Te még tudod,
milyen volt a sodrás
a mélybe húzó örvény,
sötét és hirtelen,
mikor szavunkat
vágyak szaggatták belőlünk:
élet volt, kezdet, s vég,
s közöttük szerelem!
Te még ott
voltál
a viharzó
parton velem.
Színes
ábrándokba csókolt
veszélyes
perceink
szikra
-parázsként szálltak
tábortűz
körül
és az éjjel
mézíze
lelkeinkbe sóhajtva
lehellt
Te még
emlékszel
a partra, hol
elárvult hitek
ketté nyílt víz
felett
szűkölve haldokoltak,
s nem
vártunk több
könnyes,
páros holnapot
vesztegelve
sárga,
csorgó csillagfényben
Te még ma is
őrzöd talán
az egykor
féltve
táplált lángot,
amit szelek
téptek,
s oltották
óceánok,
mit
felvittél magas,
hófödte
bércre,
múltunkat
eképp megkísértve
Te még
tudod,
hogy ma is
várlak?
Emléked
szaggatva
ma is húz az
örvény;
tiszta
szemed fénye
az enyémben
megpihen,
s az álomból
kitörvén
újra ott
vagy a viharzó parton velem
2019.05.15.
1 megjegyzés:
Fullextrán hozzászólások:
Hozzászóló: a_leb
(Ideje: 05-17-2019 @ 08:27 am)
Comment: Nagyon tetszett ez a szerkezetében- futásában szaggatott, de ugyanakkor nem csak érzéseiben remek ívű vers. Nekem bejön, ha a szöveg határozza meg a következetesen tartott versütemet, a és a szakaszok belső kohéziója képes egy történetté ötvözni az elemeit. Talán az egyetlen szó, ami nekem kilóg ebből a remek írásból, a "kitörvén"... ennek az archaizálása nekem nem fért bele a versbe, de ez természetesen csak az én szubjektív véleményem, az egyébként remek élmény itt biccent bennem kicsit. Örömmel olvastalak. aLéb
Megjegyzés küldése