvárosi éjem tömör sötétje, ha oszol is, nehezen
Valóságba ismét csörömpöléssel visszarángat
Nedves nadrágposztóba mélyed szilánk-vágta kezem
Hunyorogva követem az úton dülöngélő fákat

Hideg van, oszlopban száll a gőz a város peremén
Kemény röge a szép szónak ellenáll, nyakas
De elvtársam, kit reméllek, ma összefogunk, te meg én
S tudatos jövőnkbe írjuk e forradalmi tavaszt

Beszippantani frisset, s élni egy nappal tovább csudajó!
S nem gondolkodni még az este váró gondokon
Mikorra füsttel együtt vastagon lerakódik, mint guanó
A pici denevérekként puha szárnyakon szálló korom

Akkor hát tovább-tovább, az utolsó világos napig
Találkozunk úgyis egy vétlen tehervagonnál
Addig a szó legyen az, mi megőriz, oktatva tanít
S kicsordul, ha lélek-sebből vérzel, mikor nagyon fáj



Kiemelt, dőlt szavak József Attila versei, vers- és folyóiratcímei alapján

Esőillat

Haszontalan feni fogát duhaj ihlet, hiába nógat

Ma este józan vagyok, kárba nem fűt szenvedély
Budapest fölött nagy, nehéz dunnafelhők lógnak
Esőt szenvedve tűr, megtelik, mint egy edény

Az égből felém zuhog, akár sűrű szemű árpa
Szürkén záporoznak egymást követve hangok, s betűk
Lábam, s fejem körül lucskos tócsát formálva
Szemerkélése puszta zaj, nem üdítő etűd

Egyhangú csapkodása, mint a kín, örök, s végtelen
De kimossa lelkek mocskát, s elegáns-hitvány zakót
Hogy a hazugságtól tiszta, illatos és szép legyen
Szabadság párás enyhét kínálva, mindnek, ki rabja volt

S lefosztja büszkeségem bőrig egyre hulló ára,
Csatakos fejtetőmön csendesen, kívül-belül dobol
Lássam: ernyője alatt inkább meglapul a gyáva
Kimegy végül felejtve, ki csak üresen szónokol

Szakad egészen, nézd, odaálltam: elválaszt a víz is,
Ma este józan vagyok, s ha tegnap részeg voltam
Már nem érhet annál a holnapnál nagyobb krízis
Melyet borral oltva dőrén magamnak gondoltam

2008-04-15

Bódulat

Egyébként meg mindegy, lesz dal akár szék alól is

Mikor már eldűl a padló, és hozzá megtántorod’
Míg halkuló hahotába fúl a részeg kóris
Elvétve fogast jönnek elő kihányt, nemes borok

Most már könnyebb aludni. Vigyáz rám, hajamba köt,
Mivel nehéz lett gyomromnak megbékélni végül
Leszáll éjnek vállaimra a jótékony, bamba köd
És a sárgás, gyűrött papírosra, tintatócsa kékül

Elfelejtem szavam, amit,… mindegy…, hol találtam…?
Rúgásra ágyékom alélt vonaglással felel
Mintha vonszolnának, érzem, mélyebb hortyanásban
Durva zsákok hullnak rám és sűrű csönd lep el

Távol időtől, zajtól, nem bír zavarni indulat
Lenni így, vagy másképp, rabul önző kábulatban
Mondhatnám, de restellem, az úr mind így mulat
Keresném zsebemben, a … mit is?… miért átkutattam

Csak ócska rugók vannak, csavar szúrja bőröm
Ázott zsebkendőbe markol görcsös csalódással
Másik kezem meleg nedvet tapogat a földön
S az öntudat felé egy utolsó mondat szárnyal

Sarokba vetve megreccsen a széttört székrács fája
Már mást üvölt a kóris, kerül minden tekintet
Álmában megrebben az ittas ember szája:
Lesz dal akár főd alól is… egyébként meg mindegy

2008-04-14

Most jő…

Most jő, igen, érezd, a ragadd-meg-pillanat

Édes suhanásban egy csepp lélek hullik
Könnybe mártózón időz, s soká nem marad
Súlyt kiold ott, szikrát, alvó parazsat gyújt itt

Most jő, igen, a fékeveszett, tüzes, csodás
A jól megszokott, járt utadról letérítő
Csillagok közt hajnalig tartó száguldozás
Szédülsz szó-ár-örvény színén, s szédít ő

Most jő, igen, mire behunyt szemeden át vágysz
Miért álmodozva széjjelrágtál sok ceruzabelet
Siess, mielőtt tüneményként szíveden leszánkáz
S szapora, fájó dobogásnál nem hagy egyebet

Most jő, igen, itt van, harmóniáját dúdolom
Eggyé lesz az örömmel, időt kívül rekeszt
Fenséges pillanat, mit mind kihagy, ki bolond
S mely reád kacsint, aztán árván elereszt

Április

Április… fagyokkal rügyekbe rontó vad szelek

S langyosan hömpölygő tavasz-ízű folyam
Melyik vagy te, mi illik, hogy jellemezzelek
Hogy üvöltenék is, meg csókolnék boldogan?

Bolondnak néznek hunyorgó szemű emberek
Hiszen jól van ez, a vén Nap épp szembe süt
Mosolyogva mondom: csak játszik, nem beteg
S az április az, mi csalókán eljátszadoz velük

Ha fel is támad, a játék-vihar már nem igazi
Felhőt kerget első könnyéig megkacagtatva
Suhint ijesztve füvön, ünneplő fa-koronát igazít
Kézből kajánul röppen, ha kikapja, a labda

Szertelen, hát hogy is mondjam, amint tollat ragad
Ír az író hévvel, nem is tudja miképpen, sort sor alá
Vagy fest a festő elreppenő, színes, szép madarat
Ecsetjével éppen abból maszatolva, amit talál

Április… ha kérdezik komolyan, minek nevezzelek?
Mindig bújócskázó, fürtös gyermekszívű nyárnak
Vagy szenilis öreg télnek, kinek fegyverét más vette meg?
Illatos kikeletnek - oldalról már bekiabálnak

Nem dermeszted lelkem: nekem két gyermeket adtál
S ráadásnak lett még kettő nyárból, télből is
Másra árvizet szabsz, nem mondom, hogy nagy kár
Rózsáim mind, mégha elébb-utóbb kinő is rajtuk a tövis

Április… fagyokkal rügyekbe rontó vad szelek
S langyosan hömpölygő tavasz-ízű folyam
Melyik vagy te, mi illik, hogy jellemezzelek
Hogy üvöltenék is, meg csókolnék boldogan?


2008-04-12

Születésnapodra

Csak szeretni vágytam nagyon,

Mint, kit sosem szerettek
Harminckét pénz lett e vagyon
Mit bolondok eltemetnek

Lázadó Krisztusként vittem,
Keresztem meghasadt az úton
Voltam lámpásnak, akiknek
Nem kellettem, hogy fény gyúljon

Mondtam, hogy: nem én kiáltok
Választ értetlen csönd lepte
S útszélen mindig leány várt ott
És lettem csapongó lepke

Nézz, bár szédültem halálba
Nincs más, ki ily tiszta szívvel öl
S vágyná, hogy feléledne, hátha
Egy jövendő lélekben belől

Elnyugodtak, ím felettem
A csattogó vonat-kerekek
Hagynak örökké szeretnem
Mint vesztve megtalált gyerek

Már csak a Mamára gondolok
A padláson itt van velem
S nem tudjátok, mily jó dolog
Hogy kezét el nem engedem


2008-04-11

Pezsdűlj!

Halál torkából kibújtak a fagyott szavak

Ma ismét szerelmet álmodik a világ
Dobd le kötelékeid, mik visszatartanak
A zsákba kötött féreg is talál rést és kirág

Érezd, tüdődbe hogy áraml’ a tavasz illata
Rügyek bimbain reppen a bódult bogár
Beborul rózsaszínbe hitvány bokor, s a fa
Tél ereje megölni nem tudta, hát él tovább

Oly csoda ez, oly üdítő, felfoghatatlan
Zsivajgó gyerekhad lep utcát, játszóteret
S kövek ébrednek fel romló, ó falakban
Mosolyogva int sofőr gyalognak, hogy mehet

S nézd a koldust is: rongyát elhányva fut
Foghíjas szájából nem morc átok búj elő
Hunyt szemére egyenlőképp Nap sugára jut
Neki is, és arcát megsimogatja a szellő

Bátorodj, kit szobád hűvös fala emészt
Nyisd hát ki világra magányos ablakod
Hallgasd meg a tucatnyi csivitelő zenészt
Pezsdűlj, s mi visszatart, hagyj ott csapot-papot!

Staféta

Örökül hagylak itt szó - a világnak

Mint véled édesen betelt, jóllakott
Betömni éhes szemet, nyitni szájat
Délibáb-áradást zúdítani amott

Jó volt, bíz’ nagyon ízlelgetni ízed
Morc parasztként, ki zsíros ujjat, ha nyal
Megdicsérve mosollyal mind a tizet
S utána kedvére valami lőre bort nyakal

Bamba képére süt oktató világod
És kérdést fogalmaz örökvolt homályba
Amit mond, kivételesen nem átok
Ajkáról hátha felreppen a madárka

Kanász voltam, disznót őriztem eddig
Henteredvén vele részül mocsok jutott
S tettem magam, kinek mindez tetszik
Szégyen gyalázta orcám, no meg furok

Mert ütöttek belülről is vad szavak
Szamárcsikóként rugdalva tompa elmém
Ha lett volna hova, előlük bíz’ elszalad
Ordítozva, bőgve, búbánatos kergén

Aztán végül maradtam. Hallgatni arany
A vályúba friss víz folyt – s a kép marha szép
Megleltem pajtásnak tűrő bohóchalam
Koszorúm gyanánt sírkő helyett nyakék

S lett néhány vetett szó a világnak
Mivel így édesen betelt, s jóllakott
Betömve éhes szemem, nyitni szájam
Délibáb-áradást zúdítottam amott

Nem ti, nem én

A kedves, nem ti és nem én,

Vagytok árnyak Isten szemén
Behunyja veletek együtt
Az utat tán’ újra kezdjük

Por sem, semmi annyi évünk
Várnunk kár, hogy végigéljük
Mert nem ti és nem én leszünk
Kikért a kín reggelre szűn’

Tovább, szokd hát a sötétet
Éjed tűznél jobban éget
És messze, messze a remény
Más már az, nem ti és nem én…

Kevély voltál bízni önnön
Balvégzetedben, mely börtön
Csak és semmi más, hiába
Feszül ellene, s kiáltja

Vagyunk jelnek múló időn
Lelkeddel buk’ tested, midőn
Felforr a megszentelt harag
Hamvunk felett üszök marad

Mentünk, igaz mertünk menni
Ha tudtuk is, nem én, s nem ti -
Hol vadvirága nőtt jónak -
Leszünk örököse szónak

Azért leszakítottuk azt
Nem törődve, hogy átlyukaszt
Egyszer az ítélő ujja
Tudtuk, s mentünk a bajnak újra

Most csak állunk itt feszengve
Kegyelem jár át, vagy penge
Ki lesz kedves, ha nem ti, nem én
S mi lesz, ha feltámad a szél

Isten elbúsult tenyerén?
Árnyakká leszünk-e szemén
Ha behunyja velünk együtt
Mikor az utat befejezzük?

Húsvét

Elbukott az ember, törvénye mit sem ér
A hazátlan nyomorult mind itt toporog
Szeggel általverve lábfej és a tenyér
Szemébe száradt a könny, s fára, ami vér csorog

Honom nincs már föld átkozott színén
Jöttem, mert jönnöm kellett terv szerint
S ím előttem, ki harminc pénzért kimért
Csókkal köszöntött, hányadszor, megint

S szeretnem őt már csak részvéttel lehet
Fán függve föld alá szállt örök sötétbe,
Megelőzvén utána hajló lelkemet
Ki mondja meg, meddig tart, s mikor lészen vége?

Borulat ölelget, s förtelmes szél fújja
Ím, ez kilencedik órája a napnak
Szálfám inog, játszik véle vihar ujja
A hollók alábbszállva szememben kutatnak

Üres, sivár lett a hely, a tűz végleg kialudt
Míg köröttem e kettő tusáját vívja csendben
Egyszerre ajkamra tolul vér-bugyogva daluk:
Abba, atyám, mondd, miért hagytál el engem…?

A világ megölt, kit Teérted szerettem
Nincs immár senkim, ki halnom visszatart
Salakká lett szívem haragvó kezedben
De szavad reményt ad, bevégzi, mit akar

Hogy támad a halálból egy más vigasz
Csúf végzetre égzengés lesz, földindulás
S nem múlik el pont sem, abból, mi igaz
Hanem elkezd gyűlni, s naggyá lesz a tudás

Virradat

Hajnalba merül el miriádnyi csillag
Amíg nyitogatja veres szemét az ég
Sejtelmes álmokra újabb reggel virrad
Feljebb kúszik a Hold, akár egy szép nyakék

Már megindult útjára, üresen jár, döcög
Messze csönget az első, forduló villamos
A házmester felé biccentve köszönök
Ki kukát húzva útra csikket szív és tapos

Még nem illant teljesen el, a tegnap itt motoz
Fáradt árny'i kuszán, mormolva legyeznek
A fáról a föld ölébe hull egy piciny toboz
Lábnyomát otthagyta a pár: nagyon szerettek

Nem volt szükség nekik szem- és fültanukra
Úgy lettek egymásé, mint lel koldusra kabát
Szerelem csókoló ajkain elaludva
Feledve a magány zokogó bánatát

S a kis toboz is, alszik, nem bántja semmi sem
Íme marad vala csendes emlék-jelnek
Avaros illatát a ma éjbe átviszem
S csak nézem, ahogy a Hold az égre ismét felmegy

Forradalom

Édes dalát sodorja felém hajdan lett szabadságnak
S e szél zúgja a máig el nem avuló szózatát
Rongyos, parasztruhás fiat, s nyomorított asszonyt,
Szemeim Budára tolongó polgárokat látnak
Kiknek fegyvere a jog, s egy akarata elég
Föltámadott hát a nép, eget-földet ijesztve
S ma nem rajtatok múlik, hogy megvéditek-e a várat
S lehet, a bársonyszékkel együtt süllyednek mélyre hajók
Országalma és jogar kezében, vállán bizony palást
És letörölve arcáról a lelkébe oltott alázat

Ha élhettél volna tegnap, mikor vad tengerek
Feszültek a kordont tartó pártos partnak
S zászlajukra varrott kemény, igaz szókért
Vérükkel fizethettek konok, nyakas emberek
Nem, nem állnál szótlan a terelt tömegben
S nem volna ápolt arcodon elnéző mosoly
S mert nem te vagy, kire ráfagyott a döbbent rettenet
Nem érted, nem hiszed a zászló lendülését
Melybe láthatatlan szélörvények kapkodnak
Veled hal majd kicsinyes akarásod, névtelen temet

Talán nem tetszik, ha mondom: milyen jó is élni!
Ma együtt lépdelni zászlórúd-tartók között
Énekelve: rabolt kincsből alamizsna nem kell
Hallom hangtalan félelmetek, mert ama napot idézi
Mikor börtönéből kiszabadult a szárnyaszegett szó
És elindult felétek, akiről tudni nem akartatok
Sima modorotok mögött, hej, azt az érzést ma is érzi
Bátran merít belőle másfélszáz évnél idős’b gondolat
Hogy még ma véghez vigye felbuzdult hevünket
Mert látni is akarjuk, hogy egünkön tizenkét csillag fénylik

Tavasszal a lányok…

Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom

Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom
Sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény

Halovány mosolyuktól erőtlen, haldokol a Nap
Megigéz, mire csak rátekint’ nek: bizony embert, s vadat
Olyan jelenlétük, hogy minden gondolatot elterel
Ami fontosnak tűnt addig, az igazán nem is kell

Mikor muzsikával zendülő virágoskertbe lép
S megfeledkezve magáról mondja: be szép…!
Körülbódítja kankalin erős, hűs-párás illata
Szívét ifjonti vadregénybe vonja hívó dala

Ilyennek vágyja ma-holnapját a férfiember
Csak szavával még elütné, hát szólni nem mer
Tán eltüntetné a ködként ragyogó varázslatot
Emlékké téve, mikből oly sokat őriznek tegnapok

Hát szembehunyva áll csak, s hagyja, hogy átjárja
A vadvirágok gyönyörűséges jelenléte, bája
Kiknek illata megnyugtat, ha távolság jő közel
Simogató csókjuk szorosan, s féltőn átölel

S kik sóhajtva várnak színpompás rétek lágy ölén
Szemük barna dió, mocsár zöldje, s tiszta, kék kökény
Tavasszal a lányok, megannyi nyiladozó szirom
Ősi, szellő-hajlongásuk leírni sem bírom

Ébredni várlak

Ahogy a tiszta ég megérinti tollam hegyét

S kitárja felettem nagy madár-szárnyait
Felkél sütni reggel, de betekintve elébb
Kibontja a harmatos, álomittas rózsafejet

Minden indulását ilyennek képzelem;
Ajkad viaszmáza révült csókod formázza
Melyet te adtál tűzben foganva énnekem
És most simogatva várlak, hogy felébredj

Csókkal lehelgetlek, hajtincseiddel játszom
S míg tejfehér karod pihéivel incselkedem
Az új Nap bizsergető, szelíd erejével átvon
Pillarebbenéseid közt hozzád is megérkezik

S bár gyönge zaj volt, kisvonat távol-füttye
Már felszusszan az elszenderedett robogás
Angyal-pálca suhint alá, aranyporrá tűnve
Sóhajtásodban olvad el, mint régmúlt állomás

Már kutatsz kezeiddel, reám mosolyogsz
Egy perc és óra csörren: kezdődik megint
Mielőtt a ma a tegnap elől magának eloroz
Tudod, hogy szemeid titokzatos drágakövek…?

2008-03-09

Volt nékem…

Volt nékem egy elsőm, aki leánnyá lett
Fodros ruhácskáján a finom babaillat
Elszállt, múlt egébe elolvadva illant
Ráncba fut a homlok, s emléket homály fed

Volt nékem az elsőm, leány, bizton tudom
Ujjait megszámolni megszülve sem rest
De óh, szülőt ma már körötte ne keress
Elvesztett, s elhagyott, mint játékszert úton

Volt nékem egy elsőm? … talán nem is volt
Talán álomban kaptam hátamra őt
Nyargalni konyhán-szobán, s leverni fedőt
Messze tűnik, mint messze van Győrtől Miskolc

Volt nékem az elsőm, első hévnek kincse
Gyermekkorból, íme felnőttsorsba lépe
Nem néz vissza legföljebb, ha fotóról a képe
Ujja alá simul egy más ajtó kilincse

Volt nékem egy elsőm, neve Mirtusz-Csillag
Mért’ nem maradhattál, mondd meg nékem, kérlek
Olyan idilli, rügyet bontó szép emléknek
Mondd hát, hol vagy, mikor este téged hívlak?

Hidak IX. - Hídépítő munkadal

Voltam egyedül is boldog és bús sokaság-magányban

Megvetésre méltó féreg, s kegyenc hölgyek tapsoló karában
Magaslatról völgybe, merre nem akartam, utam arra vitt
Fényre vágytam én is, s hogy az élet nem bottal tanít

Aztán éltem, ahogy éltem, kalács illata után vonzott a vágy
Tanultam az "élni hagyni engedd, kivel egy úton jársz" szabályt
Vártam ostobán csodára, s hagytam elúszni sok mentőcsónakot
Ízleltem ízeket, s mind közt legédes’b kedvesem csókja volt

Hát kívánhatod-e magadtól, ha másnak mondani sem mered
Terebélyes, zöldellő fává légy, folyvást buzogjon életed?
Hiszen helye van szép sorban mindennek a Nap alatt
A gyermek bizony meg nem áll, ha kedve úgy hozza, hogy szalad

Szabadságból építettem szivárvány-mívű hidakat nektek
Mik a varázsos, meglábolhatatlan folyót átívelni lettek
Hogy túlpartját elérni gyönyörűség legyen álmodóknak
Ma meglegyen, amit szíveteknek ott tartogat a holnap

Mert újra mondom: írni csudajó akár semmiségről is
Szárnyaló madárka lábát nem bírja bántani föld gaza, tövis
Akár megvadult bivalyként ihlető szavak erdejébe tör
Kifelé szőrös teste látszik, bár szelíd galamb lakik belől

Hogy pennát ragadni merjen a pallérozatlan is, az elme, nyelv
Megkűzdvén félelmek dzsungelével, mit elért, többé nem felejt
És bátran kitűzze zászlaját a maga alá gyűrt lehetetlen-hegyen
Én hiszem, hogy meglehet, s hogy így lesz, hát így legyen!

Újabb koszorú a keresztfának

Hosszú-hosszú a csend, időm belül halad

Már elfogyóban van, s nem dagaszt új sarlót
Holdam, visszfénye a világra zárt ajtók
Fel nem tárult, megfejtetlen titka marad

Jövőbe írom – egy falra - a kiáltást
Mely leomol, vagy zarándokhely lesz talán
Utat lel múltamhoz, ki akkor rátalál
Hosszú éjem végén felemelve lámpást

Nem élnek, hidd el, hiú álmok és remények
Énbennem. Megadom, mi jár a kaszásnak
Porrá lesz minden, mire rút halál hat
Kíváncsi jövő-vándor, csak téged reméllek

Hogyha köpenyt borít mégis édes feledés
Igazán nem érdekel, mert már leírtam
Mire szívem szerint bólintottam: így van
S pótolnom, mit mulasztottam, időm kevés

Azután úgyis oda jut észrevétlen
Homokrétegei közt elporlik minden könyv
Feloldódik, szürke tengerré lesz a könny
És valami kőre feljegyzik, hogy éltem

Azért lásd, írok, ha meg-megszakad a csend
Nem úgy, mint fejvesztve szólni vágyó bolond
Bár ajkam körül ma is szavak ízes raja tolong
Csak felvésem a holnapnak a múlandó jelent

Picurka-versek XI. – Elásott kincsek

Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre

Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek
Talán az egyetlen, sápadt Holdat nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket

Megkapják a járdán fekvő részeg karját
Loholva meddő föld megveszett árnyaként
Hogy habzó pofáik egymást széjjelmarják
Nem tűrve közöttük korcs-fajzott gyáva vért

Eképp támadt, rohant rám az eltemetett múlt
Felszaggatva már-már gyógyult, varas sebet
Neved a tereken át csillag erejével hullt
A nemlétbe taszított, meg soha nem született

Mert igen, helyet követeltél magadnak
Ha másutt nem, szívünkbe írva ez ég alatt
Hol kőnél tartós’ ban a szavak megmaradnak
S könnyeink befogadják menedék-falak

Már meghaltál a világnak, kincsem, teljesen
Az támaszt fel újra, ha reád emlékezem
S tudom, ábránd hangod fülelni csendesen
De még érted nyújtom imádkozó kezem

Gondozom virágod, s küzdök sok-sok gazzal
Kertemben nem fogy az ásni való munka
S Isten bölcsen egy-egy jó szóval vigasztal
Mit mondania kell, bízom benne, tudja

De nap végén este jön, sápadt Holdra nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket
Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre
Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek

Kívül, s belül…

Kívül, s belül érzem… hol innen jő, és arra áthatol

Világot gyújt a hunyt szemhéjra csókolt kegyelem
Aranysárga hője nyugtat, bizserg’ve áramol
Ami másnak szeme fénye, életem vagy nekem

Melegít, s arcod tart tükört, hogy mosdva nézhetem
Barázdáidon mint serken a plántált, jó vetés
És megáll a csöndes mozdulat simított kézfejen
Várva, hogy mosollyá szelídül a boldog nevetés

Tudod, így van ez: hogy pillantásod megszúr, átrezeg
Nem hagy érintetlen, mélán elábrándozón
S ha csupán tétován villan rám, már foglya, rászedett
Édes, páros rabja lettem, elringató folyóm

Képzelet játéka von, pedig közelséged oly való
Hogy nem tudom, ha angyal cirmos tolla érint
Ujjad rajzol-e rám, amíg hangod sóhajt, dalol
Megfordulva téged látlak, mert az szertefoszlott, mégsincs

Magaménak tudlak, érve biztos nyugalomba
Kívül, s belül érzem, hogy a szeretet jő, áthatol
Kívül marad minden tőlünk, ami világ gondja
Belül édes vágy hevít és bizserg’ve áramol

Mert nekem adtad…

Már békén száll fészkére a dalos csalogány
Már nyugodt az est, s távol van a magány
Szívéhez búg a szellő és búj hű kedvese
Reátalált végre, s többé nem fut, nem kerese

Már nincs több kérdés, nem pusztít a harag
Már úgy lesz mindig, hogy együtt kel a Nap
S velünk játszik szerelmesen, együvé terel
Megtanít a szóra, szeretni jól hogy is kell

Már ékem lett a fényed, nemcsak holmi ezüst
Már számban érzem ízed, mikor szemet lesütsz
Mindenedre én vigyázni úgy szeretnék jól
Halljam, amíg alkony nem jő, ahogy zenéd szól

2008-02-01

Mondd meg!

Vagyok mérgező tőr, szívbe fájdalomnak

Lepett könnyet csaló, beismerő mondat
Hosszú, csalódott perc, jégbe fagyott jelen
Hogy öklöddel sírva fordulnál ellenem?

Vagyok keserű íz, felejteni való
Melyet csak részegség ártó bora olt
Meggyűlölni vágyott simuló érintés
Támasztalan holnap, kezedbe a kés…?

Vagy

Vagyok neked karod, mely álomba ringat
Zsongó, édes raja lepke-álmaidnak
Nyelvre cseppenő méz, mit bódulat követ
Szemed szivárványát összeszövő szövet?

Vagyok hajnalsugár, amely álmot széleszt
Ébredező pillán csókos lehelést tesz
Csiklandozó nyelvű melegség-zuhatag
Fénnyel söpörve le borongós éj-utad?

Vagyok csillag bolygód árva horizontján
Építgetvén reményt, félelmet lebontván
Mely a zenitig feljebb-feljebb halad
S azután is vissza-visszatekint, magadra nem hagy?

Vagyok pihés csibe szelíd tenyeredben
Darát csipegetve óvó szeretetben
Ki a délutánnal hamarján elpihen
Ki vagyok én - mondd meg - vagy mondd meg, ki nem?

Elveszett paradicsom

Túl zajgó városon láttam egy világot,
Hol nyugton bírtak lenni egymással emberek
Ki-ki fáradozván maga kenyerét ette meg
És hírét sem hallották, hogy vannak királyok

Pásztorok éneke szólt feledett völgy ölén
Okos, hű ebeikkel körül-körül jártak
Furulyával kísérve a legelésző nyájat
Háborítatlan éltek mind e föld köldökén

Ott békén volt minden, és fű-fával a vad
Csöndes ajakon a szó csak rózsát terem’t
- Hogy öröktől valónak tetszett e rend
S tisztán folytak tova, mint szép hegyi patak

Nem mertem betenni oda mocskos lábam
Néztem csak rá, dőlve félkönyékem fölött
Míg a Naptól a délután aranyba öltözött
Elrepült tavához szomjas madár-vágyam

És hűség állt őrt a dísztelen kapuban
Egyetlenem volt a drága asszony neve
S túl azon nem volt becsesebb ékszere
Ki, ha párjához ment, így szólt: édes uram!

Mondanom fölös, hogy gazdagon terített
S borral ékeskedett a vendégasztal is
A kenyér szegetlen, s fejér, mint a liszt
Jóllakott mind, ki jó étvággyal merített

Pedig nem volt kolbász a kerítésfonat
S a ház ragadós, bűvös mézeskalács
De megállt, jó hírt szerzett a biztos tanács
Melyet értő gyermek magába befogad’ t

Túl zajgó városon láttam egy világot,
Szívem cseppjeivel csordulásig tellett
S olyanná lettem, mint ama kicsiny gyermek
Aki hallgatni csak a jó szóra vágyott

Nyílt levél

Te vagy nekem mindenem
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek

De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó
Menj! Hagyj engem békében
Ketté szétváljunk szépen

Szemed megdúlt, vörös szín
Sírni látnom örök kín
Tehetetlen szenveded
Úgy fáj, hogy már elveszett

S hűtlenként, ím, elmegyek
Nyomom szaggatják szelek
Az éjszaka szívembe mar
Csillagpaplannal takar

Szerelmest elföd a föld
S hagyja, ki kínjában költ
Talp alá küld lejtőt züll’ni
Keserv-pohárt ad szédülni

Megszakad a szív, s kötél
Bimbót fagyba köt a tél
Rózsával együtt hal a gaz
És nincs több szerelmes tavasz

Most kérlek, hogy bocsáss meg
Míg a bánat végleg szárnyt szeg
De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó

Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Te vagy nekem mindenem

2007-11-23

Kedvesemnek

Te vagy nekem mindenem
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek

De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó
Menj! Hagyj engem békében
Ketté szétváljunk szépen

Szemed megdúlt, vörös szín
Sírni látnom örök kín
Tehetetlen szenveded
Úgy fáj, hogy már elveszett

S hűtlenként, ím, elmegyek
Nyomom szaggatják szelek
Az éjszaka szívembe mar
Csillagpaplannal takar

Szerelmest elföd a föld
S hagyja, ki kínjában költ
Talp alá küld lejtőt züll’ni
Keserv-pohárt ad szédülni

Megszakad a szív, s kötél
Bimbót fagyba köt a tél
Rózsával együtt hal a gaz
És nincs több szerelmes tavasz

Most kérlek, hogy bocsáss meg
Míg a bánat végleg szárnyt szeg
De nincsen-nincsen arra szó
Csak szemparázs, haragvó

Csaltam, bánom, szeretlek
Gyógyszert adnék sebednek
S ha ellöksz, leszek semmi sem
Te vagy nekem mindenem

Lámpagyújtogató

Veresség pírja fest kéklő alkonyatot

Sötét felhőalakokon szürkül teste
Csak nézem, megállíthatatlan, hogy lopakod’
Karma közé ragad a fekete este

Macskaköves, nedves, girbegurba utca
Emlékek nemlétbe taszított bölcsője
Mindegyik botlásom milyen jól is tudja!
Hold torz visszfénye vet világot a kőre

Megyek, csak megyek a lejtős sikátornak
Pántlikás kislányka kerekezik szembe,
Fal mellett nyikorgó, ócska kordét tolnak
Miért? Csak úgy, könny szök’ egyszerre szemembe

Időtlenné lesznek a kormoló kémények,
Míg a láthatatlan képet kiszínezem
Bámész ebek morgón, csodálkozva néznek
Faltőn hajtó gyom most rózsafejet terem

Rétté nyílik szét a legyezős horizont
Arany betűkké fut az utcatábla név is
Megrázza, s lokniját hosszú hajként kibont
Szólna: nem, de szédül ölelésbe mégis

Sóhaja beborít, mint egy gyöngéd szirom
Körforgásba merül szemeivel szemem
Kelyhe illatot rejt, nektár ízét iszom
Bódult táncunk járjuk… szeretem… szeretem…

Lábam lépésre most mindhiába nógat
Hiszen itt járt tegnap kézen fogva velem
S csókkal súgott forró, mámorító szókat
Az egyetlennek, s igaznak hitt szerelem!

Utána néznék a leánynak, de eltűnt
Messze csörömpöl az üres tejeskanna
Belül ez gyújt lámpát, sötét már az est künn
Homályba vész örökre felidézett arca