Elmondani nem
tudom szépen,
csak fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.
Eddig bolondul éltem létem,
mint kinek mindent szabad,
s nem vettem észre, (óh, miért nem?)
hogy elhulltak a szavak.
S elfáradt szeretni kedvesem,
hogy együtt járjuk utunk,
tán’ nem volt már hozzám kedve sem,
s az se fájt, hogy elbukunk.
Megőrjít a csend, rémárny lobog,
elősorolt képeken
a múltam fuldoklón tántorog,
s csak sír egyre részegen.
Úgy emészt, fojtogat a hiány!
Hallgatni nincs itt velem
az a csöndes fiú, vagy a lány,
ki barát vagy szerelem
lett volna, bár sírig is tartó!
El nem engedném kezét!
S számára nyitva hagyott ajtó
lenne lelkem, nem setét.
Van pár, most is, ki mellettem áll,
ők lásd: bolondok értem,
nem látnak mélybe, s szavuk eláll,
ha tárul gyöngeségem.
Oly nagy kincs ám szeretni őket!
Akár elfoszló szálon
függő imbolygó drágakő’ket,
míg tart ez élet-álom.
De, mikor megriadok éjen,
fáj, fölzokog legbelül:
hogy barátom nincs, ki megértsen,
magány mar, csitul-hevül.
2021.03.16.
1 megjegyzés:
Fullextrán hozzászólások:
Hozzászóló: Captnemo
(Ideje: 03-17-2021 @ 08:37 am)
Comment: Akár hiszed, akár nem (de miért is ne hinnéd), nagyon bele tudnám élni magam ebbe a helyzetbe, ha bele kellene. De nem kell ily képzelgés, hiszen benne élek. Így aztán minden sorod szinte nyelvem hegyéről szakad ki, mert ilyen súlyos teher nem képes szárnyalni, csak zuhanni, s dörögve érni földet. Hát.. így. Így kell megfogalmazni az elmondhatatlan, kimondhatatlan hiányt. Gratulálok!
Hozzászóló: zsoloo
(Ideje: 03-17-2021 @ 04:47 pm)
Comment: Jó, hogy írtál, Laci, könnyebb.. :)
Megjegyzés küldése