Az a suttogva súgott szó

(Re: Vox: ha értenéd...) 

Már értem én
mitől zeng néma perced,
s csended mitől oly átható!

Míg itt voltál,
óh, nem vigyáztam lépted,
s bíztál, hogy megérint a szó.

Reád hajlok,
mint lélek fűzfaága,
s az éj most nekem végtelen,

bennem érzem
szíved lüktetését,
s távol van minden félelem!

Kincsem lettél,
őszintén nevettél rám,
vártál, hogy hátha megkerül

az a súgott,
mindent elsöprő szócska,
mitől a szív árad, s hevül

Vedd észre!

Ritkul e föld. némul a határ,
döbbenetnek fakó árnya száll.
Túl sok már, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Annyi pelyva közt miért a jó megy el?
s miért nincs, ki erre bátran megfelel?

Csak áll, néz, taglózza a sorsa,
együtt is kevés, hogy megoldja,
mert kaszás jár, s arat félelem,
s az ész ezt felfogni képtelen.

Életre fel, gyerünk, mind előre hát!
Oly erő van bennünk, nincs veszve a gát!

De a nép csak vár és bennragad
a lélek, csüggedt, bús, hallgatag
pillák, mint ajtók lassan zárnak,
zárt ajkak mormolnak imákat.

Hittel igen, bölcsen, vértezz reménnyel,
mert ki lángol, győztes, s bizton nem ég el!

Játszik csak, erőtlen mind, balga,
kevés, ki valóban meghallja,
hogy túl sok, ki minket itt hagyott,
az élő fogy, s gyűlik a halott!

Magányba zárva

Elmondani nem tudom szépen,
csak fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

Eddig bolondul éltem létem,
mint kinek mindent szabad,
s nem vettem észre, (óh, miért nem?)
hogy elhulltak a szavak.

S elfáradt szeretni kedvesem,
hogy együtt járjuk utunk,
tán’ nem volt már hozzám kedve sem,
s az se fájt, hogy elbukunk.

Megőrjít a csend, rémárny lobog,
elősorolt képeken
a múltam fuldoklón tántorog,
s csak sír egyre részegen.

Úgy emészt, fojtogat a hiány!
Hallgatni nincs itt velem
az a csöndes fiú, vagy a lány,
ki barát vagy szerelem

lett volna, bár sírig is tartó!
El nem engedném kezét!
S számára nyitva hagyott ajtó
lenne lelkem, nem setét.

Van pár, most is, ki mellettem áll,
ők lásd: bolondok értem,
nem látnak mélybe, s szavuk eláll,
ha tárul gyöngeségem.

Oly nagy kincs ám szeretni őket!
Akár elfoszló szálon
függő imbolygó drágakő’ket,
míg tart ez élet-álom.

De, mikor megriadok éjen,
fáj, fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.

2021.03.16.

 

Szerelmes hazám

Az Élő Magyar Líra Csarnoka „Magyar tavasz” címmel versenyt írt ki.
Legalább nyolcsoros, magyar alexandrinusban írt műveket vártak
A sorok képlete: U — | U — | U — | | U — | U — | U —
költeményem – a pályázat 3. helyezettje:


Szövétnek ég-e még? Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút...

Ahonnan én jövék, a fán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,
ki hátrahagyva ég. Feléledő szavát
nem adja bárkinek. Milyen bolond a száj!

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, Te, úgy szeretsz, hogy árva kedvesünk
se tudna jobban így szeretni. Jaj, hazám,
veresre fest a szín, szavam halott talán.

De tán' nem. Általad van élet, egy, mesés,
ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés! 

 

És ez volt az eredeti első "kefe-levonat":

Szövétnek ég-e még?  Marad magyar kiút?
Ki küzd ma sorsokért? Szabad szívekbe kút.

Ahonnan én jövök,  talán madárdal él,
de lásd, csak álmokat veszít a holnapért,

ki hátrahagyva szép szavát

nem adja bárkinek ki. Mily’ bolond szabály! 

Remények éltek és maradt a hit velünk.
Hazám, hej, úgy szeretlek, árva kedvesünk 

se tudna jobban így szeretni. Óh, hazám,
veresre festi színeid szavam talán. 
De tán' nem. És hiába kész a megvetés,

ki hallja versem, óh, ne mondja: tévedés!

Tavaszi mondóka

Tavasznak első napja van,
halott és dermedt még a föld,
felszínén jeges szél üvölt.

Tavasznak második napja van,
éledve reppen egy madár,
még hangja nincs, csak
leszáll a csupasz körtefán.

Tavasznak harmadik napja van,
csivog egy egész kis sereg,
házak ablakából nézik
mosolygó, fázós emberek
és egy csíz a csupasz körtefán.

Tavasznak negyedik napja van,
rügy fakad, élni kezd a föld,
kijővén enni ad, s cicáknak
tejet tálba tölt
gondos gazdaasszonyuk.

Tavasznak ötödik napja van,
csípős hajnalhasadásra
apró ólakból kirajzanak
álmos kis baromfiak.

Tavasznak hatodik napja van,
az idő szép és felfelé halad
a Nap égi szekerén,
s kis tóban csillognak
az ezüstös, pikkelyes halak.

Tavasznak hetedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
nemcsak egy csíz
a csupasz körtefán,
de véle minden túlélő egyed,
s lassan kibújnak házaikból
végre az emberek.


megj: a karácsonyi mondóka
szövegrészeinek felhasználásával.
(a karácsonyi mondóka angol népköltés,
Tarbay Ede fordítása)

Interpretáció egy búcsúvershez

Tóthné Földesi Ilona (Oroszlán) /elhunyt 2021.márc. 06/…búcsúztatása (Napvilág Íróklub)
interpretáció Szilkati (Szilasi Katalin) ezzel kapcsolatos – Átváltozás c. versére

Átváltozás:

Nádsusogás voltam,
pára a tó fölött,
zizzenő légy szárnya,
szétterülő, örök-
zöld ragyogás. Vagyok
égen a kék, derű is,
ború is. Leszek
föld szaga, édesen
sós-keserű rögök
közt örökös csend.

***

Az interpretáció: 

Kézen fogva járnak
képek és a szavak,
lágyan omló selymek,
kristálytiszta patak:
mind-mind emlékeznek
Reád, az elmúltra,
holdfénynek tükrében
újjá leszel, újra!

Nem mondják, hogy voltál,
nem, hogy megváltozol,
bár az idő elszáll,
illatod a bor
megőrzi oly szépen,
mint drága pillanat,
borostyánba zárva
a szép bogarat.

S leszel földnek szaga
keserű-édesen,
zöld ragyogás maga
hűs, örökös csend.
Szétterülő pára
kékeszöld tó fölött,
derűsen ott várva,
mígnem megjövök...

Add tovább..

stafétavers
(Káli László - Captnemo - kezdeményezése nyomán)

Itt éltünk házunkban életünk delén,
te voltál társam, bizony te meg én,
ki együtt kergetett sok bolond szavat,
míg éjjel jött, s szemet nyitó pirkadat.

Addig néma ajak szült sóhajokat,
kiáradó lélek megvigasztalt sokat,
incselkedtünk, bíz a’, dalra dal felelt,
együtt duhajkodtunk: a szív nem felejt!

Múzsa csókja csók volt, nem csak kitalált,
gyönyörrel szenvedtünk virtuális halált,
s ha mélyre ütve fájó seb megjelent,
versbe sírtuk őt, a meglelt idegent.

Szétszéledt mára az egykor volt nagy csapat,
ki emléke mélyén, ki megül hallgatag,
a múzsa emberré lett, megszűnt a varázs,
jelenbe múlt a múlt, nincs több ráadás.

Oly csapat kell ismét, mely hajnalt teremt,
pezsgő ízzel sodró frissen elevent,
szédülve fest újra, s percekbe mártogat,
Visszahozva letűnt, elvesztett álmokat.

 

Virágok hullanak

Megint reggel riad,
leírt fáradt sorok
hamva szívemből száll,
kapar száraz torok.
Hogyha félig éltél,
akkor nem lesz tavasz,
óh, mennyire boldog,
ki a dalból új dalt fakaszt?

Lenn állnak téren, egy varjú köröz,
Nap bújkál erőtlen a felhők között.
Nem tudhatom, holnap mit hoz, szívem,
csak veled együtt
folyjon tovább életem..!

Háromszázhatvanöt nap telt
így céltalan,
lehullt csendben már minden virág.
Háromszázhatvanöt nap telt
oly üresen,
nincs már több holnapután..

Veled, ha nem, vajon mivé leszek?
Sodródom,
elnyelnek vad tengerek.
A szó takaró,
benned gyermek vagyok,
Rálelnék kezedre, érezd,
ha te is hagyod!

Háromszázhatvanöt nap telt
így céltalan,
lehullt csendben már minden virág.
Háromszázhatvanöt nap telt
oly üresen,
nincs már több holnapután..

Reggel riad,
leírt fáradt sorok
hamva szívemből száll,
kapar száraz torok.
Hogyha félig éltél,
akkor nem lesz tavasz,
óh, mennyire boldog,
ki a dalból új dalt fakaszt?

2021. 01.31.
Forrás: Horváth Attila dalszövege,
Balázs Fecó előadásában (Érints meg), a dal szellemiségét igyekezvén követni

Bolondok álma

Bolond naiv voltam, látod mindig,
Oly bűn ez, nincs rá bocsánat,
Lányszívet érzések hevítik
De – mondják – a vallomás várhat.
Ott van a kezdet, a vég mindben:
Gyermek, felnőtt, bárki legyen

Új évre vággyal vagy törten tekintsen,
Jót kívánok néki, maradjon szertelen!

Éji virágok illatos szép álma,
Volt-nincs rétként nyílik tenyerem,
Egy pillangó, mely, ha reá szállna,
Tűnve megmaradjon az első szerelem!

2020. 01.08.

Nekem ez a dallam jutott eszembe hozzá, kicsit összemixeltem az 50 első randis feldolgozással:

 
https://drive.google.com/file/d/16YZbk4Fycgf9pAQNKw6wfPrlZueWf94p/view?usp=sharing