Zsófi balladája

Rabodnak szájában kövek
- Sok száradt maradék kenyér -
Nincstelen. Holtat költöget
Melle márvány, hideg, fejér

Szép így meztelen…, a házban
Egykor úgy járt-kelt suhogva…,
Vágyódva ittam, s ha láttam,
Hogy rezeg dús hajának fodra,

Könnyet csalt szemembe mindig;
Pacsirtás dalt szült hő ajkam,
S ma rút szemfedőre hintik:
Szentel a víz.. nem így akartam…

Üres, kőrom Nélküle e hely,
Ünneplő ravatal zárja,
Mely némán, egykedvűn felejt
Hűs halált csókol reája.

Ha látná, most sósabb a könny,
És tompán hull alá a szó
A hullámok összecsapnak fönt
Ringva a mélyükbe nyelt valón

Szobájában csend rakott fészket,
A szekrény-szú bátrabban pereg
Fényképről nevet rám, s míg nézem,
Ölébe bújnék, mint egy nagy gyerek

Ott áll még a varázstükör,
Hamis álmok mutatója,
Belül ezer darabra tört
Haldokol, akár az óra

És illatos pongyolája…
Sejtelmébe szőtte titkunk
Veres bor az asztalon várja
S a poharak, melyekből ittunk…

Felizzik az éj, s a kandalló
Elé vemhes macska hever
Meg-megnyikordul az ajtó…
Huzat vágja, sziszegve lejt,

Kísértet-táncot jár a csillár,
Árnyakat idéz a falon
Zihálva hörög, ki itt járt
Az utolsó éjjelén…azon…

Bekúszik, jön láthatatlan
Baljós homályt terít az ágyra
Mint akkor…, mit rejtett a paplan-
Karja gyönge volt és fáradt,

Kezembe nyomta- nem kérte
Egészen suttogva mondta:
Csak a fájdalomnak legyen vége,
S ernyedten roskadt karomba…

Két napig öleltem aztán,
Mintha mosoly játszott volna
Egyre szederjesebb ajkán…
Elaludt csak…dalunk dúdolva

Emléke űz, belül bolyong
Hiába járom a szobákat
Végül Hozzá, s az ágyhoz vonz
Lebír, elaltat a bánat…

Rabodnak szájában kövek
- Őrlődő, suttogó szavak -
Nincstelen. Holtat költöget,
Utánad sír, ki itt maradt…

2005-03-18