A költőhöz

"SZABADSÁG, SZERELEM!

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
Pest, 1847. január 1."

Ím nem éltél sokat, ha a kalendáriom
Feledett lapjait számolom, s nem nézem
Huszonhat éved termékeny mezején
Csatáidban megdúlt szabadság-harcaid

Szerelmed patakpartján időzve
Örökkévalóvá lett e gyöngéd pillanat
Mikor szomjún kérdezted újra-újra
Kedvesed ölén elnyúlva, hogy:
"Minek nevezzelek…?"

Ifjak élén vitted zászlaját a hírnek
Hogy: magyarnak lenni igen kell, lehet!
Véred pirosába bemártottad tentád
Szabad szívekbe írtad emlékkönyvedet

Mint a Tisza, vágtattál a rónán
Előttünk jártál felmutatva hited
Mészárszékbe mentél az utolsó órán
Odaadván magad hősként a semminek

Jeltelen sírod fölött ma is megállunk
Ahogy bölcsőd fejénél álltak egykor
Nézzük, mint röppennek izzó szavaid
Tündérkertedből által liliomfonálon

2007-01-01




Petőfi Sándor (született Petrovics Sándor, Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza környékén, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős.

Év végi dal

Hátam mögött hagyom, ím tegnapom
Megírt, sárgás szélű levéllé fakul
Emléknek elteszem, miket azon
Lánggal hevülve firkálgattam vadul

S elpihen fáradt éjek gyümölcse
Tentájába hajtja szomjas toll-fejét
Galamb sem reppen, nehogy költse
Gyertya világol, a hajnal messze még

Alszik a lélek, a pennán Hold ragyog
Jövőbe álmodja magát reménnyel
Bár a múlt sebe fájón fel-felsajog
Már az arany Nap színe árad széjjel

Kiitt pohara mellett fekszik a költő
Meg-megráng félig asztalra borultan
De arcvonása nyugodt, akár a bölcső
Ringásába révedt csecsemőé, úgy van

Tejjel ajkán piciny nyálcsöpp szivárog
Mint megérkezett boldog vándor
Hírét hozó hangos apróság-zsiványok
S fölkelvén e szóra nagy és kicsiny táncol

Áll, nem rezdül a lég, csak az idő molyol
Pókfonálon ereszt újabb lusta percet
Vígan múlathatná, mégis olyan komoly
Elhallgatja némán, a szú hogyan perceg

Csönddel gazdag, táplál az éjszaka
Kint a ködben most is gázlámpák égnek
Az elmúló év, sok óra, perc, a ma
Mind üdvözletét küldi kétezer-hétnek

2006-12-27

Az ember

Én csak ember lettem, vétkes, esendő

Szózuhatagokra ennyit mondhatok
S bár orcámra nem terült még kendő,
Ha nem élhetek szómban, halott vagyok.

Viseltem szégyenemet bőröm alatt,
S hordtam koronámat, amint kellett.
Reméltem: megélem, bírom, amim maradt,
Hűségben ébredek asszonyom mellett.

Mentem egyedül, s szerető társsal
Hogy bitangtól távol vigyen utam,
S bitanggá ne legyek, azt kívántam,
Mikor ott állok majd a kapuban.

Kenyeret enni, Istent áldva érte,
Szomjúzni a patak kristályvizét
S ha faggatnak, mondani: miért ne?
Termővé téve minden árva bibét.

Ember vagyok, látod? Vétkes, esendő
Kinek élni sürgős, egy perce drága
De olyan is, mint a kósza felhő
Melyet tovafú a szél az égről hiába.

2006-12-20

Emlékhely

Romló falakon függ, tábort vert az idő
Enyészet denevérszárnyaiba redőzve
Nézi, amint sarjad, elhull, s újra kinő
Harmatos füvekre ezer nap jő győzve

Pusztul a táj, ma már felismerhetetlen
Talán út volt, mi egykor oda vezetett
S kastély a szirten, mi dacolt fegyver ellen
Körötte a lanka víz-árok lehetett

Eképp lát a gyermek, ki lassan közelít
Nap ellen árnyékot von kicsiny tenyérrel
Akár vitéz őse, de ő méláz, szelíd
Porló kőben jelet talál, s oda térdel

Kis kereszt az, miért inat, nyakat vágtak
Kezével, mint szellő, gyöngéden simítja
Nem, nem láthatja már, ahogy apja vágtat
S az ostromló hadat büszkén hogyan írtja

Fölkelve földet perget ujjai közül
Dombocska marad mögötte zászlóval
Hasonlót épített, igen, ennek örül
S lépdel, amíg hátul anyja meg nem szólal

Hívja búsan, hívja oly szépen, kérlelőn
Szemében, mint drágakő, könnycsepp felragyog
Tekintete ott függ a messzi dombtetőn
Eszébe jutnak rég eltemetett napok

Karjában dedjével immár visszafordult
Lépte nyomán por kél, hintve szemfedőnek
Nap heve erőtlen, vérvörösbe csordul
S a holnap reménysége elnyeli őket

Tűzkeresztség

És azt mondtam: nem

Először házam lett oda, s vele feleségem
A gyermekek még egy kört írtak le
Családunk füstölgő romja fölött
És elröppentek a szélrózsa minden irányában
Akkor összehúztam a kabátom
Leszegett fejjel hallgatva a csöndet
Elindultam új hazát keresni

És szembe jött egy koldus,
Kinek életén kívül más egyebe nem volt
Kenyérért könyörgött, szembe köptem

És az mondtam: nem
Az átka bőrömre ragadt, mint egy vipera
Ronggyá lett és leszakadt rólam a kabát
Sebhelyesre gyulladt arcom
Felordított belül egymásnak rontva fájdalom, s akarat
Kívántam olyanná lenni, mint az a koldus,
Kívántam csak egy korttyal szomjam oltanom,
S nem volt, ki csak rám nézett volna

Tovább mentem és szembe jött egy uraság
Mosolygott és huncut pillantással
Csodát ígért egy elvetemült szóért

És az mondtam: nem
Kutyái vicsorogva a város végéig hajszoltak
Mígnem a szikla pereméhez értem
Ott megfogtak és megkötöztek egy póznához
És vallattak meg nem tett dolgok felől
Ágakat törtek, s odahordták lábaimhoz
Ütleggel bíztattak ajkam kinyitására,
De csak hörgés és állati nyüszítés tudott előtörni

Végre megkérdezték, akarok-e szólni?
Akarok-e könnyíteni a rám rakódott terheken,
Hogy mentsem hiábavaló életem

És az mondtam: nem
És meggyúlva magasra csapott láng
Kesernyés füstjében köhögésbe fúltam
Tudtam, hogy nemsokára vége lesz
Nem marad egyéb, mint üszkös csont,
S a lélek elszállva majd utolszor felé tekint
Megsiratva talán konok porhüvelyét,
Mely szabadon engedte őt


(versenymű)

Filmszakadás

Hogy volt, az biztosnak tűnik, de… már nem tudom
Két gyaloglámpa között járművek folyama ömlött el
S az emberek gyorsított felvételen rohantak körülöttem
Én a gyorsétterem falának dőlve álltam, tűnődtem
Hogy milyen rövid egy nap, szinte csak elkezdődik,
Máris teste tűzkoronáját tékozlón a vörös éjnek veti
Megint nyüzsgő ember-áradatnak készítve helyet,
Kik habzsolva falnak, s hadonásznak villanó térképek felett
Villamosok csörtetnek egymásnak, pillanatra megáll a folyam
Fényárba borul, de kihuny, hajnalból szürke délután lesz
Itt volt egy dal a zsebemben, egy maréknyi szivárvány
Hogy hová tehettem, fáradtan kutatom, lehet, hiába
Hogy hol veszítettem el, s miért… már nem tudom
Piszkos szürke felhővonulatok úsznak sebesen
Fújtató viharszelek hajszolják őket, egymásba alakulnak
A templom egyedül mozdulatlan, rá-rávetül a házak árnya
Óramutatói körforgásába elszédül, becsap képzeletem
Talán igen, a Múzeumkert szobrai, kik halk beszélgetésbe merülten
Múlatják a csordogáló időt, talán, ha őket kérdezem
Talán porladó ajkaikon a reggel párája választ lehel…
Hogy volt, az biztosnak tűnik, de… már nem tudom,
Az Uránia most kiönti elvarázsolt nézőit, vége, s kezdődik megint
Új csodára várva ácsorognak urak, s hölgyek a jegyszedők előtt
Minden rendben, mondom, egy perc, várjatok,
S kilobban, fénykoszorút von a holnap a szemeim elé


(versenymű)

Partjaid felé

Hallani születtem, vágyni dobbanási’ d
Ölelni bársonyos asszonyi testedet
S ha felverte csendünk, várni, hogy jő másik
S azt az utolsót, mely együvé eltemet

Partjaidhoz úszom, végtelen tengeren
Körülvesz illatod mindenünnen, csókolsz
Óh, világ, zajgásod nem kell, nem kell nekem
Bárhogy is hízelegsz, bárhogyan is bókolsz!

Ringat-ringat egyre hangjaidnak selyme
Olyan jó, nem tudom, álom, valóság-e?
Hal vagyok, merülök, s felbukkanok benne
Szeretlek, ébrednem ne kelljen, óh, már ne

Mézízű, szerelmes szavaidon csüngök
Átizzadt, csuromvizes tőled a párnám
Szerelmed éj-mélykék tengerében fürdök
És még tízezer gyönyörű nap vár rám…

Az öregember és a kisfiú

Az idő folyóján úszik tova minden perc, pillanat. Mely, mint hajókat ringatja fáradhatatlan maga-magán örök kezdettől örökké valóig. Honnan…, honnan ered ez a folyam? Miféle erő hatalma állíthatja meg, hogy kimeredjen a jelen, s meghaljon örökre a múlt, s a jövő sose jöjjön el? "És az angyal, a kit láték állani a tengeren és a földön, felemelé kezét az égre, És megesküvék arra, a ki örökkön örökké él, a ki teremtette az eget és a benne valókat, és a földet és a benne valókat, és a tengert és a benne valókat, hogy idő többé nem lészen" (jel.10 5-6)

Eleget éltem és semmit sem tudok. Árnyékom hol Istenhez, hol a lélek sóvár gyötrelmeihez hajlott el űzetve nyughatatlanul a tudásnak kívánatos almájához, melyről azt mondták, az Ő kertjében terem. Így visszatérve meg-megnyugodva, elpihenve a fa alá, tisztának tetszett a szó, könnyűnek a hívés terhe, teljesíthetőnek a parancs, és megtarthatónak az ígéret. De mire kimondtam, mindig lábbal tapostam meg, és becsaptam barátom és megcsaltam a társam, és elhagytam, megöltem édes gyermekem. És gyűlölt, kicsavart fatörzzsé lettem folyóján, kiszaggatott és leúsztatva tenger savába vetett. S szétbomlottam, felépültem zsenge füvek hajtásain, vékonyka csemetefák puha bélein, szárba szökve bokrokat hajtottam kegyelme termőföldjein, felemeltem ismét ág-koronám és susogtam büszkén egei felé… majd ismét viharral tört derékba, elkorhadt bűnös bélem, friss hajtásaim megették szelíd állatok.

Hányszor lehet újjászületni? És hányszor kell meghalni? "… Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint…" (II Tim.4.3) Hol van hát a jóra vivő szelíd tudomány? Azt is mondták, hogy egy az az út, mely odavezet, és igaz, keskeny…

Az öregember a folyót nézte.

Az hosszan, súlyosan, méltóságteljesen úszott elfáradt partjai között.

Vitte elmúlt évtizedek gondjait, századok feledésbe merült gondolatait.

Nehéz volt a súly, mint minden következő lépés, a bot is, melybe végsőkig elcsigázottan kapaszkodott. Szeme vízszínű halovány kékje bő nedvben úszott és merőn nézte a folyót.

Külső szemlélő számára olybá tűnt, mintha az idő keze munkájával kiformált és odarögzített szobor lenne, míg észre nem vette azt a gyengén ziháló remegést, mely újra és újra áttört mozdulatlan, meggörnyedt alakján. Nem lehetett átlátni a túlpartra. Ezért kétséges volt, hogy az öregember néz-e valamire, vagy csupán felidézi mindazt, amit a levonuló víz látványa kelt benne, egyszerűen eldönthetetlen.

A kisfiú kavicsokkal játszott fövenyes partján; egymás után dobálta, szórta bele, mint kiapadhatatlan kincseiket a dúsgazdagok. Ahogy felnézett, talán ez járt a fejében.

Halásznadrágot viselt, és bokaszárig benn állt felzavarosodott, hideg mederben. Maga elől, egy nemrég keletkezett, kicsiny kavicsos homokzátonyról szedte fel a különböző, érdekes formájú kövecskéket. Amint kisétált a szárazra, hord táskájába is tett egyet. Akkor látta meg az öregembert. Nem tudta, mit keres, és hogy mióta állhat ott. Várt egy kicsit, azután hangosan, hogy a víz morajlásán túl hallható legyen, odakiáltott:

- Csókolom, bácsi! Mi tetszik…?-nézett a válaszért, s közben, mivel a szemébe sütő Nap elvakította, legyezőszerűen árnyékot vont kezével homloka elé. Illedelmes neveltetése folytán nem tudta, mitévő legyen, mikor a csend és a szél zúgása válaszolt csak. Kissé bátortalanabbul megismételte a kérdést, mintegy nekiszegezve az aggastyánnak.

- Hallja…?… Mit néz a vízen? – nyugtalanította ez a némaság, megpróbálta hát követni szemével, míg a láthatatlan látni akarásában elfáradt. Összeszedte hamar cókmókját és a forró, homokos partról a magasabban fekvő ártér szintjére felugorva egykettőre az öregember mellett termett. Leplezetlen gyermeki kíváncsisággal végigmérte a szinte földig érő, nehéz, amolyan ázott szagú rongyruhát viselő szerzetet, kinek szakállába beleszőtt a vadkender, arca barázdáiban titkok rejtőzködtek. Mindezek fölé gyéres, piszkos ősz hajzat vetett csigás hullámokat. A gyerek várt, hogy észrevegyék, szólni nem mert többet, s amikor kifáradt az ácsorgásban, leült a magaspart szélére, hogy a lábai lelógva előre-hátra tudott hintázni a kövér zsombékon. Míg a víz felé nézve a földről válogatva kisebb kavicsokat, elhagyott csigaházat, fadarabokat dobált, mintegy magának félhangosan beszélni kezdett.

- Aztán honnét jött a bácsi? Mert mink itt lakunk, közel az utcánk ide, van úgy, hogy a gát tövén átjön a víz és befolyik a kertünkbe is. Tudja? Akkor ídesapám olyan szikkasztóárkot szok ásni, hogy a házunkba ne gyüjjön be. Van kutyánk is -ezt olyan hangsúllyal ejtette ki, hogy az ismeretlen érzékelje, szükség esetén ide is tudná hívni, ha kell – félelmetes a Bundás ám, ledönti a szomszédék farkaskutyáját is, pedig az igazi véreb- miután erőt merített saját szavaiból, nyugodtabb témába fogott:

- Majd ősszel, amikor harmadikba megyek, megtanítom és minden parancsomat teljesíteni fogja…

Lám, az égi madarak mindegyikének van szállása, csak az ember hajtja álomra magában a fejét. Gondolat nélkül bár, de párosan repülve pusztulnak el. Mert mire is jó a vénség? Mire tanít a kor, e csontokba sugárzó történelem? Talán, aki tovább él, bölcsebbé lesz vajon, vagy már a gyermekben ott világít az értelem? Nem az a feladat, hogy felismerve tehetetlen felnőni akarásunkat, újra gyermekké legyünk? … ha… olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be…(Mt 18.3) Ez lenne hát a vég? És ez lenne ismét a kezdet?

Ekkor mintha felébredt volna hosszú álom-merengéséből, letekintett, és meglátta a lábánál ülő gyermeket. Az még hátra sem tekintve folytatva történetét egyre dobálta a folyóba kincseit.

Nem bírt megszólalni. Csak két kis patak szaladt le az arcán. Elfordult, nem akarta megzavarni a gyermeket.

- ... nézze, csak nézze meg hogy repülnek! Ilyenkor már keresik a helyüket, de olyan gyönyörű színeik vannak a tojóknak. Fogott a kezébe kiscsibét? Azok meg selymes-pihések, a városiak tisztára el tudnak ájulni tőlük. Persze én már megszoktam, nem is olyan nagy dolog, de ilyet azért nem lehet mindenhol lát…-talán véletlen volt, talán a röpte ívét követve fordult meg, az öregember nem volt sehol! Felpattant megijedve, mintha szellem lepte volna meg. Csak indulatszavakat tudott hebegni, miközben hevesen vert a szíve:

- … nahát!… ho… hova lett?… de hát az előbb…!

Később, ahogy lecsillapodott, felszedegette a botokat és a hordtáskát vállra véve az emlékkel kísérve szépen hazaballagott.

2006-10-25

Újra ősz

Újra ősz van - örök múlása időmnek, haldokló vértanú

Újra ősz: vörös-sárgásbarna tintái lassan belém folynak
A fáradt őzek – tudod – most is élés után barangolnak
Áll a tó vize, halott, s óvakodva lépdel az ember, halk szavú

Újra ősz van, fázom, lehelletem már kilátszik a hidegben
Az ablak előtt kis madarak gyűlnek magos etetőre
Tejfehér, nyirkos köd rak fészket hajnali zsupptetőbe
Nyár-ízet idéz, s emlék bolyong a borongó szívekben

Újra ősz van, hangos sorokra békéltek tesznek pecsétet
Behúzódnak már vackaikba az álmodni vágyó állatok
Utánuk kapva hiába szólongatom őket szelíden, várjatok!
Lezárt szavaknak mézein feküdve őrzik már a szépet

Újra ősz van, ősz, s hogy nem tél még, kicsiny vigasz
Száraz gallyak roppanására feszült gida inal el hirtelen
Ismerős ligetre nyugvó nap von csorduló ezer színt nekem
Szeretném mondani minden tűnt órára, hogy jó volt, s igaz

Újra ősz van, látod? Tovatűnik majd ez is, készítve helyet
Fagytövisen szikrázó, megemésztő, kíméletlen télnek
De halld, ma szemerkél még, cseppjei a tetőn halkan zenélnek
Hogy emlékezni ne feledd, mi elmúlt, s hogy vár újra kikelet

Versfolyam - Homokvár

A vízre nézz! Nézd, hogy omlik habja!

Tajtékzón amikor bús gátjának ront
Hullám’ i nyergén a távolt futva falja
Gyökeréig bizserg, s rábólint falomb

Szélesen sodorja, nincs, mi ellenálljon
A felmart ugar szikje sír és fuldokol
Ásólapát hagyva pusztul régi homok-várrom
Nem tér vissza hozzá büszke gyermek mosoly

Tudom, csöndes most, de ne hidd, hogy elfogyott
Visszatér a felnőtt, hisz a vára várja
Megáll vándorként a túlparton majd legott
S emlék’ire borul megkönnyezve árnya

a verset egy magába fordult gyermeki lélek csöndes sóhaja ihlette

Biztató

Mondhatod: élted, megírni sem lesz nehéz

Hisz hasonlatokon ringatózik, mint csónak
Tétova ujjbeggyel pengette láthatatlan zenész
Kezdete volt minden végére ért szónak

Miért hallgatsz hát? Ajkadra zár a teher
Hogyha mondat-bilincseidet csörgeted
Elejt, rád tapos a valóság, aztán felemel
Míg szemüveged szilánkjait vakon felszeded

Nem tanulsz, újra meg újra elindít hited
Holtvágányok mentén termő ártalmas virányokért
Nemde nem te leszel ismét, ki bukva megfizet?
Feddő példázatoktól némuló, az "útról letért"

Szólj bátran, mikor szólni fölösleges lehet
Mondd, hogy éltél legalább, mikor halni jártak
A "mások" maradjanak maguknak furcsa idegenek
És mosolyogj rajtuk, akárhogy kiabálnak

2006-09-27

Hidak VII. - A szabadság hídján

Örvénylik, pillér’i körül mindig zúg a hab

A város pihen, nyugodni tért róla holnapig
Alul hánykolódva úsz’ a vízen pár rönk-darab
Elmerülve önnön pusztulásába nyakig

Mindennap áthajtok feletted, nagy folyó,
Büszke hídjaid közt az Ő neve a legszebb
Mert méltósággal nemes, s tisztán álmodók
Korlátain könyökölve tündöklők az estek

Partok tartják karcsú lábát, szemet rabul ejt
Hajfonata ívén fények örök táncát járják
De emlék nélkül megy át rajta mind, felejt
Észrevétlen hagyják csodás szivárványát

Állni bírok most csak, a túlpart könnyes ragyogás
Karfát szorongat némán, nem enged e hév
Még nem tudni, mi lesz ez, dicséret vagy rovás
Csak árad, alaktalan, mint a folyó, eképp

S zsibong, forró az arc, a kéz, mintha másé lenne
Látom, angyal száll, ereszkedik a vízre
Fényes szárnya alatt dombor, mit rejt, mi van benne?
Hol rubintba játszik, hol türkiz lesz a színe

S nem szól az angyal, s tudom mégis, ajkán szóvarázs
Helyén, hol eltűnik sziporka villódzó köd marad
Nyelvem hegyén éget, érint ez élő tüzű parázs
Míg ezüst mívű kulcsot formál, reptében az ég alatt

S e jelenés, az éjbe mártva, parton állva ottfelejt
Felzokogva-csendesülve eltűnődve rajta,
Mondhatatlan érzéseket súgva szívbe rejt
Míglen felriaszt az első villamos közeledő hangja

Tovatűnt hétköznapok

Tovatűnt hétköznapok, miért álmodom utánatok?

Hisz ami elmúlt, soha vissza nem jő már
Boldog órák, nektek sem mondhatom, várjatok!
Emlékeim, mint megannyi pihe, csak száll, egyre száll…

Kopott medrében foly tovább a folyó csendesen
Partjánál megállva bámulom habzó fodrait,
Míg egy hajó beúszik közénk méltóságteljesen-
Hallgatom a partot paskoló örök hangjait

Nyugodt a föld, kitárja karjait a féltő este
Tücsökzenére bólint, s elhanyatlik mind az árnyék
S ím: egész nap ment, fáradt, kedvesét keresve
Szemében a könny, de biztos nála a szándék

Csillagboltozat alá hever, párnája dús föveny
S nem aluszik, nyugtalan éje a szerelmes legénynek
Holdsugárnál ír, mély szív-áradásban, s köpeny
Zsebéből irka-csutkát kotor, láthatatlan égnek

Sóhajtó, gyötrő-édes lélek lángú bíbor szellemei
Gyorsan verset öltve, kuszán kanyarodván
Oly kevés-kevés a papír hozzá, még írni kell neki
Mint dallam íve emelkedik heve, hangja éles szoprán

Mert most száll reája, most izzítja, gyöngéd angyal
Óh, úgy szaval, fényes szemén tűzijáték gyullad
Édes álmokba burkolva hagyja, úgy találja a hajnal
Hol van az a legény, ki ott az árokparton szunnyadt?

S hová tűntek a hétköznapok, miért álmodom utánatok?
Hisz ami elmúlt, soha vissza nem jő már
Boldog órák, nektek sem mondhatom, várjatok!
Emlékeim, mint megannyi pihe, csak száll, egyre száll…

Vándor - a természetben

Az árvácska egymagában - szép nevéhez híven-
Sziklapárkányba fúrta törékeny ujjait
Árnyéka játszik lent a sárga gólyahíren
Ki ma is vízben ébredt, hisz mocsárban lakik

Lenn hűvös, friss a reggel, récék pilinckáznak
Tündérrózsa-szárat bök’ kíváncsi halacska
A homokpadon szajkó fordít csigaházat
Megnézni termés-e, vagy mi lehet alatta?

De odafenn Nap tűz már, lángol rőt korongja
Halk pendüléssel repeszt, rombol büszke szirtet
A felszálló párát lágy szivárványba fonja
S sűrű zsurló közül kis menyét tekintget

A vándor fűben horkol, csizmaszárán sár lóg
Fülébe pár csiklandós pitypangfej hajolgat
Fölötte pók szerkeszt hálójára átlót
S lassacskán tegnapból mába ér a holnap

Szabad vagy?

Szabad vagy? Szárnyalj hát, bolond!

Miért nem repülsz, furcsa madár?
Hisz tied a döntés szabadsága:
Rút, vagy cifra halált válassz akár

Vagy figyelj, mert megtanítanak:
Szabadnak lenni hogy szeret a mufti
Égni és égetni fehér mágián
Más dimenzióba átlépni tudni

Hogy lehet – lelkedet más igába dugni
(:Mondom újra:) dönts hát, szabadságod ára
Ez. S az én diadalt ül mindenek felett
Szabad vagy? Elveszett valami kárba…

A vándor és a folyam

… s csöndes folyamim, most merre jártok,

Merre vitt sodró utatok szerte az ég alatt?
Erek, patakok, bővizű források
Kristályos vizetek honnan, s hová szalad?

Kereste a vándor, ment szik pusztaságon
Elhagyva tápláló, zsombékos rétitek
Éjre hívón várta sasfészkű várrom
S szeles zúgok ágya: kőből készített

Mostan párát szagol, hűs vizek illatát
Megáll kopár ormon, csobbanást idézni
Szigeten támasztva törékeny szilvafát
Melyet körülfoly kis csermely, mily jó nézni!

Sárszalonkát, mint reppen, hogyha megzavarják,
Ím, hosszú csőrében dúl férge tusája
Ott lomha rétisas kémleli a víz partját
Nyugodt szemében tűz, mozdulatlan álla

S ki, ha zsákmányával szárnyterjesztve felkél
Megszűnik a mocsár rémült riadalma
Erdő mélyre vitorlázik, s szem elől vész
Háborgatlan marad fennkölt birodalma

Völgyek ködös ölén zúdul összegyűlve
Mormoló zajjal ront partjának a folyam
Új utat mos magának hegynek feszülve
S habos-győztesen még a rónán átrohan

Hull-hull a víz, mint megreszkető gyöngy-köd
S újra itt e vándor, magasból letekint
Szakadékos szirten szivárványt gyönyörköd
Visszatért helyére álmodozni megint


2006-08-04

Langy esők jönnek…

Langy esők jönnek, elhervad a nyár
Költözik a dalos kicsiny csalogány

S reszket a boróka szúrós levele
Hamvas kék bogyóit köd szitálja be

Hol vagy, méz, édes csók, ábránd, szerelem…?
Elhullott gerezded hiába szemezem

Feltámad, szaggat a nyugati szél
Hajszolván a pihét, előle kitér

S zápor-patakokkal széjjelfut a csend
Hűvös földszag közül új élet terem

"És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúltunk, nem látja meg."

A címszöveg és az idézett versszak Sara Teasdale azonos című verse alapján

Az őrző

S monda az én uram: tovább, tovább, tovább..!

Meg ne állj, amíglen ércz kürtszavam zendül
Kövessed apáid elporlott lábnyomát
Akik oltalmamban néznek onnan fentrül

S monda az én uram: siess, siess, siess..!
Mert hamar megrontó tüzes nyelvek jőnek
Sátoromhoz térj, mely árnyat adó, kies
S csipkével szegem szélét álom-felhődnek

S monda az én uram: állj meg, állj meg, állj meg..!
Nyársra húzva sülnek meghajszolt remény’id
Fiaid kardélen, házad idegen vár lett
S az Őrző helyén csönd - kihunytak a fény’i

2006. 07.21.

Naplóbejegyzés 2.

Mentem az ég alatt fáradtan, egyedül

Vöröslő uszályán kísért a nyugvó nap
Útszéli bozótban tücsöknép hegedült
Csak elmém zörgette a rám hagyott szókat

Mentem, mert hajtott valami, mennem kellett
Érett kalászokon mesét sodort a szellő
S furulyaszó hallott távol, útszél mellett
Várva talán valakire, aki eljő

Mentem, nem figyelve tájat, barmot, tovább
Érintetlen hagyva marad úgy mögöttem
Talpamra csókolva a forró agyagporát
Áldás nélkül, feledve, hogy honnan jöttem

Hozzád kiáltok

Megint nem ment le egy falat sem

Hiába unszoltak könyörögve
Udvarias „köszönöm” és „nem”

Elfogysz, drága gyermekem,
Ahogy újholdra sarlóvá lesz,
S kis arcodra néma félelem feszül

Vagdalnak kurta, kemény szavaid
Nem szerettél, nem törődtél velem
Idegen lettél, távoli, halott

S megemészt valami titkos
Megnevezhetetlen gyilkos bánat,
Csontodba fészkelő, sápadt kór

Alig vagy itt, messziről rebbennek
Árnyékos, gyönyörű hosszú pilláid
S ha kérdik, már nem tiltakozol

Nem jő álom, s újhold nem telít
Sovánnyá asztak reménytelen napok
Reggelre kihűl csendes párnád

Könyv volt a kezedben, útikalauz
Félek, s nem tudom, melyik lesz a nap, mikor
Lelked végre tested fogságából kitör…



16 éves voltál és 41 kg, amikor e sorokat írtam,
és nem tudtam, hogy van-e visszaút a kórházi ágyról,
vagy elragad ez az értelmetlen csapda, melynek neve:
anorexia-nervosa

Ringató

Térdedre fekszem, s ráhajtom combodra lüktető fejem

Vigyázod simogatva, mint rianó vadakra terülő sötét
Dúdolj, távoli, ismeretlen dalban – csak dúdolj nekem
Nyugtasd az értelmem lázadó, vérbe borult ködét!

Elringok, lám öledben, csodád mosolycseppje von
Viasz-magzatmázas arcomra csók-pillangók szállnak
Ruhák selymévé változik az utca köve, s kemény beton
Most zsebkendőbe kötve tűnik el négy sarka a világnak

Vége a harcnak, gyermeki, pásztortűz-ajkú lett partod
Úgy duruzsol szerelmed, mint távozó kedves után hajló ág
Alszom biztosan már, hisz nem érzem, hogy tartod
Súlyát te viseled fejemnek, s csónakot old egy halász odaát

Beton-dzsungel vers

Most mondd, mivé lett?

Hol vannak a pillangók, egymást kergető
Gyermeki-szép, reményteli álmok,
Zászlót lobogózó megmászott hegytetők
S ti, kik egymásnak pirultan kiabáltok?

Sárgás, kiégett gyep szegélyezi a parkot
Magasra nőtt a dudva, s a csalán
A por viszket, s száraz felhőket alkot
Szemetet sodor sakkozók asztalán

Elhagyottan nyikorg’, a hinta rozsdáll
Gőzölög az aszfalt ráncos, öreg arca
Víz a csapból kifolyt, hiába mosd’ nál
Félbe hagyva gyógyul egy csatorna varja

S az utca ásít, házfalai egymásra dőlnek
Szabadon hömpölyög, megnyaldos a hőség
Az ember törmeléke borítja a földet
Betonba fojtva néz a gazdátlan felelősség

Ablakain sivár gaz virít, megül a magány
Haldokol, levegőért kap fuldokló rabja
Bizonyossággá rögzült az ifjonti talány
Dzsungelébe veszett régen, s már nem siratja

Most mondd, mivé lett!
Hol vannak a pillangók, egymást kergető
Gyermeki-szép, reményteli álmok,
Zászlót lobogózó megmászott hegytetők
S ti, kik egymásnak pirultan kiabáltok?

2006-06-26

A mélyből - a fájdalmaknak

A mély – csönd, kikutathatatlan fekete

A ’ nem’ járja át elveszett pitvarát
Hova nem juthat el ellenség, barát
S nem kérdezik, hogy: jönni lehet-e?

A mély – tó, hínáros, benőtt felszínű
Dúlt park őrzi kastéllyal, komoran
Mint a setét ég éjjelen, óh, olyan
Szerető, karddal átütött szívű

A mély – hűs, hűséges, árnyas temető
Holtak fölött élőknek dala rebben
S nem fázik alant sem hidegben
Kinek földből készült örök tető

2006-06-07

Térj vissza, hajnal!

Ősz szálakat fűz, jő a délután

Megáll, árnyékot von egy őz-sután

Koronákba kapva levelet reszket az esti szél

Álmokat kerget, holt vágyakat űz
Barna hullámba ősz szálakat fűz
Elmúlásba merül, de megvív a fáradt gondolat

Térj vissza, hajnal, s hűtlen nem leszek
Kelts megint dallal, s elébed megyek
Száz éjszakán át hogy vándorol a szív, ne lásd!

Töltsd bensőm buja erdőillattal
Csak mutasd magad, térj vissza, hajnal!
Megcirógatja arcom, s lehunyt szemeim a fény

Hozd május kincsét, jó lesz éreznem
Párával dúsult, hosszún lélegzem
Vadvirágok porára arany méhrajok gyűljenek!

Harmatcseppeket himbál a friss lég
Siess, óh tavasz, hozd május kincsét
Hadd zsibongjon az élet ismét gyönyörűséggel!

Köszönöm (...)

Köszönöm, hogy kezem, ha kutat keresve
Megtalálja helyét elfáradt arcodon,
Köszönöm, hogy vársz még reám minden este
Mikor nyűgöm, gondom, te hozzád meghozom.

Köszönöm, hogy reggel csókolva bocsátasz
Utamra, elkísér derűd, eljön velem,
Köszönöm, hogy kérdéseimre a választ
Kereshetem nálad, s mindenkor meglelem.

Köszönöm a hangod, csalogányos múzsám
Édes csicsergése ébreszt, ha álmodom
Köszönöm illatod, s ajkad finom rúzsát
Mikor vággyal ölelsz, ízedet kóstolom.

Köszönöm, hogy tupíros, rakoncátlan fürtöd
Zegében-zugában kedvemre túrhatok,
Köszönöm, hogy mosolyodban oly gyakran fürdök
S becéző roham’ im szépen tűrve hagyod.

Köszönöm, hogy kezed bízva nékem adtad
S bízom, hogy többet már el nem engedem,
Köszönöm, hogy türelmed hosszúra szabtad
Megmaradtál hűen kedvesemnek velem.

Két év emlékére

Hosszú volt a tél, a mély-magányba fagyva
Társtalanul takart éber-álomtalan
Tavaszt vágyott lelkünk még csírázó magva
Magadban reméltél, s reményt vártam alant

Aztán egy reggelen, ablakomból láttam
Kertem végén futott sírva el egy patak
Sáros partján elszórt ezüstöt találtam
S éles kövén buktak át a sebzett szavak

Kihordtam a követ, (bár másokat bevittem)
Áttetsző sodrásán már megcsillant a Nap
Reá néztem ismét, s remegve elhittem
Amiről elébb csak az ábránd volt szabad

Vigaszul lettünk így egymásért lámpásnak
Együtt vágtunk útnak újra, párom, ketten
S mit jelentesz nekem, amit senki másnak?
Füledbe súghatom, itt fekszel mellettem

Látod? langyos május csókolgatja arcunk
Lusta bárányfelhők időznek az égen
Nem bánthat a jövő, ha édesen alszunk
Simítva ölelő egymás két kezében

Itt vagyok, vigyázok szíved kapujában
És mondom, hogy soha-soha ne félj többet!
Óvón hajtom köréd nyugtot adó szárnyam
Szeretlek, higgy nekem, boldog napok jönnek

Tárlat

Ócska árnyékká retusál a pusztuló idő

Valami alaktalan félelem ődöng körül
Mint nem múló kontrasztos délelőttnek:
Fogatlan kántáló, rút cigányasszony örül

Egy óriás festmény előtt állok igézve
Mely durva ecsetvonásokkal próbál betölteni
Finom pókhálójú megszámlált végtelent
Értelme nincs, egészen zord, szinte emberi

Most képcsarnok, hol mozdulatlan feszülnek
Egymásnak húszméteres sebzett angyalok
De ne higgy neki, máskor másnak formál teret
Azt idézi, amit láttál, vagy ahogy látni akarod

Bizony, elszédülsz, sötét freskók omlanak rád
Fényszóró vakít egy elnagyolt arc szemében
Sodor, kinevet, tükröt tart a portrék sora
Habot ver ajkadon a tajték, s megéget a szégyen

Keresed, merre a kijárat, de tudod is botorkálva
Hiszen rólad, magamról szól e furcsa tárlat
Reccsenő, régi parkett, üres keret rémít elöl
S a csuhás alak elviszi a kivágott vásznat

Hajnalban tetőzött az ár

Hajnalban tetőzött az ár
Csendes volt, csupán a kis bokrok,
Zsenge füvek csodálkoztak rajta,
Nem láttak, s nem fognak látni talán
Ilyen zavart, furcsa világot már többet.
Uszadék fák ültek az elöntött padokra,
Elfekszenek hamar, elengedik őket
Ölelő sima, selymes fényű karok:
Visszahúzódnak örökkön mormoló
Gyöngyház falú kagylóhéjaikba


Hajnalban tetőzött az ár
Riadt, bundás gombszemű vadnyulak
Közelebb óvakodtak az ázott gáthoz
Üregeik mély víz alatt, elrejtve számuk
S nem tudják, miért és mit néznek már
Csak tétován visszaugrabugrálnak
Vaksi, rózsaszínű kicsinyeikhez.
Míg hancúroznak elfeledve váruk,
Sovány, meddő kertek végéből szimatolják
Morc parasztok éhezett, bősz kutyái őket


Hajnalban tetőzött az ár
Reggel elmúlt, dél felé jár, szikkad a part
Nem tolnak újabb talicska földet
Hazament már, ki maradni nem bírt, vagy akart
Egy városi néz, füzetbe ír, jelölget
Kölykök szaladnak a gátra, kurjantva nagyot
Kiáltanak egymás szavába vágva
Hirtelen egyikük a sárba térdel
És egy darab törött cseréppel
Megdob egy túlparti ivó őzbakot


Hajnalban tetőzött az ár
Elvitte mind a reményt gyűjtött pénzzel
S néhány féltett álom házzal romba dőlt
De meghozta pajzsos szegénységét
Vendég bajjal együtt, mely őrzi immár
Csillag-fohászát ártatlan, könnyes szemeknek
Kitöltve, mit nem kért, ősz asszonynak,
S arany hajszálú, szöszke-szép gyereknek
Kezébe adva kinek vándortarisznyáját
Kinek hajtva kupicáját, büszkén halni, tőrt


Hajnalban tetőzött az ár

Vadkacsákkal álmodom…

Vadkacsákkal álmodom
Kik a langy uszályú fodros vízszínről
Lusta csapásokkal lökik el maguk
Szép, ívelt nyakukat nyújtva simulnak
A hűvös reggel kék-tiszta ölébe

Óriás, vérszínű, narancs korong előtt
Láthatatlan cérnán húzva emelkednek
Fel, fel csapatban észak felé tartva
Április van, utolsó, örök április

Vadkacsákkal álmodom
Fehér tollaikról vízpermet válik el
Billió, ragyogó mozdulatlan könnycsepp
Valami egészen lassú-lassú széthullásban
Haldokló, elmúló, lágy ölelésben

És rubinvörös sugár talál utat köztük
Óvatosan nyitva, mint szivárvány-legyezőt
Fényben fürdetve karcsú, büszke testük
Túl árnyék-selyembe vonva, rejtve el

Vadkacsákkal álmodom
Szállok velük oly szabad-boldogan
Végtelen, örök-hűs, áprilisi szélben
Karom szárnyukká lesz, s gondolatuk enyém
Együtt vitorlázunk, e sohasem volt csapat

S egyszerre ezüstcsík hatol fel az égre
Tompa püffenésre vérkígyót permetez
Megriadva szédül egyikünk a mélybe
S ebek csaholnak érte, a nádasban, odalenn

Városligeti kép

Hevéről elfeledkezett, mosolyog a Nap

Még hűvös, áprilisba hajló e délután

Lila kosztüm a hölgyön, az úron kalap

Sétapálcáján kézfeje megpihen sután

A hölgy apróvirágos kardigánt visel

Pillantása tört, szép, középosztálybeli

Belékarol és teljesen urára figyel

S az úr gyöngéden tartja, magához engedi

A tó körül még párok, s néhány gyerek szalad

Aranyeső nyílik a fagylaltárus mögött

Szombat délután van, mikor a szív szabad

Földalatti ér be susogó fák között

Odébb fotográfus villantja fényporát

Magnézium füstje fehéren kilobban

Barnuló fényképen néznek immár tovább

S mosolyuk örökre megmarad titokban

Aztán szétszéled a népes, idilli család

A gyerekek masnis léggömbért ácsingóznak

Otthagyva a pezsgőt bontó boldog apát

A tavon kacsák, s nagyon messze még a holnap