Régen írtam bármit.
„Szobám falán az ég…”
de nem tudom, már mik:
a zöld, sárszín, vagy kék,
s honnan hová repül
minek repülni kell,
mi volt alul, felül,
csak érzem, áttelelt:
kis szómagv, kezdemény,
csöpp hajtás, szép virág.
Mindig volt, lesz remény,
míg áll e korcs világ.
A világ áll, ám én
holnapra elveszek,
béna csákók csálén,
s útfélen emberek.
Ha nincs vers, utánunk
végül csak ez marad,
várunk, egyre várunk,
szívünk meg megszakad.
A szómagvnak föld kell
és élni némi víz,
mert holnap is fölkel,
s a Nap, minden kiszív.
És szívünknek szó kell
hűs, tiszta, öntöző,
ha érzés van, jó jel,
mert abból jobb jövő,
s új mag kel holnapra.
Legyen sárszín, vagy kék,
írd egy papírlapra:
„Szobám falán az ég…”
Írj hozzá és figyeld,
mivé lesz legbelül
mikor a mag kikel,
talán megmenekül
…ez a világ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése