2007. szeptember 2., vasárnap

Éj az erkélyen

Lám, estébe öregedett a szertelen, ifjonc délután!
Pár órája sincs, hogy veres-lila Nap-pírba mártott,
Festői fellegek úsztak el az ég kék tenger-bársonyán
S ráncokra fűzve megálltak nézni az első csillagot…

Teleszórva révednek vissza immár éj nyugodt tavából
Ahogy ismerősen felnéz a koldus rájuk, köp, s harákol
Botjával az utolsó kukát túrja mára, ki tudja, mit keres?
Elhúzódik nemsokára bűzös rongyai közé a cserjésbe

Az állat is talál búvóhelyet magának, ha szükség hajtja
Csak a kivert kutyák kóborolnak szerte éjszakába
Meredt szőrükben harapásnyom, szemükben félelem
Felvonyítanak fájdalmukban a halálsápadt Holdra

Még órákig könyököl korlátján lefelé merengve
Fekete mélység fölé szövi képzeletét az árva gondolat
S beszélgető társnak a fák közé rajzol szobrokat
Hogy az elviselhetetlent tűrhetővé varázsolja kicsit

A park soklakásos házaiban csönd; nyugodni tértek
Elsötétültek a függönyözött, dolgos, fáradt ablakok
Pár kadmiumos utcalámpa küszködik csak a sötéttel
Hideg szellő zörget gördítve szárazan zizzenő leveleket

Lám, ősszé lett a tegnap heves szerelmével dúló nyara!
Vándorát erkélyére űzte valami nyugtalan emlékezés
Talán táncolni hívják feledésbe taszított báb-árnyai?
Vagy valahol suttogva nevét ejtette egy magányra révedés?

Távol homályát fürkészi álomhatárra érve újra-újra
Míg szárnyat bont a hajnal, s válasz nincs, sosincs
Már elaludt, s új sugár fészkel arcán, őszes haját szél fújja
Mint gyermek ajkán a tej, mosoly csillan, meglelt kincs


2007-09-02

2007. augusztus 30., csütörtök

Amikor minden véget ért

Megállt, már minden, igen, örök fény tündököl
S a vén cigányasszony hátrafordulva, csodálkozásba
Meredt arccal elfelejtette tovább szórni átkait
Torka nyitottá fagyott, hangtalan, többé nem üvölt

Panoptikummá lett oly sok nyüzsgő város, utca
Milliárdnyi apró vízcsepp szétszóródva lebeg
Amint közé hajtott kerékpárján a matrózruhás gyerek
A meggörnyedő árus ládáját letenni nem tudja

Élénksége immár megmarad, az úrnak is, ki mutat
Az óratorony felé rebbenő tárt szárnyú madárra
Szalmakalapos, hölgyének finom, árnyékba vont arca
Mosolyognak szemei, simítja haját a közrevont fiúnak

Kinn, a platánfákat rügyezés közben érte a tavasz
Torpant szélfolyamba mered rajtuk ezer levél-rezdülés
A Múzeum-körúton állni látszék a döcögő villamos
S vele a pozsgás rikkancs-gyerek, ki plakátot ragaszt

Odabenn vendég és fodrásza hiába nézi a tükört
Azt a tincset – szólna- jó lenne még megigazítani
S kívánsága? - kérdezné a fodrász – lenne még valami…?
De megállt, már minden, igen, örök fény tündököl


Köszönet Fényesi Tóth Jánosnak az inspirációért!

2007. augusztus 28., kedd

Város-szindróma

Ha város-szindróma, betegség kígyója fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam

Járdák tövén osonok el, hol fojt a bő vizelet
Hogy majd’ a szórólapos nyomorultnak megyek
És füstszagú, háborús kapualjakból rám ásít
Egy kukát kenyérért feltúró, rőt szakállú másik

Józsefváros mocska büszkén nem tér ki előlem
Utcahölgye hagyja, hogy percre hozzám öleljem
Íme, itt születtem, kórházán rozsda lóg zárnak
S rögéhez kötve élnek, csak a galambok szállnak

Kálváriája is elhagyta rég, Epreskertbe költözött
Otthonra lelve művészlelkek, s őrangyalok között
Vaksin toporgok, hol ma is rézszínű az arany
És a bennszülött késével könnyen megvághatom magam

Tulajdon utcáit, mintha enyém lenne, úgy rovom
Szemem elidőzget a vadon nőtt, csenevész bokrokon
Hiábavalóság gyanánt foghíjaiba rohad az omló idő
De körfolyosóiról mosott ruha illata árad, s kékítő

Mégis, ide bújok, ha város-szindróma fojtogat
S rám omlanak a magasba görbülő torony-falak
Csoportba verődött magány sziszeg utánam
Fuldokló kutyák falnák fel koncként vetett lábam…

2007. augusztus 26., vasárnap

Fényképalbumok I.

… én láttam, igen, elmesélhetem neked
Negyvenháromban mi történt a Donnál
Az altiszt vezényelt: ’ előre’, s míg ott állt
Puskavashoz hozzáfagytak élő emberek

Pocsolyából ittak, rágva hozzá gyökért
S amikor fegyvertelen rohant alá a nép
Kartácstűzbe veszett, mint számolt tartalék
Némán nyelte el az idegen föld a vért

De lőtték azt is, aki hátra menekült
Csak néhányan élték túl e sötét napot
Megbújva leöltek közt, tettetve, hogy halott
Még ma is bevizel, hallva a szót: "gyerünk!"

Elhányva mindenét félelmében rohant
Ne töltse fiam, szíved sose olyan érzés
A csonkát is hazahozta mankón két kéz
S útjuk szegélyezte névtelen-sok hant

Donnál pihen, sereg emlékem szendereg
Küldenék - hogy lássa - a tábornok úrnak
Fotón feszítő bakái halálba sárgultak
S üzenném, de késő, hogy inkább nem megyek



Nagyapám és a II. Magyar Hadsereg emlékére.

2007. augusztus 25., szombat

Kilátástalanul

Egyik kezemben a Szellem dicsősége ég
Másikkal embert ölök; szüntelen vétkezem
S kívánom, inkább fogjátok le mindkét kezem
Mielőtt az Isten szava harsan fennen: elég!

Hánykolódom üres szólamok csónak-viharán
Tudatlan vagyok, békítő választ nem lelek
S sokan szó nélkül mennek el mellettem, emberek
Ki hallgat meg akkor, ha Te sem, Abba, atyám?

Sötétségem ölén magamnak szülöm titkaim
Miken egy-egy hajó érkezvén részvéttel mereng
Felcsillámló széttört Hold-tükörképen odalenn
Legyint-e, nem látni, vagy távozóban visszaint?

Az éj sötétje bánt, nappal hálóval megragad
Milliárdnyi társsal úszni hallá formált testben
S nyílként elvillanni velük: ha nem ezt kerestem
Tovább úsznom tenger-kékben mi értelme marad?

Tudom, tendenciák ellen küzdeni fölösleges
Élj nyugodtan, s halj meg, mint a legtöbb átlagember
Kiknek szíve tisztára mosva, de lépni nem mer
S közülük egy sem bír kiáltani: ölj vagy szeress!

Tegyetek pecsétet reám, csak már gyűlöljetek!
Tépjétek szét a papírjaim – nem nektek való
Mint utcák sarát, prüszkölve tapodja el a ló
Tülköljetek, akár játszótereken a gyerek!

2007. augusztus 23., csütörtök

Picurka-versek X. -- Párhuzamos levelek

Nézem a naptárat, milyen lassan vonssza
Hetekké gyűlik a napnyi csorgó idő
Ősz hajszálak hullnak elkönyökölt csontra
Vastagszik a derék, s fáj, ha mozdul csípő

Hosszú volt, gyermekem, itt e három év
Hiányodba fáradt merengő gondolat
Hogy hallanék felőled egy szót, várom még
Dőreségem fölött szárny't halál bontogat

Már sokszor küldtem Nektek, kedves Szüleim
Üzenetem a galambbal vissza-visszatért
Írtam, növögetek, s jól vagyok e szerint
Istennek Hárfása lettem, mert arra kért

A felhők világa, gyönyörű és örök
Mint más gyerekeknek, szárnyam nőtt nekem is
Tekintgetve lentre felétek kőrözök
S mintha látnám néha, hogy integetve hívsz…

Nem láthatlak, tudom, de hívlak, egyre-egyre
Múltnak mécsesében a tűz már kialudt
Ablakom homályán fel-feltekintgetve
Föld-fogolyként várok, s fázom itt cudarul

Pedig nyár van; mesélhetnél, Veled mi lehet?
Felhők szélén ülsz-e társaiddal játszva
Vagy angyalszárnyaiddal hasítod az eget?
S gondolsz-e még gyakran az édesanyádra?

Szomorúság lep, ha Távol-Földre nézek
Elsimítanám a borút jó apámban
Hiányzik dalotok, óvó ölelés’tek
Mikor nevettetek, ahogy rúgkapáltam

És én édes-mamám, hogyha szíved dobban
Megrezdül a tavon egy szál pici rózsa
Mert a szereteted mindenütt ott van
Hajnalonként érint könnybe mártott csókja

Kicsiny szál lenyúlik a végtelen mennyből
Emlékedre, Csöppünk, rákapaszkodunk
S nem jönnek -csak érzések- a szavak egyből
De reméljük ott fenn jól vagy, s csókolunk

A naptárat nézem Tőled távolodva
Újholdra teli jő, évre csöndes évek
Így lett, így akarták, visz a folyó sodra
S majd, ha úgy akarják anyával Hozzád térek

2007. augusztus 21., kedd

Testamentum


Szó üszke számból, papíros szárnyán szálljon
Miért is ragadom tollam magamhoz, miért?
Mellemre ölelve szívem tócsáiba mártom
Hogy szemlélhesd a pirosló, szétfreccsenő vért

Ím, a szabadság elpatakzik a véna kékjén át
Elhamvad a parazsába omlott cigarettavég is
S újabb szavakra figyel hiába, a kurzor békén vár
Felseprik a szobát utánam, ott maradok mégis

Arcomból kifut, illatos föld fogad magába
Nedveim ízét, könnyem kövér férgek ízlelik
Lelkem kazettából sikolt hozzád, élő, bezárva
Csöndesség jön, nem fagyaszt jég, s Nap nem hevít

Sötétbe menjen, mi test csupán, a többi fényre
Így legyen. Eltöröltetik a lázadó akarat
Mit elmondhattam az ihlet tüzében égve
Kárba porlik el minden más, de az megmarad

Nem félek most, hogy leírtam, elmúlok, tudom
Teher volt vinni, hát homokzsákként kidobtam
De itt hagyom tanulságul testamentumom
Legyen utolsó sor, ha szívem végsőt dobban




2007. augusztus 17., péntek

Csodálatos hajnal

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere.


Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését… elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város…


Megjelent: 2007, augusztus 17

2007. augusztus 16., csütörtök

Örökség

… feltéve persze, hogy x nulla nem lehet…
Látok Babilon nemlétbe tűnt egén ringó
Emlékezetbe gyökérzett függőkerteket
Kód-számsorként nyílik bennük bimbó

Hatvan jele időnek és végtelen körök
Égett éket morzsolgat, mit egykor vésett
Palatábláján a jel maradt őutána örök
Kihamvadt tűz leng, s rozsdáé lettek a kések

Hazád lett Hellász szabad, szabdalt kék ege
Hol pihen a gondolkodó, elmerengő bölcs
Alexandriai könyvtár szerelmes gyermeke
Minek pergamenjeiből a tűz lisztet őrölt

Szolgaként jöttél, barbárok űztek Rómából
Törvénye véredbe mart táncos cirkusz-jog
Házadban sisakrostélyos hadúr vert tábort
Leányodnak, mely övé lett, mocskos kéjjel suttog

Eképpen anyád – Európa fogadott szűk méhébe
S nyomorgatott fiaként faltak éhes háborúk
Hogy mézszínű pillanat volt az elrebbenő béke
Ösztövér borjadra fáradt éj gyakorta ráborult

Emléked a megszitált, áttetsző történelem
Megroskadt váll-tartotta kék köténybe hull
Megpróbálod talán egyszer megérteni velem
Amit apánk apja tűz fényénél nekünk megtanult


2007. augusztus 8., szerda

A

Vonzani kezdte a szédítő, fehérbe ragyogó mélység, a kiterjedés nélküli gyöngyházfényű hajnal. Tudta, hogy meg fog születni, testvérei láncolatokként követve fognak fejest ugrani utána. Irracionális volt e tudás, mintha nem is ő, hanem őróla gondolta volna ezt egy testetlen, súgó hang, mégis, zsigereiben bizsergett a létezés hívó ingere. Teljesen azonosult vele, mint útjára engedett sóhajtás, korábbi sóhajtások érzelmi attitűdjeivel, visszatalálva forrásához, magához a sóhajtóhoz. Ez boldog megelégedettséggel töltötte el, valamint nyugtalan, de édes várakozással. A pillanat közelgett, forró elektromosság vibrált fekete alakja körül, országutak felett örvénylik délibábot és mindenféle képtelen, csalóka jelenséget keltve a levegő így. Még egyedül állt a mélység peremén, nem is kapaszkodott, mialatt mélázva fújdogált lábai körül valami erősödő szellőféle. Tudta, hogy első lesz, beleégve felismerhető nyomot hagy majd abban a micsodában, ám a határozott és erős szél nélkül biztosan fején átbucskázva, valamilyen nevetséges, véletlenszerű pózban érne földet, talán szégyenszemre kalimpáló lábaival az égnek. Emlékeiben nem is szél, hanem inkább puskagolyószerű lövés érzete bukkant fel, tarkóját hirtelen és váratlan eltaláló erő jelenlétét idézve. Felemelő, gyönyörűséges lesz kiszabadulnia, elindítani a folyamatot, betölteni küldetését…elábrándozását minden átmenet nélküli vihar szakította félbe, a huzat porszemként sodorta el perzselő hőségben, még érzékelte, amint sötét felhő támad mögötte, karok, lábak hadonászva próbálnak utat találni. Könnyűvé, súlytalanná lett, és szinte elhitte, hogy örökké tart ez a testetlen zuhanás. Bár nem adatott neki sok képzelő erő, most, mintha megérezte volna a jövő illatát; sötét, szűk birodalmát kifeszítette a szétáradó napfény, mintha egy kisvárosi ház tornácáról szemlélte volna egy szerelmes, szép történet kezdőképét, nyitányát. Milliónyi társát pillantotta meg szabályosan, kézen fogva szaladtak el mellette, tovább, szavak, képek sokaságát, mint zászlókat lengetve az ismeretlen felé. Aztán eggyé válva, eggyé teremtve céljával, felvette végső formáját, belé lehelve egész, teljes valóját.

A hajnal első sugarai bíborvörös fényűre színezték az álmodó háztetők öreg cserepeit, és bekukucskálva a csipkefüggönyök mögé szemhéjakra és pisze orrocskákra ültek, várva és cirógatva, amíg felébredt a város...

...és a parányi tintalövő ágyú egy röpke pillanatra, míg a szárnyaló képzelet új magaslatra ért, megpihent.






2007. július 23., hétfő

Hazámhoz

Én, mikor szólítalak, ajkamon csönd az ima
Szent helyed felett angyal számtalan köröz,
Befogadja máig, attól, hogy az első paripa
Vitéze alatt megérkezett az új földhöz

Nem kárhoztatlak, s nem verlek, te hányatott
Csak rívok veled, gyalázatodban is magyar
Kin évszázadok pokla, s idegen szó vágtatott
Ki mégis parasztként is tudja, mit akar

S fiát más hitető zászlóhoz nem lehetett kötni
Bár jobbágyszolgává tette őt sok uradalmi kor
Szívzsebébe varrva hordta Rákóczit, Petőfit
Elment meghalni az eszméért, tudva mikor

Az én hazám mindig ilyen volt, s marad vagyon
A külföld hóbortja kényszerből, ha érdekelt
Ékesen reppent hű vérrel táplált szavon
S ha veszni látszott is napja, szabadon énekelt

Szerelmes nemzetem, nemcsak könny hord együvé
Feszegették igaz, s gaz árulók néma tagjaink
Sosem lesz barom, kinek szíve csak egy ügyé
Szűznél jobbat beszél a lepel, s a Vér, mit arra hint

Mit sem tudó gyilkosok álnok húsvéti keze
Hogy egyenlően állhasson úr mellett a paraszt
És lelkének terhét viselje az, ki vétkeze
Hirdettessen hát ez áldott, tüneményes tavasz!

2007. július 16., hétfő

ha eljő a virradat

"...miért nem szóltok hozzá egymás műveihez
mintha csak mindenki fújná a magáét?"
(egy-bizonyára nevének elhallgatását kérő-publicista)



óh, halkan is, távol is, ha fújdogál,
ím a lenge szellő jártát nem tudod
két gyermek, egymásnak mint kurjogál
s szívük hangtalan mélybe hogy zuhog

messzi partok közé növesztett lonc-vizük
s hajnalokba torkolló ezer virradat
álluk alatt vágyva összekulcsolt tízük
míg megérkezett az úgy várt pillanat

óh, hogyan láthatnád e láthatatlant?
remény-bölcsőben megringatott dedem
nekem te, s neked magnak én maradtam
tiéd, mit ajkamon szavam rózsája terem

és illatod..., bársonyát el nem mondhatom
érzem reányomott lélekpecséted
hebegve eléd vitt kincsem, mind ócska lom
de te rámosolyogsz csendben, megérted

bérceinkről felszárnyalnak szép madarak
s halott homályok ölén földereng a derű
szavak kovácsolnak újabb szavakat
óh, hát így történik, mindez oly egyszerű!

2007 07.15

2007. június 29., péntek

Elmondhatatlan

Hogy is mondjam el, ha a dal, mint vágy feszít
S tavasz íze keres rügyeken kibújást
Pillantásod kell, úgy Nap-hő nem melegít
Mezítelenséged is felöltözött, ruhás

Egyszerre hatolna által lelkem, s tagom
Gyümölcsös kertedbe rontva önt’ni magam
Éden folyóiként eggyé: ezt akarom
Muzsikává szőni édes szavad, s szavam

Szorongatni combod, s kebled gömbölydedét
Kéjjel kényeztetőn csókkal halmozni el
Sóhaj fusson nyakadon, cirógató cseléd
Hunyd, hunyd le szemeid, hallgasd, úgy figyelj!

Nekirugaszkodnék ismét elmondani
Milyen veled a szerelmes önkívület
De simul, nedves-puhán megharap valami
Ajkad forró lehe borzol, s felszít tüzet

Mámorban hallgatlak, tested nyelvén beszélsz
Hangjaink örvénylő felhőkként kel egybe
Sivár szó-bozótot szellem-gyönyör emészt
Hogy végigfoly’ arcunkon könnyeink sós nedve

Csurom vizek vagyunk, ajkunk összetapad
Örökké lett percre béklyót karunk liánja fon
Testünk teljesen kimerült, mégis szabad
És álomba ringunk el, boldogan, nagyon

2007-06-29

2007. június 22., péntek

Picurka-versek IX. - Első napjaink

Az első júniusod volt, ma erre gondolok
Anyácska pocakján tűnő kis harmatcsepp
Mely megült áttetszőn, mint finom homlokod
Készülődött csendben életre, s hajnal lett

Nehéz méz-párát lehelt az akácos utca
S a szerelmes éjéből bódultan ébredő
Két kócos, bolond szív még nem, nem is tudta
Hogy a paplan alól majd három búj’ elő

A rózsák, vérbő vörösen, szakítatlan nyíltak
Győzelem ült a "nincs" felett mindenütt
Boldogság szaladt, hogy rólad szerte hírt ad
S szaladtunk a folyó partján együtt velük

Felelőtlen bohók voltunk, igen, fiatalok
Felizzott nyarunkra hűsítő csók kellett
S nem égette talpunk forrón sütő homok
Gondtalanul játsz’tunk, mint a kicsiny gyermek

Inkább ez legyen emlékkincsem rólad
(Mert később elvitt a rettenetes csuhás)
Anya öblén ringó Picurka kis csónak
S a napfényben érlelő hajókirándulás

2007. június 18., hétfő

Emlék születésnapodra

Ez már a sokadik év, mondod, szóra nem érdemes
Társai elröpültek féltőn dédelgetett álmaiddal
Olyan, akár a befőtt, mit az ember félre tesz
Távoli holnapok reményét büszkén várva írt dal

De, mint névtelen szakított ezredik szűz-liliom
Mely végtére ugyanúgy "egy a sok közül" marad
Vagy rózsafejről elhullott, hervadt, zizzenő szirom
Mit szél kerget meg, s felcsípik kíváncsi madarak

Amilyennek megéled rohanó perceid, órád, napod
Magadnak bírod majd, lehet mindez szép, kitüntetett
Leülni rá némán merengve jelenthet egy-egy padot
S hiánya fájó sebként lüktet, ha emléke füstbe megy

Íme, könyvjelzőnek e verset neked itt hagyom
Történeted lapjain van ékes, s van nyilván dicstelen
Volt néhány ünnepelt pillanat, s jeltelen sok nagyon
S kívánom, több legyen az áldás őrzött kincseden

Ajándékul nem hoztam aranyat, becses drágakövet
Csak dobozba zárva kallódna annyi tárgyad közt
Szó őriz szót, s a leírt emlék lesz, mely téged követ
Kibontja lányhaját, ha hozzá közelítve gonddal jössz

Gyújts gyertyát tehát, a perc tiéd, mit jövőbe vihetsz
Fénykép lesz az, sárguló, mikor újra eszedbe jut
Elmerült Atlantiszod, az az ifjú, boldog sziget
De megőrzi a mellé állított két lángkardú Kerub

Igazán élj, égve, emésszen vad, s mély szerelem
Csodák kútja méhed, íve fénylő csillagrajokat rejt
S míg könnyed szivárványán át új mosoly búj szemeden
Csak ábrándozz még, hunyd le pilláid és figyelj!

Hisz itt vagyok veled holnapokra, itt van gyermeked
Csontig rágó, farkas-kor ellenében óvó figyelem
Megroskadó válladnak támasz, hogyha űzve kergeted
Éjbe kóborolsz utána, s nem leled nyugalmad idelenn

Kevésre gyűltek, épp hogy elkezdődött, virágoz életed
Előtted a futásra váró pálya, nézd, szomjas tekinteted issza
Számolni kár még az álomba szenderült kócos éveket
Gubancolt munka-rengeteg várja, hogy jöjj hozzá vissza

És mégis:
Sokadik év ez, szó nélkül elmenni mellette: nem érdemes
Igaz, társai elröpültek féltőn dédelgetett álmaiddal
Mégis olyan, akár a befőtt, mit az ember félre tesz
Mint távoli holnapok reményét büszkén várva írt dal

2007. június 12., kedd

Valahányadik epilógus

Balgaságom szülte valahányadik epilógus
Meglásd, megtapsolja ezt is, visszhangozza kórus
Reménytelen igazmondásra bírnom őket
Akár szárnycsapkodásra a hajnali háztetőket

Belátom, sosem írtam még igazán, elég jót
Fütyörészve számra vehető, kedvemre valót
Csak írtam úgy, mint betűz, szótagol a gyermek
Nem értve, hogy az egész értelmet miből nyerhet

Írtam akarattal, papírra pocsékoltam szöveget
Beljebb ütve, barátom, laza koporsószeged
Szellemtelen szószörnyetegeket, égbekiáltót
Minden közhelyek unalomkincsét, ej, de kár volt!

Írtam? Vagy feküdtem csak? Nyálfolyón, álmatag
Félbe’ szerbe’ kezdett sorom eb módra ottmaradt
Reggelre elvesztve ízét, zamatát, idegen lett
Kerékpárra dőlve ébredtem az ablakpárkány mellett

És igen: írtam szépeket is, mikor ihlet heve hajtott
Természet csodáit… leányról… régmúlt folyópartot
Tollam hegyén szökött az ábrándos szerelem
Hogy szorongatva tőle írjam, milyen vagy nekem

Hány boldog gyöngyű, s kínkeserves óra volt
Mit a rímfaragással vesződés az éjtől elrabolt!
Nem sajnálom, mert űzött valami tétova vágy
Önteni, s csiszolgatni sorok tüzes lávafolyamát

És megint itt ülök, nem jut észbe semmi jó
Karácsonyfa alá ajándék kell, felaggatott dió
De hol van még nyár közepén a karácsony
Ezt a strófát is meg kellett írni, lám, barátom!

S ami jön, ajándékot rejt, avagy botot hátamra
Jövendő dolga tudni, teli, vagy üres lesz-e kamra
S emlékezet őriz-e majd, vagy névtelen takar verem?
Mit számít, csak megmaradjon az első szerelem!

Valahányadik epilógus ez, balgaságom szülte
Karámba terelt, ágaskodó mondat-csürhe
Mely önnön korlátja mellett körbe-körbe szalad
És mert gazdája én vagyok, azt hiszi, hogy szabad

2007. június 10., vasárnap

Tükör

Nyár-kemencében a Föld, izzad, fuldokol,
Felhőkkel bajlódik, meglódul, megáll a szél
Konzervdobozába zárt szöcskenyájnyi pokol
Remény vesztve tikkad, feltekintve azért

Ropogósra sül, mint éretlen gesztenye
Elmebaj gőzeit forralja már benne
S kétségessé lesz, hogy elbír több terhet-e
Vagy térdre kényszerül-e az ember, mert gyenge?

Tornyosul, vihart szülne, vajúdik az ég
Tompa villámlások távol fénye ijeszt
Magasban mélyek nyílnak, mint seb-szakadék
Eresztékein szivárgó ködre néz fel: mi ez?

Mert korán van, álma barlangokban szunnyad
Értelme kezdeti, s kicsiny, mint gyermeké
Bőrök redőibe, s rettent asszonyához bújhat
Ordítása a vadon nyugalmát felveré

S vajon, ma embere, ha kinézel ablakon
Tudod-e mi vár rád ég alatt, odakinn?
Mi az, mit biztosan tudsz, s hiszel vakon
Hová bújsz el, amikor félsz, hogy oka sincs?

Nyár-kemencében ma is izzad, fuldokol,
Felhőkkel bajlódik, meglódul, megáll a szél
Konzervdobozodba zárt szöcskenyájnyi pokol
Remény vesztve tikkadsz, feltekintve azért

Ropogósra sülsz, mint éretlen gesztenye
Elmebaj-gőzt forral szintúgy benned agy
S kétségessé lesz, hogy elbírsz több terhet-e
Vagy térdre kényszerülsz-e, mert gyenge vagy?

2007. június 9., szombat

Nyáresti vers

Mit hoz, mi lesz az este villanó ábrándja?
A galamb-ülte attika-párkányt kémlelem
Ne hidd, hogy kész van, csak remélem: hátha
Több a "nem tudom" benn, s az oktalan félelem

Én is tudom: ketten szőjük furcsa álmunk
S mi sóhajjal kél itt, talán szívedbe hatol
Fölösleges erőlködni, csak révedve várnunk
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

Olyan nyugodt, fülledt nyár-este van, tudod
Mozdulatlan állnak az akácok, s lombos tölgyek
Vidéken beülnek ilyenkor már az álmos tyúkok
S teraszokon át sorra italt töltenek a Hölgynek

Nyugágyak ölén halk társalgásba merülnek
Sötétben hosszú parázs ég cigarettavégeken
S egy Úr finoman bizonyos témát kerülget
Ügyelve a szóra, hogy bókja szép legyen

Amott, egy pár, hevüknek nem parancsol álljt
Sem természet, idő; csókkal simogató karok
Fedezik fel a lüktető, vad, ismeretlen csodát
Majd csillapodva megszámláltatnak a csillagok

Feszülten vibráló idegre hűs szellő hoz enyhet
Záporozó permet dúsít fűillatú oxigént
S hatalmas cseppekkel töltött virágkelyhek
Hajladoznak a súly alatt, nem tudva, miért

Mit hozott, hát Neked ez est, kedves idegen?
Nem kérdem, a sóhaj, mi kélt itt, szívedbe hatolt
Elragadt-e hév, vagy várva-várod idelenn?
Hidd, elég, ha nézlek, s Te meglátsz valahol

2007. június 5., kedd

spinhajlás

 (nabsátídrofröküt) etenétröt kenésézektelek gáliv A


Tehát a világ egy felfordított vödör
Te mondtad, ne mondd, hogy nem mondtad, Te!
Láttad ezt a villanást?
No comment, nem tudsz semmiről…
Cigarettázol itt nekem sunyin
Mint amikor a szétpermetezettségben levő vizek belefröccsennek,
visszatérnek a vödörbe, soha nem is voltak kiöntve
Mindjárt mondok egy példát
Hülye kérdés!
A szennyvizek is?
Mint egy film, lassan, a kép sarkából elindul egy kis pötty
Nincs hulladék, az események lejátszódási iránya a teremtés pillanata felé mutat
A tér-idő kontinuum folyamatosságáról beszélsz
Görbülő tereket elnyelő gravitációs lyukakról
Ezt, amit mondani akarsz, lehet, hogy nem fogom elhinni
Lehet, hogy mondani akarsz valamit?
A természettudomány-órán hallottam valamit, érdekesnek tűnik,
megkérdezem a barátom…
És érzem, hogy egyre gyorsul…
Nagy, keretes szemüvege, elálló fülei vannak,
olyan érdekfeszítően tud a csillagászatról mesélni
Az új fiú? Nem dohányzik, hülye vagy? Az ilyennek sose lesz haverja!
Azt mondták, Laca helyett jön valaki…
És folytatódik, szinte szédítő a gyorsulás, közeledik a folt
Én nem akarok abba az iskolába menni!
Majd jövőre, pedig okos, intelligens gyerek
Tényleg, ez én vagyok? VAGYOK?
Sokat bajlódom vele, de majdcsak tiszta lesz, ez a sok pelenka…
Erős, éles fájdalom
Nyugalom, meleg
A feketeség beborítja teljesen, és megszűnik…

2007. június 4., hétfő

Édes várakozásban

Lásd, közönséges homokból lettem
Megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Költővé is úgy ég el az ember
Hogy hitványságát meglepi valami hevület

És más szájából elhamvadnak
Szavak félig szívott ócska cigarettái
Csak úgy, füstben eltapodva
Továbbmegy felejtve, mint ki siet várni

Bolond, mondom, ki felhőt kémlelni rest
Játszani cicakölyökkel nem szeret
Egész nap tétlen van szobában egyedül
Nem beszél senkivel, s nem ír levelet

Én az egyszerű nótát szeretem
Fészkén békén élő madár-csivitelést
Patakvíz csobolyán ábrándozni
S az órákig lomhán susogó fákra révedést

Mégis a tömeggel is szívesen vegyül
Belémivódik parttalan beszélgetésének zaja
Kávéházak júniusi, fedetlen teraszán
Otthon vagyok, ha nem is megyek haza

Lásd, édes várakozásban szemlélődöm
S leszek megolvasztott, tűzzel folyó üveg
Hogyha hirtelen reám száll a lélek
S hitványságom meglepi valami hevület


2007-06-04

2007. május 30., szerda

Versfolyam - Forrás

Rábukkantam, ím itt, a mohos kő alatt
Épp csak megálltam két sövényvágás között
Egy erecskére, mely titokban haladt
Félénken, mint a vad, s oly tisztán gyöngyözött

Hogyan, s miért öntötték e kövér gazra?
Vergődő újszülöttként keresgélt medert
Ide küldte el őt karsztos kristály-anyja
Kérdeztem, csak nézett csillogva, s nem felelt

Hogy tétován ne tűnjön, hamar utat ástam
Megszórtam gömbölyded folyam-kaviccsal
Csobogón nevetett, s reá folyt hálásan
Játszott a napfényben, mint ezüstös kishal

Forrására lelve kővel körberaktam
Ne dúlják szét, ha megtalálják állatok
Csodáján függve még időztem, maradtam
Megnyitva kezemmel a szűk kijáratot

Vigyázom, ablakból kísérem fél szemmel
Olyan, hallod-e, mint az örök kisgyerek!
Beszél, panaszosan zuhog, s nem enged el
Pedig partja is lett, s oda gyűlnek inni verebek

S várom egyre, közeleg, beköszönt a nap
Papírhajók kelnek útra játék-vizen
Majd kiürül a ház, csak nagypapa marad
S akkor a forrás lesz vigaszom, azt hiszem...

2007-05-30



2007. május 28., hétfő

Temetőkert - Árnyak IV.

A temetőkert sivár, éjjel elhagyatott 
Hazatért nyugodni mécs-himbáló őre
Teleholdra bámul némán néhány halott
Élni próbál, s álmodni egy percet belőle

S a hideg Holdsugár, életük fakó mása
Repkénnyel befutott fejfákon átcsorog
Elvadult akácos lett végállomása
Test-börtönük az ég felé még rácsozott

Nem tudjátok, milyen, kevély felülvalók!
Nincs égi menedék, csak pusztulás-bűz, férgek
S feledés ellen dühödt árnyként kaparó
Sárgás csontba égett múlhatatlan érdek

Versengés a rokonért, hátha-hátha jön
Visszamenni véle könnycseppnyi kegyelem
Míg gazolva földem, rózsát plántál, önt
S emléke felfakad, mikor lezárta szemem

Van nekem is szöszke, cserfes angyalom
Szomszédéknak kedves Zsuzska lánya az
Szíve bánatában gyakran hallgatom
S mikor indul kövemre egy puszit tapaszt

Virágszála száradón is vigasztaló kincs
Édes-bús hangjáról el-elábrándozom
Ajtót nyit a mennyre: kezében a kilincs
S ajka melegét szinte érzi homlokom

Párizsban

(… Párizs, Szajna partja, miért éppen ott?)
Bonjoure, Madam, oui, Monsieur Coulot!
Szobájuk pompás, a Champs Elysées-re néz
Óhajtanak pezsgőt, vacsorához zenészt?

(A szobapincérnek harminc frankot adtam
Szóltam, hogy a kocsis készen várjon, kalapban
Aztán ebédeltünk a Taverne Royale teraszán
Fenséges volt: "en parfaitement!", igazán)

Tovább a Montmartre fasorán kéz-kézben
Ahogy álmodta egy szenvedélyes éjen
Arcképfestők előtt mentünk mosolyogva
Frakkban és selyemben, derűsen csacsogva

Mögöttünk az óváros utcáinak öble
Mind egy–egy történet, sikátoros, görbe
Falaikra az ősz mester pingált: Chronos
Saint Gilber-től tovább málló volt, kőporos

Késő délutánig andalogtam vele
Két gyémántként ragyogott a Madam szeme
Sétáltunk, s csókkal ingereltük utcanőit
Eljutottunk a zsibongó hajókikötőig

S vissza a hotelig a Szajnán hajózva
Hamar elröppent e néhány boldog óra
(Naplónk írom immár, fejét vállam tartja
Csodaszép a Madam így, önfeledten alva…)


2007. május 26., szombat

A középszer siráma

Hogy is kezdjem, tétovázom, leírjam-e, vagy mégsem?
Játszom félelmeimmel, játszom, mást nem tudok
Elém gügyögik gyermekded középszerűségem
Hogy két szónál előbbre nem látok, s jutok

Mi végre küzdöm a régies, furcsa szavakkal?
Erőltetem bárgyú, nevetséges ragrímeim
Festve giccses naplementét, bajlódom téllel, tavasszal
Üres-fehéren ásító lapnak rontva újra, megint

Hisz’ nem megy, (minek az aposztróf?) annyira látszik
Erőtlen szótengerbe ömlik az átgondolatlanság
Amatőrnek sem való, ki folyvást, s ennyit hibázik
Görbék, kuszák a sorok, s szótagolva kacskák!

Hiába mondják, s mondom magamnak, sőt másnak:
Írj, ne gondolj emez rút, gyöngítő lidércekkel
Ketrecbe terelnek, röhögnek, néma földbe ásva
Bedobják bűz-bombáik, s rám húzzák a vekkert

Ki büszke, s titokban nagyra vágy, csúcsot ostromolna
Tudd: az életben senki, tovább mások-vonva megy
Céltalan féregként csúsz-mász a féregirtó porba
Elvétett mondatai felett a tolla sír, megremeg

S mégis ír, játsz’ holtáig bamba félelmekkel
Legyűri néha az álomból épített idegen való
Álmodja, hogy valami hasznos’ t is letesz egyszer
S félelmek nélkül akkor tudja írni: hogy írni csudajó!

2007-05-26




2007. május 25., péntek

Hidak VIII. - Összekötő híd

Mellettem, a hűvösben gubbasztott pár madár
A déli összekötő híd töltésén ültem, gyéren sütött
Lágymányos felé még a Petőfi-hídon jártak át
Szerdát írt a letűnt naptár, vagy lehet, csütörtököt

Emlékszem, Ferencváros felől szerelvényt toltak
S mögöttem a kocsik ütközője össze-összecsattant
Elrebbenő csapatuk után nem maradt más, tollak
Lenn, a téren egy hölgy illatszert árult, vagy szappant…

Onnan látszott – március volt – mily magas a Duna
Elnézegettem a vízen hömpölygő fehér-szürke ködöt
Mint a város létének egy eltévedt, tétlen tanúja
Talán párja a szobornak, mely a tér sarkán őrködött

A Fehérvári úton szembe két 47-es villamos csörtetett
Át, fázós, zsúfolt utasok álmatag reggel-tengerén
S a nyirkos, tejfehér köd engem is körbevett
Beborított, magába fogadva hatalmas cseppjeként

Továbbutaztam hát, a tömeg sodort, velük
Hisz a töltésre ülni is csak lélek-szeszély ragadt
Folytatva szabályos hétköznap-reggelük
      S a híd töltéssel,
           köddel és árussal,
               szobron galambokkal
a tér sarkán ottmaradt

2007. május 24., csütörtök

Végtelen történet

Már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy-egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt. Úgy távolodtak el szeméről a képzelt sziromrózsák, mint ahogy a kert fodros-selymes illatos bokor-lombozata közül előlépve levelenként feltárul annak párában és délutáni narancsfényben fürdő fái és gondozott gyepszőnyege közé ékszerként illesztett kincsesládája: a ház. Mint valami csodálatos, elfeledett repkényes tó, melyhez oldalazva enyhe lejtőn ereszkedik a bámész idegen, s amely befogadja békében picinyke valóját, erről a találkozásról akart mindig írni. És ahogy fókuszálódott felidézésének nagy, lapos opálos lencséje, a hullámzó, elmosódott partvonal egyszerre kontúros lett, az eső vagy könnyezés áztatta bizonytalan, kivehetetlen formák és színpaletták egyszerre határozott, bár nem harsogó, gyengéd, végtelenbe elnyúló napnyugta előtti bronzarany körvonalat öltöttek és a partot övező keskeny sétány finoman kövezett lapjain állva észrevette a lányt.

A jelzőáradatot, mely igyekezett ajkára tolulni, lebilincselte a látvány ereje, egyszerűen képtelen volt megszólalni. A lány mozdulatlanul, kecses, mélázó tartással állt félig-meddig oldalvást őneki, s bár nem láthatta, biztos volt, hogy szemeivel bűvöli a szellőben fodrozódó vizet, s az áttetsző mély felé és vissza felúszó kishalakat. Ajkán sejtelmes mosoly játszott, valami gyönyörű vallomásfélét megelőző, formálódó szavak előtti meg-megringó édes mosoly. Szalmakalapjának alsó karimáján tisztán ki tudta venni a vízfelszín folyton ide-oda, egymásba átváltozó hullámzás apró mozgásait. Pasztellfehér blúza mellett leengedett bal kezében könyvet és egy szál sárga rózsát tartott. Másik kezét, melyen a kézitáska volt szemöldökéhez illesztve (nyilván a visszaverődő sugarak miatt)  egy távoli pontot fürkészett.
Bár nem mozdult, a lány lényén át- meg átvibrált valami finom feszültség, egy be nem teljesített kívánság sóvár vágya, az örök májusok elszédítő, bódító varázslata, a kimondhatatlan, a virágait pazarul bontó dúsgazdag tavasz pompája, valami ártatlan, nyiladozó szerelem…
Akkor, mint egy érzékeny gazella, megérintve megjelenésétől, váratlanul felé fordult, és ráemelte meleg, csodálkozó szempárját. Hosszan, bátorítóan nézett, tarkóig bizsergetően.
Mint aki Napba tekintett, egyszerre úgy érezte, kiégett az összes áramköre, felperzselte a jelenség. És nem emlékezett, hogyan, kihúzta valaki a puha gyepszőnyeget alóla, egy végtelen lassú mozdulatban összecsuklott, az elsötétülő égbolt tekercsként összehajtogatódott, mikor még szólni akart, elmondani, hogy…, hogy… s nem tudta elmondani, mert falevél hullott arcára, s a megálló idő szívébe írta a jelent...
...már emlékezett. Emlékei eleinte lassan pulzáló foltok, puha macska tappancsként szemhéján lépkedő valószerűtlen álomképek voltak, világos és sötétebb szürke kellemes képzetek, egy- egy ismerős íz, illat kíséretében. Azután fényt érzékelt…

2007. 05. 24.

2007. május 23., szerda

A szó-vadak pásztoraiért

Okosan terelném a szó-vadat, mint jó pásztor,
De elért a vég, utózöngének tanulságul a pont:
Nem írni dacból holdvilág-lélek áradáskor
Vagy írni unalmat százszor, egyformán bolond

Hogy hasznodra hízzon, göndörödjön gyapja
Szétszalad, látod, nem mindég kell, s lehet
Konok vadszamárként ritkán hallgat akaratra
Mily szép, ha inkább szabadon szárnyal szellemed!

Tanultam én is formát, időmértékes jambust, daktilust
Verslábaikra állva szépen futottak nyelvemen
Mint e keresztrímeket pókként csacskán szövő típust
S hittem, elég a szótagszám, hogy jó vers legyen

Dőre voltam, amit nyughatatlan lélek diktál
Tehetség, s lepkeháló nélkül megfogni nehéz
Hunyt szemmel az író jegyzésre készen: így áll
S alkalmas percben villámmal vakulva szembenéz

Írj addig barátom, s játssz, hegyezgesd a ceruzabelet
Mert írogatni hasznos, ha kuszát is, gyöngébbeket
Betűvető magján lesz csak érett termés, ékezet
Tedd dolgod, tereld a szót, s csillag hullik neked!


2007-05-23

2007. május 22., kedd

fejlődővers

 0 (hsz)

Rosszkedvű vagyok, de nem kell kommentálni
Cipőmmel csak az asztal sarkát rugdosom
Ne is írkáljatok hozzám, felbosszant ma bármi
A népszerűtlenséget de nehezen szokom!

Egyébként irkáljatok, amit csak tetszik…
Hát nem, engem nem kell olvasni!
Vannak kukámban kikotorni fecnik
Olyat tudok háttal én is, nem nagy faxni

Imígy zsörtölődöm magamba’, lássátok
De megnézzétek ám, mert különben detto
Mint bánya falán hiába pattanó csákányok
Egyedül küszködni e haraggal nem jó

Hol a hátatok, hogy felállhatnék rájuk?
Szikraesőmet csillapító nyugodt mély tó?
Mindjárt széttörök valamit, ti bárgyúk
Azt’ megtudjátok, mi van, és ami van, mért jó!

Hülye szövegekből ki nem fogyok soha
Csak folyton topon lenni, célom ennyi
A népszerűség=köztudat, tudja minden ostoba
S ha szóvá teszik, tüstént másra kenni

Szóval haragszom, amiért nincs elég hsz-em
Még érdekesebbet akartok? Lazát? Drámait?
Érdeklődéshiányotokat látszólag unottan zsebre teszem
A kisablakból mégis árgusan szemlélem számait

1 (hsz)

De lám-lám megtörik a jég, észrevesz valaki
Figyelmem nyájas, szelíd formát ölt
Már nem mindegy, hogy Jóska, Péter, Laci
Már vár, vár (a sóvár), hogy véleményed közöld

2 (hsz)

És megvan, versemre, mely igaz, kacska-torz
Újabb szempár: emberi lény tekint
(Azt hiszed, érdekel? mindegy, mit papolsz)
Szóljatok bátran, vérmérséklet szerint


közjáték a 2. és 3. (hsz) között

Felserken így, on-line-ba vált a buzgalom
De csüggedten mereszt fáradt szemkocsányt
Mert újabb pöttyenés nincs, (tán mégis untatom?)
Emlékszik még gaztetteimre, meg nem bocsájt

A közvélemény bár elfogult, mérlegel
Azért kivár, hogy mit szól hozzá a más
Nem szivárgott még teljesen mérge el
Csak gyűlik-gyűlik (hiszem) a sok olvasás

3 (hsz)

Jaj, Istenem, most mit tegyek? megjelent a NŐ!
Udvarias privátra - félresiklóra - adva ok
Szemében gerinctelenségem mily nagyra nő
Meg ne tudja, hogy családos ember vagyok..


közjáték a 3. és 4. (hsz) között

Lerágott csont: "grat! szép kis szösszenet!"
El nem szenvedhetem a kritikusok e raját
Borsódzik hátam, mikor jönnek a közhelyek
A mindig-ugyanúgy-írt: "cuki kis vers, nahát!"

Azért megbocsájtok, gyakorlom e kegyet
Az őszinte sóhajnál nincs csodálatos'b
Hisz tolják ők is előre a dics-szekeret
(Csak szívom fogam, vajon elérem a hatost?)

még egy közjáték előléptetésem alkalmából

Hahh, utolért a végzet, a tiltott támogatva
Lázadó kezébe kormánypálcát adnak
De nem tudni lezárult-minden régi akta
S csak mint bohócon felülről mulatnak

Rosszkedvemnek lőttek, marad csúnya ármány
Kutakszik a májam, kinek, s miért kellek
Orvoshoz jött méregfogat húzni Dr. Sárkány
Füstös robogója kívül letámasztva berreg

4 (hsz)

Így illett, most rajtam állt a tovább: szöget
Vernek karjaimba, hogy kereszt-dísznek
Áldozzam zsenge lelkem, vagy köszönet
Hagyja hálás ajkam a köznek, mely így tisztel


5-…sok. (hsz)

Igazolódni látszik hát a feltevés
Villámfényben púpos menyecske is kapós
Kicsorbul rajtatok a nyelvem fente kés
De kajáljátok, mint cvekedlit, laktatóst

S míg figyeltek, érteleméért kutakodva bújtok
E pár szót, mért jöttem, végre elmondhatom
Salaktömeg-szöveg miattuk nemhiába hullott
Ne higyjétek: mi csillog, gyakran ócska lom

Tengermélyre bukni gyöngyhalász se rest
Ámbár visszaútja sosincs biztosítva
Hogyha vágya űzi, hajtja egyre: keresd
Jutalma megmarad tenyerébe írva

S ti mint, szókkal játszó vidám rím-halászok
Hálótokba bizton sok tenger kincs akad
El ne feledjétek, mikor szókkal játsz’tok
Hullám’tok nyomában majd hullámok hajtanak…


(Kedves szemlélődők! Ebihalam elérte törzsfejlődésének csúcsát, ezért kiúszik a kismedencéből, kérjük, gyermekeiket ne hagyják őrizetlenül a nyílt tengerparton! üdvözlettel: Cápa Dani)


2007. május 20., vasárnap

Aranylemezkék

Ábrándos lehelettel hintett füst-vékony, óarany lemezek
Eltünedeznek, s felvillámlanak a reátok gondolt szavak
Emlékezetem réges-rég learatott sárga kalász-táblái
Melyről elröppentek a hajdani, széptollú énekesmadarak

Elúszom velük, átadva magam tiszta egem kék hajnalán
Átadva, s beléfeledkezve szerelmes mámorok csók-ízeibe
Kóstolgatva megrogyott mélypincék koros bor zamatát
Hozzáértőn, vajh a párlat vad csikó, avagy selymes szelíd-e?

És beljebb-beljebb vonz, húz, megszédít, egyre részegül tőlük
Maguk alá temetik a nyelvem alá sikló tüzes kortyok lelkem
Mígnem a pohár gyertya visszfényére álom borít nehéz takarót
S a telt keblű fürtökön időző szememre időtlenség rebben

Akkor vissza-visszatérnek lassú, édes-mustos áradásban
A muzsika hajlította, fénnyé ivódott, lágy arany-ó lemezek
Árnyékpillangókként reárajzva minden tűnt madárének trillám
Kalásztáblái éveknek, s ábrándos lehelettel hintett emlékezetem


2007-05-20

2007. május 14., hétfő

Lépéseink

Csak próbáld meg újra, az ég nem felejt
Csak lépj, s a lépésből okulva felelj:
Hányszor is tapogattál körös-körbe így
Kétségbe jutva hányszor volt válasz, szelíd?

Újra és újra, míg menni nem roskad a láb
Ha mély fölött vezet is pallód, ne add alább
Mikor tenyered borzad, semmibe tapint
Gyöngyöző homlokodra hűs szellő szava hint

Csak menj tovább, az útnak fogyni kell
Érezd a bársonyos érintését, mint lehell
E valami eléd terít göröngyre szőnyeget
S suttogja tisztán: csak hidd, meglehet

Hát menj, ha néha, csetlőn is, tétován
Gondold, hogy ismerős, régi kisszobán
Látnod nem lehet, mit sors rendelte úgy
Csak próbáld meg újra, s utad égbe fut!