2024. szeptember 6., péntek

Picurka-versek 24. – Picurka 20. †

A huszadik év, óh, nehéz,
mint kolomp a marha nyakán,
kinek vastag bőgése mély,
lába dagasztott, sűrű sárban áll.

S ki kutatva visszagondol
a delelő réges-régi nyárra,
míg legyet hajt busa combról,
megtaszítja nyálzó párja.

Kisborja húsz éve kútban,
enyészeté lett annyi év!
Csak bámulja rétét túl’nan,
s hogy kopár, csendes a vidék.

Ha nem volna lomha marha,
s szívében lassú a gondolat,
mindig csak bőgni akarna,
s füvön kérődzeni sokat.

És kútjához visszamenne,
nem tudva mit, s mért nézve ott,
fújtatva, s leheveredve,
álomba ringva el legott.

Majd kelve, s mindent felejtve
a csordával lépne tovább,
kit igéz párja, szerelme:
fartöve, s jó vastag bokák.

Mert menni kell, mindig menni,
Ahogyan minden megy tovább,
a fájót pedig temetni,
s szagolni inkább orgonát.

De a túrt sárban meg-megáll,
vastag bőgése hosszú, mély,
kolomp van fáradt nyakán:
s éjjel van körül, borús éj!

S húsz éve rója körét egyre,
míg haza meg nem érkezik,
fel, völgybe le, át folyón, s hegyre,
kit egy álmatlan éj feszít.

2024. március 25., hétfő

Jive az elíziumi mezőkön

Ritmusát az élet adta,
s hogy benne voltál pillanatra,
halandó lélek, hát örülj!

Lásd: csapdába estél végleg,
eggyé lesznek a napok, s éjek,
túlnan vagy már mindezeken.

Fejed körül fény tündököl
vagy ez csak újabb ördögi kör?
Oh, többé fel nem foghatod!

Idők után ért a végzet,
talán gyűjtöttél annyi mézet,
hogy e hely vigaszod legyen.

Itt vagy hát, óh, letűnt hősöm,
az elíziumi mezőkön,
készen az utolsó táncra,

de a jivét magad járod,
mert a Földön, ott maradt párod,
tiéd hát e szomorú szving!