A huszadik év, óh, nehéz,
mint kolomp a marha nyakán,
kinek vastag bőgése mély,
lába dagasztott, sűrű sárban áll.
S ki kutatva visszagondol
a delelő réges-régi nyárra,
míg legyet hajt busa combról,
megtaszítja nyálzó párja.
Kisborja húsz éve kútban,
enyészeté lett annyi év!
Csak bámulja rétét túl’nan,
s hogy kopár, csendes a vidék.
Ha nem volna lomha marha,
s szívében lassú a gondolat,
mindig csak bőgni akarna,
s füvön kérődzeni sokat.
És kútjához visszamenne,
nem tudva mit, s mért nézve ott,
fújtatva, s leheveredve,
álomba ringva el legott.
Majd kelve, s mindent felejtve
a csordával lépne tovább,
kit igéz párja, szerelme:
fartöve, s jó vastag bokák.
Mert menni kell, mindig menni,
Ahogyan minden megy tovább,
a fájót pedig temetni,
s szagolni inkább orgonát.
De a túrt sárban meg-megáll,
vastag bőgése hosszú, mély,
kolomp van fáradt nyakán:
s éjjel van körül, borús éj!
S húsz éve rója körét egyre,
míg haza meg nem érkezik,
fel, völgybe le, át folyón, s hegyre,
kit egy álmatlan éj feszít.
